sebtolvaj

Relatíve ritkán van az, hogy én a korom hőse szeretnék lenni, és nem csak úgy hogy kéményseprőnek (szűkebb környezetemben: kéménycuci) állok, de most történetesen igen. Annyit hősködtem már és nem gondoltam a bukásaimmal egyáltalán, mert én arra gondolok a legkevesebbet, amit elkerülni kivánok, de most történetesen igen. Relatíve ritkán gondolom azt, hogy én vagyok, létezem, észrevehető voltom ritkán fordít ki ekéjével ilyen olyan trizsőröket, de most igen. Én bizony motiválva mondjuk szerényem szólva is tessék és lássék módon vagyok, de most történetesen igen. Én elég gyakran szoktam emberekre irígykedni, de úgy igazán és minden rossz szándéktól mentesen (ezt képzelem) és történetesen most is igen. Nekem relatíve gyakran van elegem, úgy kell ezt érteni, hogy általában, az értetlenséggel, ami nem mindig a sajátom, de most történetesen igen. Én relatíve igen hosszú időt fordítok a múlt feldolgozására, gyakrabban a közelmúltra gondolok, ha ezt leírom, és most történetesen nem. Én relatíve gyakran gonolom azt, hogy jó lenne ha valaki a keblére ölelne, és az se számít hogy ki és mi lenne az, a XX. kerületi idősgondozó bérszámfejtője, vagy a karakószörcsögi polgárvédelmi kollektíva, vagy a putnoki amúrvédő egyesület  together. Egyéb gondolataim is voltak, mondjuk úgy, hogy eleve elrendeltek, vagy is úgy mondom, elhibázottak. És ennyi volt a világ, így eredeztettem, mert nekem általában nem nagyon volt elképzelésem, nevezett Liptákékról, de most történetesen egyre kevésbé. Nekem az is szokott még gondolataimban elidőzni, hogy az élet, az tkp. olyan mint a moha, ahol egy kis nyirkosság van, ott rögtön megtelepszik, történetesen néha ott is, ahol minden elszáradt már. Történetesen most bennem. Nota bene, semmi oka sincs rá. Neki. Mert ő nem akart történetet.