sebtolvaj

Több baj is van. Az egyik az, hogy nem vagyok Momo, a másik pedig az, hogy én egy filmvásznat nézve inkább tudom azt érezni - még ha időlegesen is - hogy vagyok. Megüresedésemnek nincsenek tettesei, tudom, hogy van az a határ amin nem lehet átlépni, még akkor sem, ha történetesen "odavalósi" vagyok. Persze e sem igaz, mert nem vagyok sehova se valósi. Így alakult. Több baj is van. Én soha nem akartam lenni, nem illegtem a vasárnapi ebédek közepette kantárosnadrágban, rokonaimnak képtelen voltam adni, ha azt tudakolták, hogy tűzoltó leszek e vagy katona. Én semmi nem akartam lenni és lám most úgy fest, ezt maradéktalanul teljesíteni is tudom. A legfőbb baj azonban mégis csak az, hogy nekem Momonak kellene lennem, mert Momo-t én bármily furcsa is; szeretni tudom. Mondhatod, van neki egy Monsieur Ibrahimja aki jó időben mondd neki jó mondatokat, és ez akkor is fontos, ha ezekkel a mondatokkal semmit sem lehet kezdeni, mert nem lehet. Az egészet úgy kell csak elképzelnem, mint egy bűntényt, ahogy sem tettes, sem áldozat nem létezik igazán, és hogy a valóság, az nem egyéb mint az én szemszögem, ami egyébkén meg használhatatlan. Összeroppan az ember, ha azt érzi az általa elképzelt világ nem létezik, és a megteremtéshez szükséges erő sem. Én semmi sem akartam lenni a kantáros nadrágomban, a pici lakkcipőmbem, és most semmi is vagyok. Most egy kicsit rossz, ezt mondogatom magamnak éveken átívelően, lesajnáló tekintetek, racionális magyarázatok, magasztos kérések között. Hát most egy kicsit rossz, most egy kicsit rossz lesz még. És nincs itt Ibrahim úr, aki azt mondja ezen a hülye szombaton, hogy Momo, drága Momo, "...az iránta érzett szerelmed a tiéd. Hozzád tartozik. Visszautasíthatja,
de el nem pusztíthatja. Csak elszalasztja az alkalmat. Amit adsz Momo, az a tiéd marad mindig. Amit megtartasz, az örökre elveszik." Tán azt kellett volna mondanom, a leveses tányérok között annak idején, hogy én bölcs leszek, és hogy engem ezzel ne vegzáljanak. Annyi mindent kellett volna mondanom, annyi mindent mondtam is, csak hát nem akkor, nem azt és nem annak akinek. És annyi mindenről hallgatni is kellett volna, és aztán mégsem, pedig hát ahhoz is van némi hajlamom, a megkukuláshoz, de én mindenhez csak félig. Ez a köztes állapot a rossz, ez az én langyságom, hogy se tehetségtelen se tehetséges, se ostoba, se sziporkázó szellemű, se lírai, se prózai, se vica se versa nem vagyok igazán, csak menni a kötélen, és igyekezni nem leeseni, ha már nem tehető a nyakamra. Régóta vagyok itt, és nem érztem magam jól. ez most egy ilyen nehéz állapot, ezt mondogatom magamnak, ezt mondogatom azoknak az éveknek, melyek vállat rándítanak nekem. Azt hiszik és nem rándulnék, egy utolsót, egy nagyot, de ez nem így van, szerettem volna, de csak bicsaklás a vége. Mint ez itt. Boka helyett szobaficam és 10 - 12 órát aludni, tudni hogy azért, hogy teljen az idő, és hajj de sokszor mondták már nekem, csak ezt várd meg, még ezt bírd ki, és majd aztán. Olyan jóságos hazudáso kezek, hogy az idióta elhiszi. Azt hogy az amit gondol az nem hogy csak tényleg van, henem hogy lehet. De nem lehet.  A világ, bárki bármit is mond; véges, és nem pedig jó vagy rossz. Azt pedig mondhatta volna valaki, mintegy preventíve, hogy az élésből a halásba ilyen hosszú az átmenet. Mert semmit sem akartam, de ilyen mézszerű, lassú agóniát sem. Baromi egyedül maradtunk, ez így többes számban igazán kimondható, de persze hogy az önzés álta a saját tálamból mazsolázom ki az összeset. Több baj is van, az egyik legnagyobb, hogy nem vagyok Momo, a másik pedig csak az, hogy ott ahol valaminek illene lennem, semmi, senki sem vagyok.