Van egy macskám, mert van..., ő a tarka, én meg vagyok a szürke. Egyazon gondokkal birkózunk egy ideje, veszteségeink számottevőek, meglehet neki nincsenek nagy mélyrepülései. Nem tudunk kapcsolatot teremteni. Se embereset, se macskásat. Ő nyávog nekem, én beszélek neki. A világ ilyenkor kicsi lesz, alig férni el benne, amit pedig időnek nevezünk, egyetlen pillanat. Itt ül most is az ölemben, ül és hallgat. Az egyik kezem rajta pihen, ülök és halogatok. Ülünk itt időtlenül, világtalanul és ki vagyunk fosztva, egymásba kapaszkodva.
Tódi, rettentően megöregedtünk, vagy a körülöttünk lévő lett egyszerre -nem tudni hogyan - fiatal. Intsünk neki, de csak háttal. Tudod, ránk mindig olyanok vigyáztak, akik fordítva szerettek, de ezt is megemésztjük valahogy, nem számít ahogy butul a testünk, nekünk még az is tétova, ahogy a lelkünk nyavalyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése