sebtolvaj

Csalókán süt a nap, észbejuttat olyan reggeleket most itt nekem, amikor szájtátva félálomban a konyhában, az azstalon cetliket találtam még, nekem hagyott üzeneteket, olyanokat, hogy: "Zs, a kertbe mentünk, ha elmész itthonról, zárj el gázt és csukj be ajtót, a csap csöpög, a villanyszámla is sok volt az elmúlt hónapban, oltsd el a lámpákat, tudod. Majd jövünk mi is. Egyél is. A." Én ezeket a cetliket hogy tudtam gyűlölni. most meg ezekre a cetlikre gondolok. Ebben a napfényel átitatott reggelen még sok más egyéb is eszembe akar jutni, de nem szabad hagynom, hogy gyarmattá tegyék a fejemet. A szemem már nem szem nekem, két üreg, két lyuk, két lőrés csak, és onnan bentről kitekint valaki és azt is észreveszi, amit én már soha sem fogok, egykori magam emlékszik a leendőre. Tiszta őrület - kéne mi? Az ő dolga ez, az enyém meg a tanulás, tanulni a szív leckéit, hogy legyek már emelkedett, hogy lendüljek túl végre azon, mert írva volt, van amikor elég, és tényleg van ilyen. Ami most van, szín, szag, hang, olyan tompán szűrődik be, mint ha csak víz alatt lennék, és a hely is olyan mint ha nem is láttam volna még és csak az életemben lennék búvártúrista. Lehet, hogy az vagyok, a levegő pontosan annyi. Olyan értelemben mindenképpen, hogy most bárkinek szorosabb a viszonya velem, mint önmagamnak. Vékony szálakon - mondjuk láthatatlan damilon -  táncoltat a valami, és te(l)hetetlen vagyok. Esténként nem is alszom már, hanem ájulok. Aki számot vet, az számoljon azzal, hogy elfogynak a szavai, az ilyenek, az olyanok. Időközben, a régi cetlis idők óta, szeretni is megtanultam, kicsit máshogy, kicsit idegenen, kicsit rémísztően, kicsit nem érthetően, kicsit jelentéktelenül. Már nem tudom, hogyan is volt, de szeretni is megtanultam, és most azon kapom magam, hogy szeretni is gyűlölök. Egy reggel kellene megint, és már nem kellenek a cetlik sem hozzá, nem kell hozzá semmi, hogy jól érezném magam. Csak megébrednék, lerúgnám könnyeden magamról a takarót, a toilettere mennék, mint rendesen, és a fajanszba köpném bele a szívem. És ha így lehetne, talán egyszer majd megírnám, mennyire gyűlöltem én azt, amikor én így reggelente köpködtem, és most (tehát akkor) hiányozna az nekem. Nem hazudok, én nagyon szépen tudok vérezni, én jó fiú vagyok, ez tiszta sor, ettől zsong a fejem, hogy a nagy hátraarcok előtt mindig ezek az utolsó szavak, az én milyenségem, jóságom, és aztán el.. Lassan harmadik éve nem tudok kimondani egy szót, azt a szót amihez még logopédus sem kell, egészen más kell hozzá, olyan egyszerű. Ez a szó.