sebtolvaj

Ágyban feküdtem és elképzeltem, hogy állok, monjuk úgy képzeltem el, hogy pont én állok a senki földjén és persze marhaságokat gondolok közben, ezt képzeltem, maradjon kettőnk között, ha már a kettőnk között a senki földjén persze semmi sem lehet, így ildomos. És jött a menetrendszerinti, mindenkori, legjújabb kori valamit jelentő, valamit mondó, és lényegében az képzeltem el, illetve azt és úgy akartam elképzelni, hogy nagyon könnyeden csak azt mondja nekem azon a kibaszott placcon, amit ne feledjünk, tényleg a senki földje, no azt mondja ott meglehetős hitelesséeggel, szóval a következőt: mindenkinek van hazája. Bennem meg - így képzelem - rögtön szárba szökne a gyanakvás, mert másnak aztán tényleg nem indokolt, hogy a helyszín és kijelentés között van e az lágyszövésű okság, amiért nekem van okom gyanakodni. Aztán persze, azt mondom én ilyenkor a képzeletben, hogy jó, hogy reméljük, hogy igaza van, mert ha nincs igaza, akkor ennek az egésznek most már semmi értelme nem nagyon vagyon. És nem nézek rá, mert minek is néznék, és nem néz rám, mert nincs is mit látnia, és visszaképzelem magam egy szempillantás alatt a valóságba képzelem el magam megint, és mehet minden tovább, ahogy ez előtt. A képzelés előtt. Azon a ponton, ahol a nyakát szegte az értelem.