Magához ölel egy világ. Magamhoz ölelek egy világot. Az enyémet ölelem, de nem az enyém ölel vissza. Oda a szimetria, mondom így nem lehet, közben pedig azt gondolom, hogy csak így lehet. Bizonyos szavakat nem szabad kimondani (de...de...de..), bizonyos szavakat nem vagyok képes( hagyjuk...), a megmaradtak halmazából meg ilyenekkel lehet sáfárkodni, mint; bazmeg, dögölj meg, jajj de szép voltál ekkor és akkor, menj a picsába, én még ezt soha se mondtam, de nem is gondoltam, hogy gondolni fogom, bántani akarlak, az már viszony, mégegyszer: menj a picsába, jó kimondani. Magához ölel egy világ, hogy pontosan érts, felötltöztet a hiányaival, csalafinta lemeztelenítése ez a "van"-ak.
Megölelek egy világot, hogy pontosan érts, fojtogatom, a torkának esem, de az is én vagyok aki nem kap levegőt. Én vagyok aki nem kér levegőt. Én vagyok a levegő, torkig vagyok magammal. Én vagyok a levegő, szomjazok magamra. Én vagyok a levegő, nem kell mellre szívni. Én vagyok a levegő, egy palackban lakom a Dzsin-el. Én vagyok a levegő, magamat rontom. Én vagyok a levegő, úgy megyek mint a huzat. Én vagyok a levegő, de téged látlak annak. Kénytelenség. Azt mondom menj a picsába és érints meg, és aztán megint csak azt, hogy; menj a picsába. Velem analóg monológ. tegnap például azt tüsszentettem a levegőbe hirtelen egy színház büféjében, hogy francia újhullám és újragondoltam mindent amit eleddig mondtam. Hallgattam csak és néztem, ahogy a szándékok és a törekvések pogácsát ettek, vagy éppen sutyisöröket ittak két jelenet közt (szerződésszegés), egy szóval komolyan vették azt, hogy ők már ilyen sosem komolyak, de már nem fájnak tőle. Én tegnap még egy valamit a levegőbe akartam tüsszenteni, fertőzni akartam, tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése