A Gyereknapon a gyerekeket ünneplik.
Holnap a hol-t?
Szabadnapon a szabadokat?
Esőnapon az esőt?
Több napokon pedig a mintakolbászt?

Fél órája sincs, hogy a plafont bámultam. Nincsen ebben semmi meglepő, hiszen máskor is megy nekem ez a fura, fordított befele nézés. Igen ám, de valahogy most mosolyodtam is hozzá, és még azt is jó volt tudni, hogy én vagyok az egyetlen ember a földkéregségen aki tudja az okot. És még valami, nem gondoltam semmire - megnyugtatásul közlöm. Aztán azt mondta ki a szám, egy tetszőlegesnek, ezt mondtam bele a levegőbe: ezt most kérlek ne vedd el, hagyd most így, nyomd meg a központi nagy stopper gombját, nem kell ennél több, se kevesebb, maradjon így, ne vedd el. Úgy hiszem, már-már könyörögtem...és csak hosszan mosolyodtam hozzá.

Húzóágazat

Kicsit easy, kicsit boy, de magyar.
Lassan megtaláljuk a helyünket a világpiacon is. Látom a boldog jövőt, szürke lesz, s vagy másfél mázsa.

Cigányút

"Az RTL Klub a Hégető Honorka Alapítvánnyal közösen pályázatot hirdet azzal a céllal, hogy csapatában és képernyőjén roma származású műsorvezetők is helyet kapjanak - jelentette be közösen Kolosi Péter programigazgató és Kotroczó Róbert hírigazgató. A jelentkezők közül az RTL Klub munkatársaiból álló bizottság döntése alapján 2 fő gyakorlati képzésben vehet részt."

Gondoltak egy merészet - kard ki kard, legyen esélyegyenlőség. És mindez rettentő módon rendben is van, egyetlen zavaró eleme van a mindennek, olyan behemót módon hangsúlyos az hogy roma, hisz a rövid leírásban csak ez van feltűntetve mint kitétel.

"Várjuk minden magát romának valló, érettségivel rendelkező fiatal jelentkezését, aki pályáját a televíziós műsorvezetés területén, az RTL Klub képernyőjén képzeli el. A jelentkezők közül az RTL Klub munkatársaiból álló bizottság döntése alapján 2 fő 2005. szeptember 1-től 2006. augusztus 31-ig gyakorlati képzésben vehet részt társaságunknál. Erre az időszakra a Hégető Honorka Alapítvány havonta bruttó 100 000 Ft ösztöndíjat biztosít, és fedezi egy intenzív angol nyelvtanfolyam költségeit. Célunk, hogy a képzési program végén legalább a két ösztöndíjas egyikének műsorvezetői szerződést kínáljunk és ezzel biztosítsuk rendszeres megjelenését az RTL Klub képernyőjén."

És ilyenkor aki ezt elolvassa, mivel időben él, elkezd az időben gondolkozni, rakosgatja az elmúlt évek történéseit, és ember legyen a talpán aki ki tud igazodni ebben a káoszban. Mert kezdheti onnan az esélyegyenlőséget, hogy a Krasznai klán kicuccolt Strasbourgba, ahol azóta letelepedtek, munkájuk van, kis szépséghibája a dolognak, hogy egyikük ellen emberölés vétsége miatt nyomoz(ott?) a rendőrség. Aztán kisebb ügyecskék, hol rendőrök vertek romákat, hol pedig fordítva, és nem oly régen a Moszkva téri rasszista hegylakó és Józsika esete, melynek nincsen is egyéb tanulsága, mint hogy a 21-es buszon nem mondd azt, hogy 25. És akkor amikor én ezt a felhívást elolvasom az RTL honlapján, hát persze hogy vegyeek az érzelmeim. A társadalom olykor úgy van, hogy a gyengék, az elesettek mellé áll, de a gyengeséget az elesettségnek, csak akkor van PR értéke, ha mutatva van, szemléletesen követni lehet. Szerintem a magyarországi romák ebben verhetetlenek. Számtalan kisebbség létezik az országban, néha nem is csekély a létszámuk. De nehéz elképzelni egy hírbe azt, hogy a 83 éves Gizi néni a Bp-i lenfonó nyugdíjasa tökönrúgta a villanyszámlást. A legtöbb elesett, ugyanis valamiféle szemérem okán saját falai mögött szereti tudni a nyomorát, barátainak, rokonainak, szeretteinek szól, nem a tévébe rohan és nem tüntet. Így aztán az, hogy 40 000 Ft-ból él az nem is hírértékű nagyon, esete egyébként sem elszigetelt jelenség. Az ilyesmi iránt érzett kollektív közöny legalább annyira káros és ízléstelen, mint a roma szúrta romát utáni rasszistázásdi. Nem véletlenül zavarodik össze az ember, úgy lettünk szocializálva, hogy ha azt mondják: roma, arra illik felkapni a fejünk, míg arra kevésbé, hogy ha teljesen vagy félholtra vert feleségekről hallunk, egész életükben láncon tartott kutyákról, gyógyszereiket kifizetni képtelen idősekről.
Van ennek a felhívásnak egy nemes oldala, de az hogy a hátrányos helyzetűeknek prioritásokat adunk az némiképpen beárnyékol minden jóakaratot (lehet némelyek számára az üzenete az, hogy romának - úgy általában lenni jó, pedig nem az), a hangosabban ugató kutya ugyanazt a holdat látja, amit az összes többi is. Ha ez a törekvés egy tendencia kezdete, akkor van értelme, ha a magyar közhangulat aktuális hullámainak meglovaglása, inkább szánalomra méltó.

Volt úgy...hogy szerettem volna valamit...volt úgy is, hogy éppen szeretni szerettem volna. Szándékaim voltak, nem terveim, nem felsejlő életútam, hanem gondolat volt a szemeim mögött. Nem véletlenül beszélek múlt időben a levegőbe. Befejezett jellem.

Nem izélek - közélek

Ha egyszer, egy szép napon rettenetesen meggazdagszom, akkor nem az lesz az első feladatom hogy berombolok a Gizella utcába és veszek egy fényképező gépet, mert nem. Céget fogok alapítani, közvéleményt kutatni fogok (a találás amúgy sem lehet célom). Mérem a környezetem pulzusát, nézem hol van betegség, hol van vérzés, gyakorlott sebtolvajnak ez kifejezetten élvezet, meg ugye addig se kell majd akkor azzal foglalkozni, hogy ugyan máshogy is lehetett volna talán, ha akkor az, nem úgy és nem is annyira ott. Elidegenedni magamtól. Szóval lerázni magamról a terhes körülményeket, e célt szolgálná mindez. Olyanokat mérnék én meg, hogy aki tavaly decemberben megmagyarázta fragmentált lelkiismereretének, hogy a magyar az attól magyar, hogy a Magyar Népköztársaságban rekedt éppenséggel, amikor bárhol rekedhetett volna, és hogy ez aki (ha már) megmagyarázta szavazott e a megasztár egyik favoritjára, ugyanakkor höbörgött e nagy hangon, rasszistázva a Moszkva téren, a roma szúrta román, ezeket mérném, a keresztmetszetet, az átfedését mindennek, hog milyen bonyolult dolog a lélek, s annál bonyolultabb már csak a hiánya tud lenni. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha itt minden állampolgár (szigorúan egyes) évente csak egyet szavazhatna, aki a megasztárt választotta idén, annak köszönjük, hogy hozzásegítette az országot egy új állócsillag születéséhez, de elfogyott a kredit, és ez még azt sem jelenti hogy az sms idiótaság miatt szégyenkezni kellene, mert ez egy szabad ország. A gazda is szabad, hiszem demonstrálhat, engedve van neki. Az ugarolás is. Aki százat akar lépni az nosza, lépjen százat, de lehetőleg ne rajtam és ne máson, (jut is eszembe, a hétvégén jártam egy zsidótemetőben, borzasztó elhagyott és gondozatlan volt, szal tőzsdézés után oda sem ártana kiugrani skacok, rettentő mód el van hanyagolva a nagymama sírja, ami azért különösen gáz, mert a mai napig azzal takaróztok, ami a nagymamával történt, de ti sem bántok vele másként, csak a színe más a tetteknek) Úgy lenne jó, ha mondjuk mindenki feltenné az életét, és nem lenne ez a kivárósdi, hogy majd csak valami lesz, ennek mindenhogyan csak sunyiság lesz a vége. De nem elég ez, akinek van lába is, hogy lépne, az tuti rossz irányba indul, és akkor a pondró megkezdheti ama bizonyos százegynéhány lépést, és mindegy neki hogy amin a menetelés zajlik az mindössze csak egy bomló tetem, mindegy, mert nagy az éhsége, és az sem érdekli, hogy ha elpusztítja az anyaszervezetet, akkor abba ő maga is belepusztul. Olyan mint a rák, annak is rossz mert nem hátra fele megy, hanem előre és törtet... Céljai nem hosszútávúak, nem emelkedettek, önnösnek is pocsékok, semmilyenek. Ha nem megyek az országához, sajnos akkor is eljön az ő országa, baszhatod Mohamed, ezek alsógatyában fényképeznek. Tehetik.
A végén megkérdezem e, hátha olvassa valaki, aki konyít az ilyesmihez és tájékoztat. Állampolgárságról lemondani ér a hatályos jogszabályok szerint? Későbbiekben fajtámról is szó lehet.

Én rettenetesen gyáva alak vagyok. És rettentő bizonytalan is. Ezért van az, hogy nekem mindig mondani kell; ugorj már, nem lesz semmi baj, valamit csak kell tenned, ne félj, más is megtudja, te is megtudod. És akkor én a hülye gyerek kérdezem, hogy tényleg? És addig-addig amíg egyszer csak olyan kisebb féle rugaszkodást veszek, aztán hanyatt, aztán csak az ég, és nem is mondom, hogy ez feltétlenül rossz, mert nem baj az - minden ellentétes híresztelés ellenére - ha az ember olykor veszít is. És ez újra meg újra. Soha nem felejtem el megkérdezni azokat akik szeretnek, hogy képesnek tartanak e erre vagy arra. Arra számítok talán, hogy előbb vagy utóbb - azon az elven, hogy hátha igaz ha sokat mondom, de nem, a kérdzetettek általában hisznek valamit rólam, és pedig rég megtanultam magamat. Komédiázás ez, mégsem tudok nevetni rajta. Az egyik szemem sír, a másik bolt, (képekkel van tele).(egészen pontosan: látszatokkal)

Gyakran szegezik nekem a kérdést, miért nem kezdesz valamit. Lehetőleg magaddal. Azt nem kérdezik, hogy így, ilyen formában van e értelme a valamihez kezdésnek - mert én egy valamire való befejezést bízisten többre tartok mint ezt a cirkuláris szűkölést. Szerintem ugyanis mindenki szűköl, csak nem így hívja, csal. Aztán ma az úgyis olyan krszewrűtlen, hogy merd rosszul érezni magad, mert egyáltalán ne merd rosszul érezni magad, mindened megvan, hipermarketek császárja lehetsz, mindened meg van amire csak vágyhatsz, az persze  megint más, hogy vágyaid már régen nem személyedre szabottak. Olyan folkrorisztikus elemeket lehetne ide mondani, hogy az élet az nyomorúság, és kibontani is lehet, hogy tőlem az, már tisztára olyan vagyok mint egy szép-szomorú népdal. Mindig azt hinni, hogy az nem történhet meg, és aztán persze hogy meg történhet, aztán még később már az is mindegy, hogy ki ki lett. Tkp csak arra akartam kilyukadni, hogy mindenki szépen egyedül nézi végig, ahogy a másik egyedül nézi végig, de talán írtam is én ezt már valaha. Ismételhető és pótolható is vagyok - magam számára is különösképpen. Azt akartam néhány hónapja, hogy semmi se legyen velem, elfáradtam ezt és azt érezni, mondom azt akartam hogy velem semmi se legyen és fogalmam sem volt arról, hogy ez milyen. Folyton a menekülés, kis bajokból a még nagyobbakba. És akkor még arról ami/aki igazán fontos nem is beszélhetek. Nem tudtam azt sem, hogy mindegy hogy a tisztelet vagy a tapintat sajogtat. Annyiszor eszemben van, valami távoli reggel, egy vonaton ülök, szemben anyám, kezében cseresznyés zacskó, én bámulok ki az ablakon, és azt gondolom, aki lát, az nem én vagyok, és amit látok ahhoz nincs közöm. Mondanám, ha megtudnám fogalmazni, valahogy így - látod, ennek örülni lehetett valaha, de a szememben csak porzsák van és némi só, a kezem pedig el van gémberedve, de már nem akarom kinyújtani. Inkább a macskásodás.

Van a vászon és vagyok én. A vásznon kép van. A képen én vagyok, pohárba töltök. Másik kezemmel arcomat takarom.
Jól látható ha ügyesen nézed - magammal takarózom, okom van rá.

Az emberek néha azt kérdezik egymástól: gondoltál rám? És sokszor van az, hogy én ezt nem értem. Nem értem, mert nem tudom mit jelent gondolni, nem tudom milyen a valóra gondolni. Hogy ilyenkor azt várja e a kérdező, hogy a megkérdezett pontosan beszámol arról, hogy a kérdezőt elgondolta, ahogy amaz ült a rettentő konyhában a hokeldlin és a hűtő ajtaját bámulrta, és közben légyzümmögés tette eljessé az egynyári idilt, és ez akkor olyannak tűnt ami már-már közel volt a szubjektív tökéletességhez. Vagy azt érti e mindez alatt - hiányoztam e? Rágott e a hiány, szorította e össze a torkod, mellkasod, a gyomorszájad, sajgott e a fejed a a lelked, úgy hogy én ideiglenesen nem voltam és az volt számára a pokol. Nem tudom mit akarnak ilyenkor hallani a kérdezők. Nekem mégis könnyű dolgom van, általában fantomokkal koketálok, s amint a lehetőség adja, általában azt mondanak amit hallani akarok. Mit tagadjuk, sorra döglenek bele a hiányzásomba, halottak szegélyezik az utam. Ezért látszódom csak elevennek. Bazmeg.

Diktátornak szeretnék lenni. Megtiltani bizonyos embereknek, hogy olvashassák ezt itt, no nem nyíltan vállalva, hanem mondjuk titkos írással, mondjuk így: fésdjfsdfgúősdfpwer,wejrweirúewr.nvxvsdpsf, és ha valaki valami vegyszert hint a monitorra (vagy hamut a fejére isa) akkor akciós értelmet nyer. Mégegyszer mondom, diktátornak kellene lennem, bizonyos embereknek megtiltani hogy tudjanak rólam (abszolút rejtőzködés), és olyan formán is diktátornak lenni, hogy magam elől is elgfedni, ama bizzonyosoknak a létezését. Tartani valahova és tartozni a valamibe, ez lenne az utópisztikus küldetés lényege, meggyőzni másokat a saját valóság totalitásáról, híveket szerezni, hűnek maradni. Szeretni, gyűlölni, szakadatlan. Mozgásban lenni elébb, s aztán csak a diktátorság. Nem minden ostobaság miatt magamra haragudni a könnyeken át, de mindegy. A só elszáll (láttam), a sírás csak az ami megmarad.

Egészen biztos törölni akarod.

Mi is a hülyeség? A hülyeség például az, hogy valakinek meglepetést készítesz, ajándokot vagy mit, de egyfolytában azon jár az eszed, hogy ezt nem adhatod oda (tyúkok ülnek rajta - és tényleg van ebben valami részigaszság, mert a barimfiság nem kétséges /aztán én meg baromfifób is vagyok/) Szóval pepecsel az ember, kigondol, tesz és vesz, a hatást meg jobbára csak elképzeli, s szörnyű gazság, be is éri a képzelettel.
A hülyeség az, hogy ez egyáltalán létezhet, hogy így tesz nevetségessé a valami önmagad előtt, és egyfelől a ténykedés láza - mondom ajándékszerű volna ez a valami - másrészt, hogy olyan hülyének érezd magad, amilyennek csak érezheted. Persze megcsináltad, most már kész van, az ünnepi aktus, nos az lesz a kidobás. Számítgatsz ott, ahol nem számítasz, valahogy így tudnám jellemezni tömören, hogy mi is a hülyeség. Bennem lakik, nem talált nálamnál jobb lakást. A lábtörlő alatt tartjuk a kulcsot, és olyanok vagyunk mint egy elutazás. Én egy embert azt hiszem, olybá tűnik, szinte tizálok.
Láttam a boldogságot, barna volt, és kitudta ugrasztani a hüvelykujját.

Ha azt mondják nekem: ne légy bánatos, akkor én arra üreséggel reagálok, és ha ha azt mondják: ne légy már ilyen üres, na akkor lesz az, hogy leszek bánatos. E két összetevő, nem éppen nagy boszorkánykonyha, pár zokszóval is könnyen leírható. Így most víz alatt ülök és krokodilkönnyeket ejtek, mnem gondoltad volna hogy, ilyenné torzít majd a majomszeretet. Kibúvót keresni ahol mindenki tudja, kibújni inkább csak kiváltság, mentséget magára mindenki talál. Jajj, nekem olyan szép életem van, hgy néha olyan, mint ha nem is velem történne, nekem néha olyan lágy is, hogy nem is történik. Túl nagy az udvar, és sok a kerti törpe, a harag pedig az rossz tanácsadó, de jóformán vele tudok elbeszélgetni a teagőzben, így meg úgy értem a nyelvét, így meg úgy kigondolja, mire is gondolok. Én meg a harag tehát kézenfogva, csak egyre kell ügyelni: nem számítani jobbra. Nem tűnni ostobának, se okosnak, se szépnek, belesimulni a valamibe, lakomát ír a szürke. Összeszedni az apró darabokat, és azt mondani lelkendezve, ugye emlékszel, ugye emlékszel. Se maradni, se menni. Van amikor elfogy az út a lábak alól, hibáztatni azonban csak a lábat ér. Az út az igazság meg az élet többnbyire kikezdhetetlen rendszer. Előbb utóbb úgy lépünk vagy százat, már az elején megbicsaklik az értelem, de nem számít, már nem leng körül semmiféle pátosz, egy ideje minden elköltözött. Megfakult a régi bodzaillat, a naptárból tudom az évszakokat. Már nem érdekel, hogy a tavasz levetkőzteti a nőket, unom Bertolucci-t, és lassúnjak találom Bunuel-t. Nekem senki nem üzenhet, és én sem üzenek semminek. nem írom le még egyszer, tehát leírom: ez nem publikálás, mert van az a tévhit, amit az ember ide leír; az számít. De kb olyan mint köröket hugyozni a hóba, esetleg jó vesemüködéssel, nyillal átlött szíveket. Én nyámnyillal lőttem mindig is. Utlálom azt, hogy mindig én leszek a véres és azt is utálom, hogy képtelen vagyok tenni ellene. Most elnézem magam, olyan szép vagyok, mint egy tengeralattjáró, sülyedés előtt, csak sohse lehet tudni ez most egy temporális merülés vagy már maga a torpedó.

Nincs mit tenni, ami nincsen azt el kell képzelni. Aztán pedig csak az, hogy el kell hinni azt, hogy ami képzelt, az van. Eszeveszetten. Szóval képzelni kell, mondjuk egy ténylegesen barna szemgolyót, ami úgy viselkedik mint egy ajtó, és mögötte egy elkezdetlen világ van. Noha tudni lehet, hogy mint a világok mindegyike, megszületésétől kezdve egyenesen a pusztulásba tart, s ezt a lehető legrövidebb úton éri el. Ilyen az igyekezetének a természete. Hát elképzelni ahogy egy szem néz egy másik szemet, ami mint feljebb mondtam olyan mint egy ajtó, mint egy üveg ajtó, aztán már csak azt elképzelni, hogy az minden világok legjobbika. A kárhozat ilyen rémesen egyszerű manapság. Aztán itt lesz ez a világ, nem hívom már soha többé, nem nevezem a nevén, mégis itt van. És azt kívánom bár ne lenne, hol pedig azt lenne egyre hihetőbb, egészen olyan méreteket öltve, hogy necsak nekem. Gépremény. Mert valami titkos szerkezet hajszolja ezt az egészet, s nincs az az ajtó tulajdonos akinek erről elszámolni bírnék. Nincsenek kellő indokaim magamra, én kénytelen vagyok, és kénytelen gondolom mindezeket. Nem tudom rendszerezni a törekvésket, ha ugyan annak lehet nevezni azt, ahogy egy abalk üvegének nyomja az ember a homlokát, és a szeme pedig sóváran bámul, az elkezdetelen, a teremtetlen világba. Reggelente az ilyen, kulcscsörgésre ébred, és fél hogy nem lehet szeretni, és fél hogy ennek ellenére mégis szeretni fogják, élni nem mer, a haláltól pedig retteg, de ezt sem én fogom megmondani. Én többnyire olyan dolgkat tudok mondani, melyek súlytalan lebegnek egy olyan közegben mihez nincsen közöm. Olyankor azt lehet érezni, hogy akkor most nincs tovább, és nem tudni pontosan, hogy azon ér e elszomorodni, hogy ezt ilyen egyszerűen lehet kimondani, vagy azon bánkódni, hogy ez egyáltalán nem lehet így, hogy a tovább természete az olyan, hogy mindig van. De csak az. Ez az év most szétszakít. Nincs más választásom.

Kis ebségi érzés. Érezni magam kutyául, már kicsit nehezen beszélni magyar. Én gondol az ami nowhere, a gém pedig óver. Háni, jó lenne tudni azt hogy látszani, de nem, that is mégis. Közélni se lehet se izélni se lehet, múzeumba megy, ő a námbörvan lelet. After a slave, és after a crying. Én lenni ostoba, ájszéj azt amit nem lehet mondani, Is there somebody out there. áááá, ennek nincs értelme se. Zakkant post, úgy csinálok mint ha érdekelne. Welcome on startmező kicsi légy. Káromkodó kedvben.

Elképzelek egy helyzetet, beleélem magam valamibe, valakibe. Egyéb módon úgy sem lehet. Számos eshetőség lenne. Mindenik fikció, értem úgy, hogy élni nem csak bele, hanem mellette, általa, érette, ésatöbbi lehet. És én erről egyáltalán nem tudok beszélni, mint úgy általában semmiről. Napok óta mondhatnékom van, ingerel egy szó, irritál, kuckol, de nem jelent semmit. Én üresítem e meg? Persze én. Pedig olyan pofon egyszerű ez az egész, ami van az nincs. Amit gondolok, azt csak én gondolom. És olyan jó lenne haragudni tudni, de az se megy, és az ellenkezője se megy. Ilyennnek meg olyannak lenni és közben elengedni a halott eszményeket.
Legyőz, pedig nem is akar.

Jó hír azoknak akik óckodnak fitness Norbi wellness-gerilla akcióitól, hogy nagyon úgy áll a helyzet, hogy idén a nagy fenék lesz a divat. Itt van ez az érettségi izéééé, nem tudok jobb szót, ennek is elég nagy és gömbölydedre sikerült a feneke. Mondjuk eleje az nem nagyon van, mint egy ideje semminek sem. Komolyan azt gondolom, hogy ez a világ egyetlen zugolya, ahol bizonyos mondatokat ki lehet mondani úgy, hogy nem röhögi azonmód halálra akinek mondják, mondjuk ez azért lenne jó, mert az simán népírtás és akkor lenne valami hivatkozási alap, mindezek társadalmi kártékonyságára nézvést. A jól élünk analógiájára, már azt is lehet mondani, hogy a "rendszer jó, tavaly is így volt", valamint "én miniszterként politikai felelőséget vállalok", gondolom a szakmain Géza bácsi a portás és Teri néni a taknő osztozkodik fifti-fifti alapon. Szép új világ.
Aztán a másik nagy álságos üzenete az ennek az egésznek, hogy csalni nem ér. Csak ezt mindenki tudja, hogy nem így van, mert helyesen úgy szól a tétel, hogy csalni bizony is ér, csak ne derüljön ki, hozni kell a ködgépet, néhány false infót és úgy ér. Nem kell eljátszani a morálisan fedhetetlent, egyrészt mert itt már rég lehetetlen annak lenni, a másik meg az, hogy hibázhat az ember úgyis, ha nem akar. A rendszer az jó, csak ahova integrálva lett, az nem jó, a közeg a szar, ahol elhelyezkedik. Értem én, mi kitaláljuk nektek a frankót, de ti köcsögök nem becsülitek semmire a mi hatalmas szakmai munkánkat. A "nem gondoltuk, hogy az interneten ilyen gyorsan terjednek a vizsgafeladatok" - na puff, és mindezt halálra vált komolysággal közölni, az már megint csak cinizmus, mert néhány nappal meg Animgif Kálmán azt feszegette majdhogynem, hogy a betonvasalást is online kellene csinálni, hogy akkor az jól átlátható lesz, és az mindenkinek jó lesz majd. Azt hinni, hogy az ember nem csal, ha módja van rá, az elegendő naivítási alap ahhoz, hogy ha már mindenképpen vezetni óhajt, akkor az legfeljebb a vérteskozmai hímzőszakkörben tehesse, és akkor ott mondhat pl olyan magvasságokat, hogy a keresztszemnek semmi köze megváltáshoz, és akkor úgy minden a helyére kerül.
És azt gondolom, a rendszer nem jó és nem konkrétan erre az estre illyesztve, de addig egyetlen struktúra sem képes fejlődni, amíg a tehetség és hatalmi hierarchia nem kerül szinkronba egymással, a beteg ne mondja meg az egészségesnek, hogy mi a normális, a dekadens ne oktassa ki a gondolkodót, a kétely nélküli ne legyen cinikus, ha vívódást lát.
Aki képes lesz csalni, az ezután is fog, akiben megvannak azok a morális gátak amelyek ezt megakadályozzák az eztán sem. Így van ez mióta lejöttünk a fáról. Nem kell ezen meglepődni, még inkább hülyeség politika inzultusról beszélni, különben is a Répássy olyan kövér, hogy nem fért volna be a raktárablakon.
"A legjobban azonban az foglalkoztatott, ahogy a szemét néztem, és nem volt mögötte semmi."

Hol volt, hol nem volt, vagy talán volt is meg nem is, de volt egyszer egy birodalom. Ennek a birodalomnak volt királya, a királynak alattvalói, vazallusai, egyszer hopp, másszor kopp mesterei, álcái, nyűvei, bábjai, molyai. Szóval mint minden rendes birodalomban káosz uralkodott és születése pillanatától dögletest bűz lengte körül. Hanem a király okosan pislogott a szemüvege mögül és azt mondotta magában, megúntam már az örökös trónolást és aztán gondolta lép százat. Szaladt is a tanácsnokaihoz, és azok azt mondák neki, fenséges királyunk, most éppen azzal vagyunk elfoglalva hogy az alma materek vizsgafeladatait az ebek harmincadjára, mert különben ivadékaink nem kapnak matulát, úgy meg nem tudják még a makulátlanság látszatát se kelteni. A király megvonta a szemöldökét, s azt mondta legyen. De azért magához rendelte mindőjüket. Azonban este a trónteremben járkált fel s alá, majd gyorsan a kincstárba sietett. Ott azt tapasztalta, hogy temérdek kincs van. Visszasietett a hosszú folyosókon, és a királynéhoz fordult, mondd meg nekem szívszerelmem, honnan van ez a temérdek kincs. Hát édes uram, ezt mi loptuk, de inkább úgy mondanám, hogy mutyiztuk. A király szemében a pára is megjelent, mert erről a szóról a régi kisztáborok jutottak az eszébe, ahol szintén mutyiztak éjt nappallá téve, és az embert legtöbbször nem is a tettei, mindössze a múltja szervezi "valamivé". De nem hagyta magát a szentimentalizmus szörnyű vermeibe zuhanni, mert nem ő nem olyan volt. Ismét feleségéhez fordult, és megkérdezte tőle; mások is tudnak e mutyizni? Igen, az ország  apraja és nagyja mutyizik már, mutyiznak a kisdedek, mutyiznak az aggok, a szajhák a tudósok, a foglárok és a rabok, mind mutyiznak. A király megvakarta a fejét, mert az imént felsejlő kisztábori emlékekben azért ennyien nem fértek el. Megkérdezte hát a feleségét - hát honnan tud ez a rengeteg ember mutyizni? A felesége így szólt - kedves uram, ezek bizony megtanulták a mutyizást.
A király tett egy lépést, majd azt mondta - többet ebben a birodalomban senki nem mutyizhat, még kimutyizzák a temérdek kincset, mától nincs mutyizás, eddig lehetett, holnap kidoboltatom a kisbíróval. Szólj a barátainknak - fordult a királynéhoz. Édes uram, nekünk barátaink azok nincsenek, de ha társaságra vágysz, szólhatok az üzletfeleinknek. Hm, nincsenek barátaink - mógott a király. És ezt is elleste a népünk? - kérdezte meg a királynőt. Nem, ezt nem tanulták meg, megátalkodottan ápolják kapcsolataikat, ha a szükség úgy hozza, segítenek egymáson, hol szüretelni, hol betont alapozni, két mutyizás között. A király szürkére váltott, pedig olyan szegfű nincsen is, majd azt gondolta, hogy be kellene vetni a barátságadót. Azt a király nagyon jól tudta, hogy ennek nem szabad ezt a nevet adni, de majd a bölcsek kimódolják, hogy miként lesz ildomos azt nevezni, amikor az építkezésen bebizonyítja a gazda, hogy a napszámos érzelmi alapon keveri a maltert. Közben megérkeztek a bölcsek s várták a király utasítasait, hogy merre is legyen az a száz lépés, de a király azt mondta, hogy lényegében mindegy az iránya, de száz legyen, se több se kevesebb.

Itt véget is érhetne a történet - de én úgy beleírnám  még azt, hogy ezt az egészet kihallgatta egy szegény legény és pont száz lépésre tett mintegy száz ásónyomot, hogy legyen hova esni. Vagy mondjuk játszuk azt, hogy a föld  most ebben a mesében megint tányéralakú, vagy valami.

Árvák, fattyak, rókafiak, meg én. Ülünk valami tűz körül, olyan tetszetős halottak vagyunk mi így. Már nem tart ez sokáig, mert nem tarthat. Utálom a vízözönt. Vízözöniszonyom van, meg még sok egyéb, nehezen nevesíthető, de 'gyébként simán bárminek megfeleltethető. Tkp két dolgot nem szabadna, blogot olvasni, meg blogot írni. Ezt a kettőt nem szabad. Úgy vagyok én ide berendezkedve mint aki indul, persze én nem indulok sose, mert én tényleg ne molyan fiú vagyok aki moccanni tudna, de eljátszom én az, nagyon de nagyon simán hogy ez az én választaásaim. Jajj, ezt inkább hagyjuk, a választásaimról leginkább csak úgy mint a halottakról, mert hogy lényegükben véve borzasztóan azok. Hogy ugye akkor miért nem érzem rajtuk a bomlást, ez is kérdés. Nem tom, ilyen a zombi orr, tévedhet bármikor, mindig csak hiteget. Rövidítenék én, ha lehet. Mondjuk évet, vargabetűt, ilyen olyan utazásokat, megérintettségeket, nota bene nekem ez a száz lépés is inkább egy összefüggő takonyszerű vonaglásnak tűnik, de ne szaladjunk előre. De jó esély van rá, hogy a tehetségen végképp győzedelmeskedjen a nyű.
És még ma arra is rájöttem hogy belőlem, mint egyfajta mentális gerinc, az érzelmek teljesen kifelejtődtek. Korcsszorongsérv.

Sok a munkám.
Mások helyett is szeretem magam.
Én vagyok a napszámos és én vagyok a gazda, érzem.
Időtlen érzés a vérzés.
Sok a munkám, elfáradtam.

Igyekszünk egy életen át. A helyre, az állapotba, éppen abba bele ahonnan nincs tovább. Igyekeznénk és félünk is, sokszor és sokat, kotlunk és botlunk. Hajtva vagyunk, egy ívre rákényszerítve, a mi választásunk, eként hitegetjük magunk. Kincsekkel roskadozva üresülünk. Egy vonat zötyög alattunk. Ezúttal utazunk. Hajszolva bele, magába az igyekezetbe és már nem tudunk hinni. Gyilkosságokra bujtunk, és megöletünk. Elképzeljük ezerszer; a helyet, az állapotot a kizárólagosan a miénket, az összetéveszthetetlenül a sajátunkat, azt ahonnan már nincs tovább. Nyugvást sejtünk jutalmunknak, olykor azt gondoljuk szépek is vagyunk. Képeket társítunk hozzá, az állapothoz, mindenhez képeket ami a miénk. Fényviszonyokat, egy mozdulatot, egy ló futását, egy kutya álmát, a dérütött mezőt, a vihart, a lomb suhogását, a gőzölgő tehénlepényt, a falban vibráló izzót, hajnali neszeket, apa szemüvegét, a párnák gyűrődéseit, hajdan volt lélegzetvételeket. Egy nő szemét.(és ez nem kijelentő mondat - noha az is lehetne, de nem az!!!) Eligyekeztünk volna - bele abba az időbe, oda a helyre az állapotba  ahonann nincs tovább. És most fej leszeg, szem becsuk, fog összeszorít, izom rándul, csak a lélek kába egyedül. Fejünket oldalt tartjuk, fülelünk, hallgatjuk a bénulást, a mértékét, a rombolás zajait, az életet. Arcunkon szomorú mosoly, mint amikor kedves távozik. Aztán kinyitjuk a szemünk és látjuk egy tapottat sem haladtunk, hazugság volt az összes évtized, minden egyes szó csak képzelet. A hely ahol a jelenek alapból elavultak, a vágyak pedig születésük előtt elenyésznek. Túl jól sikerült makett, melynek ott állunk a közepén, és ott van egy tábla, és rajta a felirat: Innen most nincs tovább.
Úgy vagyok az élettel, mint a színvak a bűvöskockával, néha szórakoztat még, de egyáltalán nem értem. Leginkább én csavarodom.
Szürkévé tettetek, szürkévé tesztek, vajon arányos hozzám most, minden ami van.

Van egy macskám, mert van..., ő a tarka, én meg vagyok a szürke. Egyazon gondokkal birkózunk egy ideje, veszteségeink számottevőek, meglehet neki nincsenek nagy mélyrepülései. Nem tudunk kapcsolatot teremteni. Se embereset, se macskásat. Ő nyávog nekem, én beszélek neki. A világ ilyenkor kicsi lesz, alig férni el benne, amit pedig időnek nevezünk, egyetlen pillanat. Itt ül most is az ölemben, ül és hallgat. Az egyik kezem rajta pihen, ülök és halogatok. Ülünk itt időtlenül, világtalanul és ki vagyunk fosztva, egymásba kapaszkodva.
Tódi, rettentően megöregedtünk, vagy a körülöttünk lévő lett egyszerre -nem tudni hogyan - fiatal. Intsünk neki, de csak háttal. Tudod, ránk mindig olyanok vigyáztak, akik fordítva szerettek, de ezt is megemésztjük valahogy, nem számít ahogy butul a testünk, nekünk még az is tétova, ahogy a lelkünk nyavalyog.

Van, volt az az okfejtés, hogy jó, jó értjük mi azt amit te mondasz, hajj de nagyon értjük, egy cipőben kacsintunk olyankor, mi akik ilyeneket mondunk. De van az az igyekezet, együttérzés, empátia, hogy akkor ragadjuk nyakon a hogyan továbbot, és jól kezdjük is el fojtogatni. A végén pedig jön az, hogy ne fordulj be, tárd ki a kabátod két szárnyát, a csúnya kezeidet - mi a birtoklást jelentené e helyt - a zsebedbe rejtve. És van az a pont amikor én ezt képes vagyok elhinni. Bassza meg. Hiába minden fogadalom - felejteni kell, minden eddigi forgatókönyvet, megszünni, azt, csak arra kellene fordítani minden energiát. Fel tenni a kérdést, azt a kegyeteln rohadt kérdést, hogy mi közöm ehhez az egészhez, hogy akarom e. És nem beszarinak lenni, hanem megválaszolni becsülettel, tiszteséggel, erővel, de nem alkohollal, holott tavi csókolással. Másfél szoba hallnak beszélek. Őrszoba - itt vigyázok magamra. Eldobni a kulcsot, nem kéne már?

Mindentől elundorodva vékony cérna köt - de csak magához nem máshoz, a balféltekén légypiszok, édesanyám ne bánkódjék, esztendőre vagy kettőre, de addig kicsit fájni fog. Egyszer összekellene számolni, hogy egy nap, ezen a bolygón hány áhítás enyészik el végleg és abból kiszámítani az elviselhetetlenségi együtthatót.
(Olyan ostoba vagy má megint, törsz és zúzol - mondj jobbat, tetszőt)

Több baj is van. Az egyik az, hogy nem vagyok Momo, a másik pedig az, hogy én egy filmvásznat nézve inkább tudom azt érezni - még ha időlegesen is - hogy vagyok. Megüresedésemnek nincsenek tettesei, tudom, hogy van az a határ amin nem lehet átlépni, még akkor sem, ha történetesen "odavalósi" vagyok. Persze e sem igaz, mert nem vagyok sehova se valósi. Így alakult. Több baj is van. Én soha nem akartam lenni, nem illegtem a vasárnapi ebédek közepette kantárosnadrágban, rokonaimnak képtelen voltam adni, ha azt tudakolták, hogy tűzoltó leszek e vagy katona. Én semmi nem akartam lenni és lám most úgy fest, ezt maradéktalanul teljesíteni is tudom. A legfőbb baj azonban mégis csak az, hogy nekem Momonak kellene lennem, mert Momo-t én bármily furcsa is; szeretni tudom. Mondhatod, van neki egy Monsieur Ibrahimja aki jó időben mondd neki jó mondatokat, és ez akkor is fontos, ha ezekkel a mondatokkal semmit sem lehet kezdeni, mert nem lehet. Az egészet úgy kell csak elképzelnem, mint egy bűntényt, ahogy sem tettes, sem áldozat nem létezik igazán, és hogy a valóság, az nem egyéb mint az én szemszögem, ami egyébkén meg használhatatlan. Összeroppan az ember, ha azt érzi az általa elképzelt világ nem létezik, és a megteremtéshez szükséges erő sem. Én semmi sem akartam lenni a kantáros nadrágomban, a pici lakkcipőmbem, és most semmi is vagyok. Most egy kicsit rossz, ezt mondogatom magamnak éveken átívelően, lesajnáló tekintetek, racionális magyarázatok, magasztos kérések között. Hát most egy kicsit rossz, most egy kicsit rossz lesz még. És nincs itt Ibrahim úr, aki azt mondja ezen a hülye szombaton, hogy Momo, drága Momo, "...az iránta érzett szerelmed a tiéd. Hozzád tartozik. Visszautasíthatja,
de el nem pusztíthatja. Csak elszalasztja az alkalmat. Amit adsz Momo, az a tiéd marad mindig. Amit megtartasz, az örökre elveszik." Tán azt kellett volna mondanom, a leveses tányérok között annak idején, hogy én bölcs leszek, és hogy engem ezzel ne vegzáljanak. Annyi mindent kellett volna mondanom, annyi mindent mondtam is, csak hát nem akkor, nem azt és nem annak akinek. És annyi mindenről hallgatni is kellett volna, és aztán mégsem, pedig hát ahhoz is van némi hajlamom, a megkukuláshoz, de én mindenhez csak félig. Ez a köztes állapot a rossz, ez az én langyságom, hogy se tehetségtelen se tehetséges, se ostoba, se sziporkázó szellemű, se lírai, se prózai, se vica se versa nem vagyok igazán, csak menni a kötélen, és igyekezni nem leeseni, ha már nem tehető a nyakamra. Régóta vagyok itt, és nem érztem magam jól. ez most egy ilyen nehéz állapot, ezt mondogatom magamnak, ezt mondogatom azoknak az éveknek, melyek vállat rándítanak nekem. Azt hiszik és nem rándulnék, egy utolsót, egy nagyot, de ez nem így van, szerettem volna, de csak bicsaklás a vége. Mint ez itt. Boka helyett szobaficam és 10 - 12 órát aludni, tudni hogy azért, hogy teljen az idő, és hajj de sokszor mondták már nekem, csak ezt várd meg, még ezt bírd ki, és majd aztán. Olyan jóságos hazudáso kezek, hogy az idióta elhiszi. Azt hogy az amit gondol az nem hogy csak tényleg van, henem hogy lehet. De nem lehet.  A világ, bárki bármit is mond; véges, és nem pedig jó vagy rossz. Azt pedig mondhatta volna valaki, mintegy preventíve, hogy az élésből a halásba ilyen hosszú az átmenet. Mert semmit sem akartam, de ilyen mézszerű, lassú agóniát sem. Baromi egyedül maradtunk, ez így többes számban igazán kimondható, de persze hogy az önzés álta a saját tálamból mazsolázom ki az összeset. Több baj is van, az egyik legnagyobb, hogy nem vagyok Momo, a másik pedig csak az, hogy ott ahol valaminek illene lennem, semmi, senki sem vagyok.

Hét évesnek is nyeretlen ,hát még többször hétnek, ahogy rétegződik, gyűrűzik ez az egész. Isten massza - az amiben te lennél a métely, s ma azt hallottam, hogy engem a kételkedés tesz ilyen ellenszenvessé, már hogy talán arra gondolhat az ember, hogy tán az a baj, hogy nem csak a saját életéről gondolja, egészen konkrétan hogy le van szarva, ha énteőmitiők között húzott érintők segítségével lenne ez az egész szarakodásdi. Egyfolytában egy dolgot kérdezek magamtól és senkinek se fogom/tudom majd elmondani. Ezt elbasztad kicsi légy, eredj más cukor után, úgy ahogy a rendes tisztességes legyek.

Jó ez a nyárból, ez a kis előzetes, hogy idevetít néhány kockát, hogy én ott ballagok hazafele, és sötét van, szürkére festenek az utcák. Az árnyékom pedig hol lemarad, hol hosszan előttem elnyújtózik a ringyó, a virágillat pedig heroin, hogy hősiesség is legyen ne csak hőség. A fejemben meg csak azt dudolja az a kobold, ha majd senkinek se kellesz, akkor mihez kezdesz. Nem keresek semmit, se istent, se embert, és már sírni se tudok ezen. Azt hiszem én már igazából nem létezem, csak látszom. Nincs kedvem játszani, de gyenge vagyok, tehát játszom.

Minap azt hallottam, hogy nekem szép volna a lelkem, pedig csak olyan, mint egy kupac,a padlóra kiborított lego.
Minden lego kockára rálépnek előbb vagy utóbb, szal nem kell ennek olyan nagy feneket keríteni.
Meg aztán nem is igaz, ez az egész. Romlott vagyok és gonosz, no meg irígy.
Minden áldott este démonokkal parolázok. Ha nem lennék gyáva már rég megöltelek volna - egyfajta morális szex. Onnan barbárnak látszol.

9 hónapra és egy hétre születtem, hosszú, fájdalmas szülés voltam, mondják aludtam, hogy a világra jöttem (böktem). 1 éves koromban lettem szombatiszta, járni sokáig lábujjhegyen jártam, féltem a sötétben, és szeretni is megtanultam. Játékaimat szétszedtem, majd összeraktam, a postás táskájától rettegtem, a szódás lováért rajongtam, az óvodában soha nem aludtam, és szeretni megint megtanultam. Az iskolában szégyenkeztem, a tanórákon nem figyeltem, ellenörzőm kétszer telt be egy évben, a papírgyűjtő akciókon rész vettem, és valahogy másképp, szeretni is megtanultam. Volt nyakkendőm, de nem volt sípom, Zánkáról csak hallottam, néztem ahogy békát kínoznak a többiek (én magam a kínhoz gyáva voltam), fürészlapot loptam a technika szertárból, a kémiából cinket, és szeretni is megtanultam. Elszegődtem megtanulni, hogy tanulni hogy kell, rászoktam cigarettára, alkoholra, egyébre, szervesre szintetikusra egyaránt, utáltam Krúdyt, szüleimet nem tiszteltem, de szeretni magtanultam. Elfáradtam, csapodtam jobbra meg balra, koromhoz mérten voltam bölcs, és hozzám képest volt a korom balga, botlottam és keltem, vágyaimról sokszor lemondtam, voltam gonosz és csalárd, de végül szeretni is megtanultam. Szüzességemet is elvesztettem, de helyemet meg nem találtam, tettem a szépet a nőknek, hazudtam is ha úgy hozta a kedvem, legtöbbször csak azt tudtam adni, mit tőlem soha sem kértek, csókolt ringyó és szédítettem szajhát, volt bűnös és plátói szerelmem, ha semmim sem volt leverten kivertem. Most gyűlölni tanulok, gyűlölni a nincsbe oltott valót, az elfajzott szavak igyekvéseit, a tavaszt, a nyarat, az őszt és telet. A bodzák hajtásait, az árnyékuk fülsiketítő vihogását, járdák kusza repedéseinek jelrendszerét, a köveket általában, a rájuk rakódott mohos galambszarok rétegét, az elszabadult nylonzacskók tébolyát, az estek nyirkos füvét, összes szúnyogfelhőjét. Az esőt és az esőkabátot, tüdőt ahogy birtokba veszi a lég, egy illatot amikor az utcán elmegy melletted valaki (és nem is a kedves), a metroablakban összemosódó, soha többé nem látható arcokat, a pocsolyát ahogy magamnak megmutat. A pimasz verebeket, a bamba galambokat, sőt a tikkadt szöcske nyájakat is. A fényt ahogy bezuhan a falra, a felhólyagosodott festéket az ablakpárkányon, a tapéta alá szorult 96-os évjáratú levegőt, a fiókomban talált 84-es dátumú vonatjegyet, minden ingóságom és ingatlanomat. Gyűlölni a rendíthetetlenólomkatonát,a hétvezért, a mohácsi csatavesztést, rúzsasándort a hazámat és azt, hogy nincs hazám. Utálni a nyelvemet, és hogy a méltatlan mégis csak én vagyok rá és nem pediglen fordítva, utálni rokont és szomszédot, s legvégül mindegyik nem ismertet. Gyűlölni hogy valahová tartozni kell, de nem akarok sehova tartozni, gyülölni hogy közétek akarok tartozni, de nem tartozhatok közétek. Mindent gyűlölni, azt kellene, de mélyen ám, nem hebehurgya módon, hanem hidegen és mélyen, nem kapkodva sebbel-lobbal, hanem a bölcsek ritmusában, nem körbe karikába vagy egy helyben járva. Gyűlölni kellene, az időt ami nem volt, azt az időt ami esetleg lehet, mindent, mindent meg kellene tanulnom gyűlölni, ami az élethez ragaszt. Gyűlölöm a halált, de néhányotokért szeretni is megtanultam. Ezt is gyűlölöm, ahogy magatokkal megkötöztök.

A József Attila évben a fejet egy sínre, a keréknek elébe hajtani, az fejlett stílusérzékre, vagy a plagizálásra való fokozott hajlamra utal?
Mondjuk úgy, hogy ez volna a költői kérdés? Úgyis csak egy helyes válasz van rá - tökmindegy.
Hívavasútváramáv. (Kicsi légy ne legyél már úgy elkenődve)