sebtolvaj

Nincs mit tenni, ami nincsen azt el kell képzelni. Aztán pedig csak az, hogy el kell hinni azt, hogy ami képzelt, az van. Eszeveszetten. Szóval képzelni kell, mondjuk egy ténylegesen barna szemgolyót, ami úgy viselkedik mint egy ajtó, és mögötte egy elkezdetlen világ van. Noha tudni lehet, hogy mint a világok mindegyike, megszületésétől kezdve egyenesen a pusztulásba tart, s ezt a lehető legrövidebb úton éri el. Ilyen az igyekezetének a természete. Hát elképzelni ahogy egy szem néz egy másik szemet, ami mint feljebb mondtam olyan mint egy ajtó, mint egy üveg ajtó, aztán már csak azt elképzelni, hogy az minden világok legjobbika. A kárhozat ilyen rémesen egyszerű manapság. Aztán itt lesz ez a világ, nem hívom már soha többé, nem nevezem a nevén, mégis itt van. És azt kívánom bár ne lenne, hol pedig azt lenne egyre hihetőbb, egészen olyan méreteket öltve, hogy necsak nekem. Gépremény. Mert valami titkos szerkezet hajszolja ezt az egészet, s nincs az az ajtó tulajdonos akinek erről elszámolni bírnék. Nincsenek kellő indokaim magamra, én kénytelen vagyok, és kénytelen gondolom mindezeket. Nem tudom rendszerezni a törekvésket, ha ugyan annak lehet nevezni azt, ahogy egy abalk üvegének nyomja az ember a homlokát, és a szeme pedig sóváran bámul, az elkezdetelen, a teremtetlen világba. Reggelente az ilyen, kulcscsörgésre ébred, és fél hogy nem lehet szeretni, és fél hogy ennek ellenére mégis szeretni fogják, élni nem mer, a haláltól pedig retteg, de ezt sem én fogom megmondani. Én többnyire olyan dolgkat tudok mondani, melyek súlytalan lebegnek egy olyan közegben mihez nincsen közöm. Olyankor azt lehet érezni, hogy akkor most nincs tovább, és nem tudni pontosan, hogy azon ér e elszomorodni, hogy ezt ilyen egyszerűen lehet kimondani, vagy azon bánkódni, hogy ez egyáltalán nem lehet így, hogy a tovább természete az olyan, hogy mindig van. De csak az. Ez az év most szétszakít. Nincs más választásom.