sebtolvaj

Tán úgy lehet, hogy valamit kinevezünk öröknek, tudtatlanul és kábán, noha tudjuk, hogy az örök nem létező, de ringatjunk magunkat benne és kapaszkodnánk is bele. Szörnyű látni amikor az öröknek hitt a szemünk láttára enyészik el. Bergman Csendjére 4-en kiváncsiak. És nem csak Bergman-t, és nem csak a képeket szánja az ember, hanem azt is, hogy eztán majd még kevesebb lesz az a halmaz amin jól lehetne osztozni, ami érintés lehetne, valami titkos nyelven lehetne az, de elvásik. Bartókról is le lehet írni, hogy szörnyű (mostanában van is erre egy irányzat - gondolom az énekórák néhai kegyelemketteseiből kerülnek ki a véleményformálók), arról kevés szó esik, hogy darabjait nem egy sms és ATM tranzakció közé írta, ez utóbbiak persze teljes legitimitást élveznek. Engem valami mindig rág, most egyáltalán nem az, hogy az örök ilyen mulandó volna, most épp más miatt bánkódom, de jobb ezzel foglalkoznom, mert ez átvisz a személyesből az általánosba és ott vet partra, ilyen formán tompít. Az gondolom most, e pillanatban, hogy a valami egy szörnyű ostoba dolog, hogy képes lemondani rólam, rólunk, a senkikről. És azt is gondolom most,...e pillanatban, hogy ostoba vagyok, hogy nem tudok nemet mondani sem a valamire sem a semmire. Lebegnem kellene, nem törődni, és nem szétloccsanni újra és újra. Mikor változik meg ez, azt is kérdezem és félek attól, hogy ez megint olyan kérdés, amire nem létezik a válasz.