sebtolvaj

9 hónapra és egy hétre születtem, hosszú, fájdalmas szülés voltam, mondják aludtam, hogy a világra jöttem (böktem). 1 éves koromban lettem szombatiszta, járni sokáig lábujjhegyen jártam, féltem a sötétben, és szeretni is megtanultam. Játékaimat szétszedtem, majd összeraktam, a postás táskájától rettegtem, a szódás lováért rajongtam, az óvodában soha nem aludtam, és szeretni megint megtanultam. Az iskolában szégyenkeztem, a tanórákon nem figyeltem, ellenörzőm kétszer telt be egy évben, a papírgyűjtő akciókon rész vettem, és valahogy másképp, szeretni is megtanultam. Volt nyakkendőm, de nem volt sípom, Zánkáról csak hallottam, néztem ahogy békát kínoznak a többiek (én magam a kínhoz gyáva voltam), fürészlapot loptam a technika szertárból, a kémiából cinket, és szeretni is megtanultam. Elszegődtem megtanulni, hogy tanulni hogy kell, rászoktam cigarettára, alkoholra, egyébre, szervesre szintetikusra egyaránt, utáltam Krúdyt, szüleimet nem tiszteltem, de szeretni magtanultam. Elfáradtam, csapodtam jobbra meg balra, koromhoz mérten voltam bölcs, és hozzám képest volt a korom balga, botlottam és keltem, vágyaimról sokszor lemondtam, voltam gonosz és csalárd, de végül szeretni is megtanultam. Szüzességemet is elvesztettem, de helyemet meg nem találtam, tettem a szépet a nőknek, hazudtam is ha úgy hozta a kedvem, legtöbbször csak azt tudtam adni, mit tőlem soha sem kértek, csókolt ringyó és szédítettem szajhát, volt bűnös és plátói szerelmem, ha semmim sem volt leverten kivertem. Most gyűlölni tanulok, gyűlölni a nincsbe oltott valót, az elfajzott szavak igyekvéseit, a tavaszt, a nyarat, az őszt és telet. A bodzák hajtásait, az árnyékuk fülsiketítő vihogását, járdák kusza repedéseinek jelrendszerét, a köveket általában, a rájuk rakódott mohos galambszarok rétegét, az elszabadult nylonzacskók tébolyát, az estek nyirkos füvét, összes szúnyogfelhőjét. Az esőt és az esőkabátot, tüdőt ahogy birtokba veszi a lég, egy illatot amikor az utcán elmegy melletted valaki (és nem is a kedves), a metroablakban összemosódó, soha többé nem látható arcokat, a pocsolyát ahogy magamnak megmutat. A pimasz verebeket, a bamba galambokat, sőt a tikkadt szöcske nyájakat is. A fényt ahogy bezuhan a falra, a felhólyagosodott festéket az ablakpárkányon, a tapéta alá szorult 96-os évjáratú levegőt, a fiókomban talált 84-es dátumú vonatjegyet, minden ingóságom és ingatlanomat. Gyűlölni a rendíthetetlenólomkatonát,a hétvezért, a mohácsi csatavesztést, rúzsasándort a hazámat és azt, hogy nincs hazám. Utálni a nyelvemet, és hogy a méltatlan mégis csak én vagyok rá és nem pediglen fordítva, utálni rokont és szomszédot, s legvégül mindegyik nem ismertet. Gyűlölni hogy valahová tartozni kell, de nem akarok sehova tartozni, gyülölni hogy közétek akarok tartozni, de nem tartozhatok közétek. Mindent gyűlölni, azt kellene, de mélyen ám, nem hebehurgya módon, hanem hidegen és mélyen, nem kapkodva sebbel-lobbal, hanem a bölcsek ritmusában, nem körbe karikába vagy egy helyben járva. Gyűlölni kellene, az időt ami nem volt, azt az időt ami esetleg lehet, mindent, mindent meg kellene tanulnom gyűlölni, ami az élethez ragaszt. Gyűlölöm a halált, de néhányotokért szeretni is megtanultam. Ezt is gyűlölöm, ahogy magatokkal megkötöztök.