Tegnap volt nálunk egy szobor. Pontosítanom kell, nálunk járt, hozzánk jött. Egy szobor. Ez akkor tudatosult bennem, amikor már a vacsorához szánt szalonna éppen üvegesedni kezdett. Hozzá kell tennem, hogy szobrok hozzánk sose járnak. Nem mondom, térplasztikákat, humán eredetű, háromdés full reliefeket rendszeresen fogadunk, egyszer még egy vízköpő is beesett hozzánk a negyedikről, a Futvarekék erkélye mellől, de hogy így konkrétan szobor, na arra még nem volt példa. Aztán ugye ilyenkor az ember beleesik az ő kétségeibe, és felhemzsegnek benne a kérdések. A legtriviálisabbak, olyanok, hogy a szobor az talapzatostul szokott-e vendégségbe járni, vagy beéri egy vastag talpú cipővel. Most már tudom; az utóbbi. Aztán azt se nagyon tudtam empirikus természetű hiányaim folytán, hogy a mai szobrok azok mennyire komolyak, hogy ül-e a vállukon moha, és az mennyire eszi bele magát a szövetbe, a szövegbe. És hogy van-e, és ha van, milyen a viszonya a galambokkal. Hogy fél tőlük, avagy ő szarja le őket. Azt hiszem, az utóbbi. Egyszerűen érdekelt a szobor emberi volta, az, hogy az emberi volta tud-e szoborságáról, és azt miként viseli, vagy rázza le magáról. Meg persze ugyanez visszafelé is. Ehhez persze hozzátartozik, hogy elég sok szobrot láttam már azért a tévében, és egyszerűen lehetelen köztük rendet teremteni. A szobor egy csomó hasznos dolgot mondott nekünk az ő szobroszájával, olyanokat, hogy élhetetlenek vagyunk és töketlenek is, és mi meg bólogattunk az okos emberfejünkkel, jelezve, hogy tudjuk. Önismeretünk óceánjában ezeket a lakatlan szigeteket már régtől fogva a szánkon tartjuk. Szerintem az önostorozás kifejezetten a csoportos létezésben az igazi, úgy van sava és borsa, eleje és vége.
A szobor irtó nagyokat nevetett, én meg közben megfigyeltem, hogy a kezének az ujjai kifejezetten vékonyak. A vádlijának az állaga - a szobor saját bevallása szerint - megfelelő, és szerinte ez csak egyre jobb lesz. Ha így megy ez tovább, akkor ő lesz a maszáj herkules.
Közben meg olyan mondatokat mondott, amilyenek nincsenek. Bocsánatot kérek magától, hogy letegeztelek.

Edward King networking
outsourcing and lépes méz,
amerre ment, e-Goverment
offshore akit régen tép.

Tisztelt Gyermekjóléti Népbizottság!

Panasszal élek, nem virággal. Sajnálom, hogy e rózsaszín szívekkel tarkított jeles ünnepen állok elő megkeresésemmel, de az ügyem már nem napolható tovább. Szeretnék bejelentést tenni ismerős tettesek ellen. Kérem, vizsgálják felül néhai Garics Ferencné, (született: Görbe Franciska) és férje, az ugyancsak néhai Garics Ferenc nagyszülői státuszát. Fent nevezett személyek engem gyerekkoromban gyakorta kínoztak.
A vasárnapi ebéd elfogyasztása közben - melyen nem átallottak tökfőzeléket, paradicsomlevest és más egyéb förtelmeket felszolgálni - a Jó ebédhez szól a nóta nihilista esztrádműsor több ízbeni meghallgatására kényszerítettek. Az ezt követő délutánok alkalmával személyiségjogaim és szabad akaratom ellenére alvással büntettek. A görögdinnye elfogyasztását emberi mivoltukból kivetkőzve, zsarnoki módon különböző kitételekhez kötötték. Mozgási szabadságomat lábbal tiporták, a legkülönbözőbb tilalmi rendszerekkel sújtottak, különös hangsúllyal a lakási céllal kialakított ingatlan padlás részének feltérképezésében voltam akadályoztatott. Úgy vélem, ez későbbi személyiségfejlődésemre káros és ártó hatást gyakorolt. De ne tessenek azt hinni, hogy beérték a fizikai bántalmakkal.
A lelki megkínoztatások sem álltak távol tőlük. Sarjadó nemiségem teljében tekintetem elfordítására kényszerítettek, amikor Bordán Irén szórta szét bájait az általuk szórakoztatási céllal vásárolt Kékes típusú televizió képernyőjén. Többször mutattak be véres csirkeáldozatokat a szemem láttára, ellenben ha ezen szárnyasok többi egyedeit lepisiltem a baromfiudvaron, óva intettek.
Különösebb ellenszolgáltatások nélkül kelletett a csinált út menti kisboltban kereskedelmi tevékenységet folytatnom, úgy mint élesztő beszerzése, amely nélkülözött minden kreativitást.
Ebből következőleg felnőttkoromra egy fantáziátlan és megkérgesedett lelkű, személyiségjegyeket még csak nyomokban sem hordozó nyomorult lettem.
Kérem ügyem szíves felülvizsgálatát. Ítéljenek.

Izgulok hát. Hogy a pokolba ne izgulnék. Végül is ez az első napom itt. Amikor napközis lettem, akkor is izgultam az első nap, pedig hát a Major Bea az irtó rendes volt, és mindent megmutogatott, hogy merre van a mosdó, a wc, hol van az ebédlő, és hogy a Brünyi tanár úrral tudjam, hogy hányadán állok, és hogy a Brünyi tanár úr balkezes. Még arra is megtanított az első nap a Major Bea, hogy nem csak úgy össze-vissza satírozunk a ceruzánkkal bele a világba, hanem megpróbálunk valami rendet teremteni a vonalak között. Ő ezt nem így mondta. Ő azt mondta, legyen harmonikus. És én azt a szót nem ismertem, hogy harmonikus, és a Major Bea mellei is akkor kezdtek serkenni, figyelmem tehát az intellektuson és a rögvalón 50-50 százalék arányban osztozkodott.
De nekem mindegy, én olyan vagyok, aki az első napon mindig fél, és végig csak azt mondogatja: úgyse fog sikerülni. És persze mindig igazam van. Sose sikerül.
És ez azért mégse valami kisiskolás dolog itt, ez azért mégis csak az élet napköziotthona: a mennyország. Tegnap még nem tudtam, hogy itt leszek. Az ebéd után leborultam a székről. Aztán irtó furcsa dolgok következtek. A lélek - úgy ahogy meg van írva - ilyenkor susususu kiáramlik az emberből, egyenest be a vitrinbe, az üres szappanosdobozok, a soha nem használt findzsák közé.
Onnan nézi végig, ahogy az orvos a fejét csóválja, aztán azt, hogy a telefon után nyúl, és azt mondja: szívroham. Aztán amikor minden elcsendesedik, a lélek visszamegy a testhez, elbúcsúzik a belső szervektől, köszönetet mond az izmoknak, méltatja mellékveséje pozitívumait, aztán távozik.
Aztán egyszer csak itt van. Itt, a mennyországban. Elég nagy a nyüzsgés ilyenkor. Ilyenkor mikor új lakó érkezik. Ismerősök, ismeretlenek vegyest. Partyt is szerveztek nekem, azt hiszem, a tiszteletemre. DJ Jónás direkt erre az alkalomra írt "Bánatomat halban mondom el" című szettjével kedveskedett. Aztán adtak mellém egy idegenvezetőt, bizonyos Barabás urat, ő itt a polgármester.
Egy időben sokszor nevezett az itt nagyon sikeres Crucifix Show-ba, de a közönségszavazást valahogy mindig elbukta. Ezért is lett poilitikus, hogy nem sikerült bekerülnie a sóbizniszbe. Azt állítja, hogy annak, aki mindig megnyerte, tuti hogy van valami nagykutya ismerőse. És ilyenkor fölnéz, hogy értsem, odafönt. És én az egészet ilyenkor nem értem, mert a mennyországnál ugyan mi lehet még följebb. Mert az tiszta sor, hogy ott lent a sárban mi van, ahonnan én is érkeztem, és végig azzal áltattak, hogy ami ott van az csak valami köztes .
És akkor ez a Barabás csak úgy felbiccent itt nekem a fejével, lazán, már majdnem nyeglén.
Hát mivégre? Én azt akartam hinni, hogy ez itt már a végleg véglegessége. És meg is kérdezném annak a Crucifix Show nyertesének a nagykutya ismerősét, hogy minek is adott le azoknak ott lent a sárba hátat, ha soha nem vethetik huzamosabb ideig semminek se neki. Mert most innen föntről jobban látom ám azt, amit ott lent csak sejtettem. Nagyon úgy fest innen, mint egy örökös, végnélküli tesióra, paraszt tesitanárral, büntetés békaszökdécseléssel, öltözői testszaggal.
Még új vagyok. Még nem szólok. Csak szemlélek. Ez már odalent is bevált.
Szívfájdalom, de nincs madártej a menzán, ami azért is furcsa, mert a populáció jelentős részét az angyalok, és azoknak a kara teszi ki. Igaz, a választék majdnem ugyanolyan, mint odalent, nálatok. Van itt mákos manna, manna mannás szósszal, manna becsinált, manna szorbet, rakott manna, manna önnön mannabelében, mannafagyi, mannával töltött manna, rántott manna, manna félig átsütve, mannafasírozott, mannapogácsa, és még mannatorta meg mannarudi is.
Itt nagyon nagy becsben van a manna. Van itt valami költő is, aki írt is a mannához verset, Manna örök címmel.
Ez az első napom itt a mennyországban, már hogy a pokolba ne izgulnék. Szokom a ti és a magam hiányát. Nézem azt, habos felhőkön ülve, ami van, és arra emlékeztet mindez, ami nincs. Tojássárga égen, fehérjehabos felhőkön. Le merném fogadni, hogy onnan lentről úgy festek, mint egy mazsola.

Nagyapa március elején lepucolta a Sokol 403-as rádiót (two band seven tranzistor), és bement biciklivel a városba laposelemeket venni. A kávéfőző-gumival ráerősítette az elemeket a rádióra, és kiakasztotta a nagy diófa alsó ágára a hozzá való bőrtokban, és hivatalosan is kikiáltotta a tavaszt. Az egész Ságvári utca onnan tudta, hogy el lehet tenni a télikabátokat, posztómamuszokat. És a rádió ott is maradt minden év szeptemberéig a nagy diófán - egyfolytában. Elpusztíthatatlan volt. És ez a rádió volt a világ leggonoszabb rádiója. Nem volt nap, hogy ne halt meg volna benne valaki. Aldo Moroval kezdte a mészárlást, aztán Anvar Szadattal folytatta, és nem kímélte Olaf Palmét sem. Titónak pedig leharapta az egyik lábát, pedig akkoriban ahhoz csak keveseknek volt bátorsága. Aztán a 80-as években élte a virágkorát, leteperte Brezsnyevet, Andropovot és Csernyenkót, gyors egymás utánban. A legváltozatosabb eszközökkel dolgozott, valóságos halálnem specialista volt. Latinovitsot tragikus hirtelenséggel, Benkő Gyulát pedig hosszas szenvedés után - így mentek a nyarak. Ha meg elunta a vérengzést, csinált egy gázkitörést Zsanán. Aztán nem tudni, hogy a Sokol rádió műve volt- e, de néhány év múlva kiszáradt a nagy diófa is. Elhullottak a levelei, és esős nyár volt abban az évben, egyszer csak elhallgatott, nem jött ki belőle egyetlen hang sem többé. Fellélegzett a Ságvári utca, hogy beköszöntött rájuk végre az öröklét. A rádiót unokák kapták meg, akik kibelezték, és alkatrészeit sokáig lehetett a homokozóban látni. És akkor már mindenki azt hitte, hogy valóban eljött hozzánk a Roll jégkrémmel csöpögő kánaán az ő citromízű vattacukor felhőivel.
Rá három évre kivágták a nagy kopasz diófát. Aztán két év múlva eltemettük nagyapát, aztán arra három évre meg a nagymamát is.
Mindez egy Sokol 403-as (two band seven transistor) rádió miatt.

Megérkezett hát Lujza néni. Kimentünk elé Ferihegykettőre. Nagyon nem kellett készülni, úgy értem bonbonilag, lévén kopórsóban érkezett. Egyenest az Andaman szigetekről. Szűk családi körben temettük el. Csak mi tudtuk négyen, hogy eztán már semmi sem lesz úgy mint Lujza néninek előtte.
Mert hát Lujza néni 56-ban hagyta el az országot, egyetlen cseszlovák frotírköntösben indult neki Ausztráliának, amiből végül Ausztria lett. Noha Lujza néni művelt nő volt, a fölrdrajzi ismereteket nem sorolta az arisztokratikus tulajdonságok közé, márpedig ő ízig vérig arisztokrata volt.
Aztán egy Ausztriai menekült táborban addig csereberélte csehszlovák frotírköntösét, mígnem egy fregoli kabátban látta meg az új világot. A hontól való távolodásával egyenesen növekedett a hazaszeretete is. Saját elmondása szerint a negyvenkettedik utcában érte el hazaszeretete a zenitjét. És ott is maradt, nyugvóponton, a zeniten, azon kopognak most ilyen hangosan ezek a nagy magyar rögök.
Lujza néni egyfolytában írt. Írt és buzdított, hogy a kommunistákat ott üssük ahol érjük. Mert ő addig haza nem jön amíg írmagjuk is marad.

A modernizáció, a felvilágosultság ott támadja az embert hátba, ahol csak lehet. Az ember gyűjtené - szelektíve, kurzíve - a szemetet, de nem tudja, hogyan. Tétovasága nem szemléleti, nem ideológiai, sokkal inkább értelmezésbéli. Először is szorong annak okán, hogy fogyatékosságának tudatában van, ezért a kukához is inkább csak úgy ólálkodik, de semmilyen körülmények között sem lehet mondani, hogy megy. Közben meg elképzeli, hogy a környező ablakok függönyei mögül, szakavatott, szemetet már évek óta szelektíven gyűjtők baráti köre röhög teli pofával, vinnyogva rajta, ahogy amaz próbálja a piktogramokat értelmezni. A világ ezért az ember számára egyre bonyolultabb jelrendszerekkel hozza tudomására magát, és nincs semmi alternatívája magának az életnek az árnyaltságaira. Például szeretne az ember tudományos - vagy tudom is én milyen - támasztékot kapni a kétségei alá, hogy egy 12 éves, a koránál fogva tehát szerves anyagokat is tartalmazó műanyag vécékefe az szintetikusnak avagy szervesnek minősül-e.
Rossz zöld vagyok, nagyon rossz zöld.

Való igaz, hogy a személyi igazolványomban az áll, hogy Király Lajos a "nap fia" , és mind a Király, mind a Lajos stimmel, de a nap fiából annyi csak az igaz, hogy egy Szív utcai szoláriumban születtem - csőcsere után. Nem elhanyogolható, hogy világrajöttömnek vattacukor illatú 70-es évek adták a keretet. Anyám elfoglalt asszony lévén két Bourbon whiskey közé ékelte be a vajúdást.

Néha annyira utálok húsnak (is) lenni. Mert hát mi is a hús? Falnak vetett hátú hanyatlás, levedzés, isa szivárgás, tompa vagy szúrós sajgás, puffadás, pöffedés. És ez fura, mert mindent a hús hordoz el, azt is, ami nem hús - ez pedig ugye teljességgel lehetetlen, tehát vagyok.
A hús az kilyukad, összegyűrődik, kiszárad, szottyad, ereszkedik, megy bele a nehezkedés, csupa ellenszenves dolgokat művel a hús, olyanokat, ami nem egylényegű a húsnak a gazdájával. A hús gazdája ezért igazából nagyon is utálja a húsbavágó kérdéseket, de lemondani róluk aligha tud.
Mentséget keres és talál, a hússág azért van ilyen erővel jelen benne (is), mert a világ az valami számára elképzelhetetlenül óriási húsközpontú képződmény. Egy nagyon is jól kialakított hentesszalon, ahol kolbászból van a kerítés és az ablakok rácsai májashurka girlandokkal vannak befuttatva.
Lehetne máshogy is, ahol a hús szánalom tárgyát képezné. A nők hálásak lennének melleiknek, amiért azok olyan engedelmesek és megadóak a gravitációval szemben. Hálásak lennének, mert lehetne úgy értelmezni, hogy az voltaképpen a hús távolodása a nem hústól.
Férfiak pedig ebben a húshagyó világban rendesen megsértődnének minden egyes merevedésükre.
Legitimitást nyerne a fény- és ködevés. A disznóvicceken senki sem röhögne, úgy értem, az se, aki eleddig röhögött. Hústagadó központok jönnének létre, vallásos áhitattal átitatott rendezvényeiket többen látogatnák, mint a Vidám vasárnapot. A henteseket átképeznék és felszentelnék.
A freskókat újrafestenék - puncihús pilates előtt.
A történelembe pedig mindez úgy vonulna be, mint a lélek diadala, a múzeumban pedig tárgyi emlékként berozsdásodott vizitdíj-automatákat lehetne megtekinteni.
A húsnak végleg leáldozna.

világbékehack_#01
(Örökítse meg élete legszebb pillanatait)

hungarohack_#01

Ahogy öregszik az ember
szentibb lesz a mentál
megbékélnek benne
a zokni és a szandál.

Az élet egy lóverseny. Lovak nélkül. Így hát csak (?) akkor lehet élvezni, ha gyorsan túl vagyunk rajta.
Egy szóval: Allegro tumultuoso - ez két szó.

...és elstartol a mezőny, Neglizsé jól elkapta a rajtot, orrhosszal vezet Cyrano előtt, utánuk az erőviszonyoknak megfelelően követi őket Papírforma és Borderline. A középmezőnyt Hétvezér vezeti, fél testhosszal megelőzve Sebbellobot és Kőkövönt. Csetepaténak nem igazán sikerült jól a rajt, az első kanyarban az utolsó helyre esik vissza. Most kapom a hírt, hogy Árpádsáv lesántult, Adagio-t pedig sportszerűtlenség miatt diszkvalifikálták, így lehetősége nyílik a felzárkózásra Nihilnek, de vigyáznia kell, mert kívülről máris támadja az ifjú titán Áporodott, és belső íven igen csak szaporázza Konvergens. Csetepaténak sikerült felzárkóznia Martalócra, de még Hippodrom is beleszólhat a helyezésekbe. A mezőny lassan a a táv feléhez ér, amikor Macskakő belülről támadja Lárifárit, de nevető harmadikként Parola fordul elsőnek. Parnasszusnak gondjai vannak, nagyon lemarad, Bulvár könnyedén előzi meg, és iramodik Szoknyaránc után. Nagyon izgalmas a verseny, az utolsó kanyarban Célegyenes fordul elsőnek, de szorosan tapad rá Csőnadrág és Düftin. Kommuna, a titkos esélyes most már a második helyen, mögötte Vesztegzár, Bávatag, Külcsín, Szakóca, Zabszalma és Bakacsin követi, Sorrend végleg lemarad, és Humánusnak is végleg elszálltak az esélyei.
Szinkópa még reménykedhet a dobogós helyezésben, de a célegyenesbe fordulva Bottalütött rögtön mögötte lohol, Kvótát sem lehet még leírni. Óriási hajrába kezdett a nyeretlen kétéves Erózió fia, Entrópia is, és leszakítja Pongyolát. Határidő nem lesz bent az első tízben, és Aminó sem szól bele a végső helyezésekbe.
Kerevetet és Mellbőséget megelőzi Létige, de éremre nem számíthat ő sem. Vízállás visszaesik, Remeron álmosan kezdi a hajrát, és Murci is maga mögött hagyja. Szemérem szereplése botrányosnak mondható, Moráltól is többet vártak a szurkolók. Szóvívő már elpazarolta az erejét, viszont Egykutya és Szalmaláng jól tartja magát. Célfotó végül megszerezte az első helyet, mögötte Habostorta a második, harmadik helyen holtversenyben Tetszhalott és Belbecs osztozik.

Tisztelt Boldogságos Azúr Etelköz Bizottság!

Nekünk szögezett kérdésükre, tisztelettel és mély alázattal, de válaszolni nem tudunk. Egyúttal szeretnénk jelezni, hogy a "hol vesztették el a magyarok a fonalat?" kérdésre a válaszadás lehetetlen. Ugyanis a magyaroknak hosszabb ideig sosem volt fonala, bár igaz, hogy olykor kaptak kölcsönbérbe, illetve sajátítottak ki, azaz hogy loptak - de ezen fonalak tulajdonjoga mindig tisztázásra szorult. Európa szégyenszemére miattunk kelletett bevezetni a fonalkódot.
Amióta a ló  megszűnt általános célú közlekedési eszkösz lenni, azóta a magyaroknak tényleg nem megy valami jól. Ezért lóg ki az a rózsaszín horgolt lóláb mindenhonnan. De ez még ne tegye önöket elbizakodottá, az nem a mi fonalunk, a rózsaszínség a miénk csak belőle.

Üdvözlet a vasedény és acél országából:

Drót és Magóg

Az elfelejtett telefonszámok hivatala az úgy nézne ki, hogy lenne egy baszom nagy épület először is. Mert minden valamirevaló dolog úgy kezdődik manapság, hogy kell először egy baszom nagy épület. Aztán definiálva lenne az is, hogy tulajdonképpen mit is értünk elfelejtett telefonszám alatt.
At elfelejtett telefonszám definíciója az az lenne, amikor már nincs egyetlen ember sem, aki emlékezne egy adott telefonszámra. Ez többféleképpen fordulhat elő, úgy mint szociális amnéziában dús környezetben - és akkor ide lehet vizionálni elszáradt nagymamákat, megkeseredett, kókatag pedagógusokat, bandába verődő tékozló fiúkat és sok más ilyen sztereotípiákat.
De amikor valaki túl sokáig él például, és már mindenki meghal körülötte, aki emlékezhetne a számára, az is elfelejtett telefonszámnak minősül, de a hivatal e második lehetőséggel nem foglalkozna, mert nem terjed odáig a kompetenciája. Az elfelejtett telefonszámok hivatala az életen inneni parton teljesítene csak szolgálatot. Az elfelejtett telefonszámok hivatala egyfajta büntetőintézet lenne, ami a lelkiismeret sebeiben óhajtana matatni.
Lennének belsős és külsős munkatársak. A külsős munkatársak kutatnák fel egyrészt azokat, akinek a telefonszáma el lett felejtve, és ugyancsak a külsősök egy másik osztálya kutatná fel titkosszolgálati módszerekkel azokat, akik az elfelejtés másik végén állnak. Ez rendkívül összetett munka lenne, mindent tudni lehetne. Hogy kik és hányszor felejtették el a számot. Aztán felvenni a tudakozóval a kapcsolatot, hogy ha egy bizonyos elfelejtő érdeklődne egy szám iránt, amit elfelejtett, akkor azt semmi szín alatt ne mondják meg neki. Helyette a mi központi számaink közül diktáljanak be egyet. És itt jönnék én, aki belsős vagyok. Mert én ülnék az egyik telefon mellett, és én venném fel a telefonkagylót, és búgnám bele a tulajdon hangszálaimmal a foglalt jelzést. Hogy a hívót mardossa az önvád, említettem, végső célunk a büntetés, a cél nélküli büntetés. Az elfelejtett telefonszámosok helyzete persze mit sem változna, mert a kutya sem hívná őket, sorvadnának szépen magukban, de azok is vsizketnének, akik őket ilyen helyzetbe hozták. Az ő, az elfelejtett telefonszámosok állapotának konzerválódása a mellékhatás. De a mellékhatás mára már legitim. Karácsonyonként azért küldünk nekik névtelenül világítós jászolt és leárazott mandarint.
Egyébként ha valaki azt hinné, hogy könnyű belsősnek bekerülni, az nagyon téved. Nagyon meg kell harcolni a pozíciókért itt az elfeletett telefonszámok hivatalában. Nem csak a jó időérzék az alapfeltétel, ami az egyenletes foglaltjelzés bedúdolásához szükséges, és még csak nem is a jó orgánum és a frekvenciakoordinációs képességek. Példál karcsúnak is kell lenni. Ezért aztán többnyire a bulímiások jutnak be. Ahogy én is. A felvételin be is van támasztva a HR-es szobájának a sarkába az interjúlavór. Amit sikeres felvétel esetén megkap az alkalmazott, és kiteheti az irodája falára. És minden egyes újfelvételesnél kap az egész osztály jutalompolót, amire az új munkaerő telefonszáma van rászitázva. Ez azért is volna jó, mert ez egybekovácsol bennünket. És aki egybe van kovácsolódva, azzal soha nem fordulhat elő az, ami ellen küzdünk. Velünk nem történhet meg az, hogy az utolsó szálig elfelejtik a telefonszámainkat. Mi a jóságunkat adjuk, és öröklétet kapunk cserébe*. Értjük a dolgunkat.

* textmentes változat**
**a textmentes változat azt jelenti, hogya dőltbetűt nem köll olvasni***

Csepcsák Mátéba különleges veszedelem költözött. Betegség formájában. Hogy pontosan  miként is kezdődött, nem lehet tudni, csak annyi biztos, hogy a kútból mert vizet, és meglátta magát a vízfelszínen.
Nézegette is magát, nézte azt a százszor is megunt tükörképet, aztán kihúzta a vedret, és sarkon fordult. Mikorra a házba ért, már konkrétan elkezdődött nála a haldoklás. Persze, többször gondolt már a halálra, teoretikusan, a számára kellemetlen részeket legömbölyítve, de most minden máshogy volt. Csepcsák Máté rádöbbent abban a szent pillanatban, amikor elvágódott a konyha kövezetén, hogy a halál bizony szögletes, és ki is pukkasztja a lelket, ami tudnivalóan kerekded, és telis-tele van levegővel. Amikor mindezek végig szaladtak agyvelejében, elkezdett obégatni, és a sok szomszédok pedig szaladtak, hogy mi történt. Amikor már jó sokan voltak, akkor Csepcsák Mátéban alábbhagyott a haldoklás. Később megérkezett a körorvos is, megvizsgálta, hallgatta azt a nagy néma mellkast, hátha valami titok nyújtózik el benne. De nem csinált egyebet, csak letette azt a hallgatókészüléket, és csóválta a fejét. Később felállította a kórlajstromát a Csepcsák Máténak, azt mondta, hogy halálos kórban szenved. Meg is mondta neki, hogy amint nem lát embert a szeme, ő maga újra haldokolni fog. Fel is írta receptre az özvegy Fülekinét neki, a szomszédját társaságul. De Csepcsák Mátéról tudni való volt, hogy nem csak a Fülekinét úútálja kettős hosszú úval, hanem az egész fajtáját is, ami alatt ő az emberiséget, ezt a sok apró szeptikus atomokból összeálló színtelen, szagtalan és akarattalan masszát értette.
Nem is nagyon adott a doktor szavára, csak kikísérette magát a kúthoz az enyhe novemberi hidegben. Csepcsák Máté 1949-ben tehát belefúrta a tekintetét a kút vízébe, és 1 hónap négy napig úgy is maradt. Aztán, hogy megfagyott vagy csak éhen veszett, azt az orvos sem tudta megmondani.
Sarkadmegyeren az összes kutat betemették, így két héten belül az egész falu szomjan veszett. Csepcsák Máté ezt az egészet már a mennyek kapujából nézte, aztán meg ránézett arra a nagy magasságos istenre - aki tisztára úgy nézett ki mint ami a templon plafonjára van festve -, és azt mondta: igazad van, innen tényleg happy end-nek látszik.

Minden reggelre színtiszta testen kívüli élménye leszek magamnak. A kórságok úgy elszaporodtak bennem, hogy nem nagyon jut hely magamban magamnak. A magam betege vagyok - de hát mindenki így van ezzel; a mindenki azt a mindent jelenti, amin kívül vagyok. Térfogat-számítgatásra nem nagyon van mód, én is adott vagyok, a kórság is adott, szóval én vagyok magamnak a magam oszthatatlan halmaza. Sajgások, nyilalások, tompa püffedések, kitüremkedések, horpadások, és akkor mire reggel lesz, ezt kívülről nézem. Ez az önsajnálat póza, ez a kívülség. Nézegetem magamat, hogy a tegnaphoz képesti az a holnap sejthetőhöz hogyan viszonyul, mert akkor nekem is viszonyulnom kell. Az egészben az a legrosszabb, hogy nincs szusszanásnyi idő, nincs hátradőlés, mert mondjuk azt meg a derekam nem bírná, a szemet sem lehet erőltetni, mert árpa nevelődik benne, és ilyenkor kinyílik a zsebemben az agrárolló. És le merem fogadni, hogy mindjárt jönnek a törökök, ebből is kivesznek. Mire a buszmegállóba érek, világossá válik, nagyon jól körvonalazottan látom magamat. Kihaló félben lévő faj vagyok teljes egészemben, egy fogatlan dinoszaurusz, egy zavaros gőte.

Láttam a jövőt. Fehér a botja, fekete a szemüvege, tarka a kutyája - fú, ez ilyen szublimált szenthármassági csalafintaság már megint. Láttam a jövőt, azt mondja, nem ilyennek képzelt - és én mondom, hogy tessék már magára nézni a bácsinak, vaknak tetszik lenni. Jól van, az én orrom is taknyosnak tetszik lenni, meg némi tojáshéj-maradék is van a hátamon, de azt tessék elhinni, nem a kor, inkább a rendszertelen tisztálkodás miatt - ha ugyan és tényleg. Szóval láttam a jövőt, a mozgólépcső bal oldalán utazott, 360 plusz áfáért wellness-be jár ilyentájt, és hitelre veszi az ájfónt.
Láttam a jövőt, és legelsőre az jutott az eszembe, hogy a faszom nem kéne? De ilyet jövőnek nem lehet mondani. Azért nem, mert nincsen. A jövő egy elképzelt valami. El lehet róla képzelni, hogy a mozgólépcső bal oldalán utazik, hogy a mekintos a mindene, és wellness hétvégére jár Szattyándorozsmára. És mivel nincsen, nem létező, ezenfelül vaksi is, bármit rá lehet szerelékelni, damillal a legjobb, mert az messziről nem látszik. Szóval a másik számára valamelyest élővé tehető, úgy lehet vele tenni, hogy mintha. Mintházásra alkalmas anyag. Ezért van az, hogy személyes jövője senkinek nincsen, bár a másét meg látja. És ez el szokta szomorítani a szegény érzékelőt, mert azt hiszi, hogy megint kihagyták valamiből.
Az ott balra és nem túl hátul az én jövőm - a mozgólépcső bal oldalán utazik ésatöbbi ésatöbbi.
És hogy mi van a vállán? Azt hiszem, hányás, leöklendeztem, amikor összefutottunk a metró nem is hogy hideg, de inkább középlangyosnak mondható szelében. Az emberből (belőlem) kibukik az ilyesmi. Tudom, nem túl bölcs dolog ilyen perisztatikusan anarchistáskodni, mert amire most jövőidőben lehányok, az ugye egyszer megjelenik, és visszahull rám a minden.
Meg ugye itt van a hátam is, ami tudjuk, hogy milyen, és hogy nem az életkor, hanem a rendszertelen tisztálkodás miatt, és tojásérzékeny is vagyok.
Láttam a jövőt, hidrogénszőke volt - ami nem tudni, hova lett -, s alig fél mázsa.

(eléggé populista) viccelés:

Az anya és a fiú egy villamoson utaznak. Még mindig azon, amelyik elkanyarodik egyszer csak, és aztán megcsapja az orrukat gázszag, és olyankor elmosolyodnak. Évtizedek óta utaznak ezen a vonalon, egyfolytában - de nem beszélnek erről már sose -, elszomorítaná az anyát és nem kevésbé a fiút. Pedig senkinek nincsen egyforma gázszaga, mert az valami nagyon személyes dolog. Az, ahogy érzed. És van a szaghoz alkony és fénylő felületek és ellenfény. Az anya az első kocsiban ül, a fiú már az utolsóban, valahogy hátrakeveredett. A középső kocsiban nincs senki. Persze ezt az avatatlanok hiszik csak így, az anya és a fiú jól tudja, ott azok vannak, akik régen el vannak felejtve.
Az anya felhívja a fiút, apa van a vezetőfülkében, ő csenget egy kicsit.
Az anya tehát az első kocsiból telefonál, lábánál kölyökmacskák játszanak gombolyaggal, és ez megszépíti az anyát, jelentéstartalma lesz tőle, még akkor is, ha erről ő aligha tud.
A fiú pedig felveszi a hátsó kocsiban a telefont, de nem változtat a testhelyzetén, ugyanúgy áll a leghátsó kocsi leghátsó ablakánál, és néz. És az anyának el kell olyankor mondani olyan mondatokkal a látványt, amiknek felkiáltó jel van a végükön. Az anya él-hal a felkiáltójelekért.
A fiú valamiféle médium, igazolás a megtett útra, sosem a jövendőre.
És persze a fiú - ezt az anya nem tudja - nem mindig azt látja, amit néz, ebből következőleg nem is azt mondja, amit lát. Így megy a villamos a vakvágányra. Az anya kérdezi a fiút, hogy milyen. A fiú, mondja, hogy fáradt. A fiú is kérdezi az anyát, hogy milyen. Azt mondja fáj. Az anya eszméletlenül sokat tud arról, hogy milyen az, amikor fáradt. A fiúnak fogalma sincs a fájdalmakról.
Az első kocsiban menetrend szerint az megy most, így mondja, hogy most az megy, hogy a csontok a lábakból mennek elenyészni. Hogy ez valami divat itt, fiam, így mondja, és azt is hozzáteszi, hogy nem tudja, ki miatt van. Hogy ez a Gyurcsány lehet-e az ok, vagy talán az Orbán, hogy ő teljesen össze van ebből kifolyólag keveredve, de csak annyi biztos, hogy hasogat. És ez nem jó, mert ő az ünnepek előtt nem szokott összekeveredni, se hasogatni, hiszen ismerem.
Aztán megint kérdezi, hogy mit látok. És egy álmot látok, de úgy látom az álmot, hogy közben nagyon is tudom, hogy az, amit látok, az nem valóság. És vagyok olyan esztelen, hogy mégis a valóság babzsákját tömjem ki vele. És amikor megérzi, hogy ez babzsák, akkor örül, mert óvodában dolgozott, és akkor ott neki az is volt a dolga, hogy a tesis foglalkozás előtt ő előkészítse a babzsákokat. Ez jó rég volt, hogy a Henyei Piroska is milyen nagy kurva lett - ezt mondja.
És a fiú meg csak néz ki a leghátsó kocsi leghátsó ablakán, és nem azt látja, amit néz.
Látja a valamikori kisdobos sípját, és azt gondolja, te úristen, hogy megöregedett. Aztán mérhetetlen szégyent érez, hogy egyáltalán mert ilyesmire gondolni.

Pharma hack#02
 

A madárinfluenza elleni egyetlen hatásos gyógyszer.

 

 

Gyógyszernek nem minősülő placebo-készítmény.

Az jutott eszembe, hogy gyógyszeresdoboz designernek kellene lenni. Egy ződ téglalap ide, egy kék amoda, és aztán lehet hátradőlni. A köszvény az nem esztétizél, se a depresszió. Elevezgetni a földi bajok farvízén.
Felhívna egy szép napon valaki a Gikszer Gedeontól, hogy lennék szíves rajzolni három darab téglalapot, x magyar forintért. És én rajzolnék, ilyen egyszerű ez.

Pharma hack#01:

Akut vagy krónikus borsznobságban szenvedőknek.

Nemzeti érzelműeknek, elsőrendű sávlekötő tulajdonságai mellett gátolja a macskakőképződést is.

Elsősorban azoknak ajánlott, akik haladni szeretnének a korral. Fabricius Gábor e szernek köszönheti, hogy az, aki. Réz András kedvenc csemegéje. Gyakorlatilag mérték nélkül szedhető.
Mellékhatásai nincsenek, vagy ha vannak is, akkor azok felületesek.

 

Titusz megkapta a karácsonyi ajándékát. Mókuskerék, naná, egérfekpad égen földön sincsen.

Többségnek nem jó lenni. Azért nem jó, mert a többség nem tiltakozhat. Elvben ő a főáramlat. Ő a történések okozója és egyben elszenvedője is, nem mutogathat másokra.
Pédául akik békávéznak, mert vagy autóra sincs egy kanyi vasuk, vagy még bicóra se, vagy lusták.
Ők nem tiltakozhatnak, nem ellenkezhetnek, ők a fősodor. Fülledhetnek reggel-este, eltaposnak és eltapostatnak. Pedig milyen jó volna, ha időnként a többség is tüntethetne, áramolhatna bele a közvéleménybe, önnön önmagába bele.
Úgy lehetne, hogy békávé massz. Egy csomó ember összegyűlne a budai bazi nagy buszgarázsnál, és sorba tolnák be a buszokat a puszta kezükkel. Végig a nagy forgalmas csomópontokon, hogy egyáltalán értelme legyen az ő ellenkezésüknek. Mert ha senki nem látja, akkor tüntetni fabatkát sem ér.
Az Andrássy úton már fele-fele arányban lennének az utasok és a fotósok, a zindex meg percről percrézne feszt, ahogy szokott. Az emeleti lakásokból pedig nagykontyos nénik néznének le elkerekedett szemekkel, az uruk után kiáltanának, hogy ugyan nézze meg ő is. A Kodály köröndnél lenne két hatalmas nagycsövű ágyú, és az egyikből kilőnének az égbe egy csomó átszálló- meg szakaszjegyet, a másik meg persze a bérleteseké volna. De olyan ügyesen volna ez az egész eltervezve, hogy amikor hullana alá a sok bérlet és jegy, akkor az égre kiíródna, hogy Ikarus Forever.
És ezután a díszes csapat, ha lassan is és verejtékszagúan is, de odaérne a Hősök terére. Szépen sugáralakban a központi oszlop körül felsorakoztatnák az autóbuszokat.
A trolik áramszedőjére felkapaszkodnának a gyerek, és kacagnának.
Aztán elcsendesülne a tömeg, és várnának egy jelre. És jönne a jel. Egy nagyon fontos ember elkiáltaná magát, hogy békávéééééé, bele a pesti légtérbe, és akkor mindenki felemelné az ő saját békávé ellenőrét a magasba. Azt, ami jutott. És utána mindenki hazamenne. Éjjel pedig megjelennének az első traktorok, felszántanák ezt az egész hóbelebancot, és bevetnék sóval.