sebtolvaj

Ébredés után. Akkor folynak, olvadnak össze a történetek, amik velem megestek, és kérdések is halmozódnak. Úgy hiszem cseppet sem érdekel, aztán olykor kiderül, hogy mégis. Bár az utóbbi egy hónapban semmi olyan nem foglalkoztat, amire azt mondhatnám, hogy foglalkoztasson. A valamivel való viszon meglehetős csorbát szenvedett, derék lovag. Egy nagy póknak (szifon, nem takács), valami ilyen képen gondolom el ami van. Mindenki gyűjti a fonalakat, hogy aztán abból összeszövögesse a perszonális repülő szőnyegét, de legfeljebb nyújorkban lehet vele taxis, mert a közvetlen környezet általában nem hajlik az ilyen fajta utazásokra. Ezt hol meg lehet érteni, hol pedig fájdalmas belátni ennek reménytelenségét. Az, hogy fáj valami, néha már nagyon egyszerű kimondani, mindenesetre is, ha mégsem fáj, akkor már elég tapsztalat gyűlt össze, hogy feltételezzem, nem állapotról van szó, hogy minden viszonylagos (hozzáképestes), és időleges. Az az igyekezet, hogy mindenhez hozzá rendeljek valamit és megfeleltessek valamivel, kínos. Azért kínos mert ha létrejön, akkor megkínoz. ha pedig nincsen, akkor azt érzem elvagyok tévedve. Kinyújtott kézzel de el. Egy ideje az az elem is megérkezett, hogy itt tulajdonképpen mindenki szarul érzi magát, s hogy tulajdon képpen a cél ez is. Az érint rosszul, ha azt látom, hogy ennek ellenére gépisen azt gondolja valaki, hogy neki jó. Fura módon, de az elégedettség, a kétkedés teljes hiánya engem megijeszt. Az ijedtségről persze az jut az eszembe, hogy nekem az nem olyan rég mondva volt, hogy ijesztő vagyok. Kicsit olyan, hogy az ember szétszakad, mert nem szeretne felületes lenni, akarni akar, valamizni a valamit, és akkor ettől meglehet ijedni, és szégyenkeződni, szánódni, maga. Azt nem tudhatja persze senki, hogy én mely mondatokat jegyzem meg azok közül amit mondd, hol a kedveseket, hol azokat amig a csontokban megrekednek. Most is így van, elment valami és visszajött, számítani lehet erre, mégis fejbevág. Ezt csak én veszem észre, most jól jönne egy káromkodás, no nem valakinek szánva, hanem csak úgy mint kifejezni egy nagyon is valóságos helyzetet. Jól jönne most egy káromkodás, de nem az lenne az igazi, van (volt) egy szavam erre, egyetlen szó volt, elhaznált szó persze, sok időmbe telt, amíg rájöttem, kitudnám úgy mondani, hogy ne érezzem annak. Kicsit ki is mondtam, mitegy félig talán, még jó hogy nem egészen, a kutyát sem érdekelte, azt a kutyát, akinek mindig van legalább egy gazdája, és elégedett, nem dolgoz benne a kétely. Nem az én dolgom megmondani neki, hogy legfeljebb hiszi azt csak, hogy szabad. Már sose vakkant és én se fütyülök neki.