Igyekszünk egy életen át. A helyre, az állapotba, éppen abba bele ahonnan nincs tovább. Igyekeznénk és félünk is, sokszor és sokat, kotlunk és botlunk. Hajtva vagyunk, egy ívre rákényszerítve, a mi választásunk, eként hitegetjük magunk. Kincsekkel roskadozva üresülünk. Egy vonat zötyög alattunk. Ezúttal utazunk. Hajszolva bele, magába az igyekezetbe és már nem tudunk hinni. Gyilkosságokra bujtunk, és megöletünk. Elképzeljük ezerszer; a helyet, az állapotot a kizárólagosan a miénket, az összetéveszthetetlenül a sajátunkat, azt ahonnan már nincs tovább. Nyugvást sejtünk jutalmunknak, olykor azt gondoljuk szépek is vagyunk. Képeket társítunk hozzá, az állapothoz, mindenhez képeket ami a miénk. Fényviszonyokat, egy mozdulatot, egy ló futását, egy kutya álmát, a dérütött mezőt, a vihart, a lomb suhogását, a gőzölgő tehénlepényt, a falban vibráló izzót, hajnali neszeket, apa szemüvegét, a párnák gyűrődéseit, hajdan volt lélegzetvételeket. Egy nő szemét.(és ez nem kijelentő mondat - noha az is lehetne, de nem az!!!) Eligyekeztünk volna - bele abba az időbe, oda a helyre az állapotba ahonann nincs tovább. És most fej leszeg, szem becsuk, fog összeszorít, izom rándul, csak a lélek kába egyedül. Fejünket oldalt tartjuk, fülelünk, hallgatjuk a bénulást, a mértékét, a rombolás zajait, az életet. Arcunkon szomorú mosoly, mint amikor kedves távozik. Aztán kinyitjuk a szemünk és látjuk egy tapottat sem haladtunk, hazugság volt az összes évtized, minden egyes szó csak képzelet. A hely ahol a jelenek alapból elavultak, a vágyak pedig születésük előtt elenyésznek. Túl jól sikerült makett, melynek ott állunk a közepén, és ott van egy tábla, és rajta a felirat: Innen most nincs tovább.
Úgy vagyok az élettel, mint a színvak a bűvöskockával, néha szórakoztat még, de egyáltalán nem értem. Leginkább én csavarodom.
Szürkévé tettetek, szürkévé tesztek, vajon arányos hozzám most, minden ami van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése