sebtolvaj

Hol volt, hol nem volt, vagy talán volt is meg nem is, de volt egyszer egy birodalom. Ennek a birodalomnak volt királya, a királynak alattvalói, vazallusai, egyszer hopp, másszor kopp mesterei, álcái, nyűvei, bábjai, molyai. Szóval mint minden rendes birodalomban káosz uralkodott és születése pillanatától dögletest bűz lengte körül. Hanem a király okosan pislogott a szemüvege mögül és azt mondotta magában, megúntam már az örökös trónolást és aztán gondolta lép százat. Szaladt is a tanácsnokaihoz, és azok azt mondák neki, fenséges királyunk, most éppen azzal vagyunk elfoglalva hogy az alma materek vizsgafeladatait az ebek harmincadjára, mert különben ivadékaink nem kapnak matulát, úgy meg nem tudják még a makulátlanság látszatát se kelteni. A király megvonta a szemöldökét, s azt mondta legyen. De azért magához rendelte mindőjüket. Azonban este a trónteremben járkált fel s alá, majd gyorsan a kincstárba sietett. Ott azt tapasztalta, hogy temérdek kincs van. Visszasietett a hosszú folyosókon, és a királynéhoz fordult, mondd meg nekem szívszerelmem, honnan van ez a temérdek kincs. Hát édes uram, ezt mi loptuk, de inkább úgy mondanám, hogy mutyiztuk. A király szemében a pára is megjelent, mert erről a szóról a régi kisztáborok jutottak az eszébe, ahol szintén mutyiztak éjt nappallá téve, és az embert legtöbbször nem is a tettei, mindössze a múltja szervezi "valamivé". De nem hagyta magát a szentimentalizmus szörnyű vermeibe zuhanni, mert nem ő nem olyan volt. Ismét feleségéhez fordult, és megkérdezte tőle; mások is tudnak e mutyizni? Igen, az ország  apraja és nagyja mutyizik már, mutyiznak a kisdedek, mutyiznak az aggok, a szajhák a tudósok, a foglárok és a rabok, mind mutyiznak. A király megvakarta a fejét, mert az imént felsejlő kisztábori emlékekben azért ennyien nem fértek el. Megkérdezte hát a feleségét - hát honnan tud ez a rengeteg ember mutyizni? A felesége így szólt - kedves uram, ezek bizony megtanulták a mutyizást.
A király tett egy lépést, majd azt mondta - többet ebben a birodalomban senki nem mutyizhat, még kimutyizzák a temérdek kincset, mától nincs mutyizás, eddig lehetett, holnap kidoboltatom a kisbíróval. Szólj a barátainknak - fordult a királynéhoz. Édes uram, nekünk barátaink azok nincsenek, de ha társaságra vágysz, szólhatok az üzletfeleinknek. Hm, nincsenek barátaink - mógott a király. És ezt is elleste a népünk? - kérdezte meg a királynőt. Nem, ezt nem tanulták meg, megátalkodottan ápolják kapcsolataikat, ha a szükség úgy hozza, segítenek egymáson, hol szüretelni, hol betont alapozni, két mutyizás között. A király szürkére váltott, pedig olyan szegfű nincsen is, majd azt gondolta, hogy be kellene vetni a barátságadót. Azt a király nagyon jól tudta, hogy ennek nem szabad ezt a nevet adni, de majd a bölcsek kimódolják, hogy miként lesz ildomos azt nevezni, amikor az építkezésen bebizonyítja a gazda, hogy a napszámos érzelmi alapon keveri a maltert. Közben megérkeztek a bölcsek s várták a király utasítasait, hogy merre is legyen az a száz lépés, de a király azt mondta, hogy lényegében mindegy az iránya, de száz legyen, se több se kevesebb.

Itt véget is érhetne a történet - de én úgy beleírnám  még azt, hogy ezt az egészet kihallgatta egy szegény legény és pont száz lépésre tett mintegy száz ásónyomot, hogy legyen hova esni. Vagy mondjuk játszuk azt, hogy a föld  most ebben a mesében megint tányéralakú, vagy valami.