sebtolvaj

Gyakran szegezik nekem a kérdést, miért nem kezdesz valamit. Lehetőleg magaddal. Azt nem kérdezik, hogy így, ilyen formában van e értelme a valamihez kezdésnek - mert én egy valamire való befejezést bízisten többre tartok mint ezt a cirkuláris szűkölést. Szerintem ugyanis mindenki szűköl, csak nem így hívja, csal. Aztán ma az úgyis olyan krszewrűtlen, hogy merd rosszul érezni magad, mert egyáltalán ne merd rosszul érezni magad, mindened megvan, hipermarketek császárja lehetsz, mindened meg van amire csak vágyhatsz, az persze  megint más, hogy vágyaid már régen nem személyedre szabottak. Olyan folkrorisztikus elemeket lehetne ide mondani, hogy az élet az nyomorúság, és kibontani is lehet, hogy tőlem az, már tisztára olyan vagyok mint egy szép-szomorú népdal. Mindig azt hinni, hogy az nem történhet meg, és aztán persze hogy meg történhet, aztán még később már az is mindegy, hogy ki ki lett. Tkp csak arra akartam kilyukadni, hogy mindenki szépen egyedül nézi végig, ahogy a másik egyedül nézi végig, de talán írtam is én ezt már valaha. Ismételhető és pótolható is vagyok - magam számára is különösképpen. Azt akartam néhány hónapja, hogy semmi se legyen velem, elfáradtam ezt és azt érezni, mondom azt akartam hogy velem semmi se legyen és fogalmam sem volt arról, hogy ez milyen. Folyton a menekülés, kis bajokból a még nagyobbakba. És akkor még arról ami/aki igazán fontos nem is beszélhetek. Nem tudtam azt sem, hogy mindegy hogy a tisztelet vagy a tapintat sajogtat. Annyiszor eszemben van, valami távoli reggel, egy vonaton ülök, szemben anyám, kezében cseresznyés zacskó, én bámulok ki az ablakon, és azt gondolom, aki lát, az nem én vagyok, és amit látok ahhoz nincs közöm. Mondanám, ha megtudnám fogalmazni, valahogy így - látod, ennek örülni lehetett valaha, de a szememben csak porzsák van és némi só, a kezem pedig el van gémberedve, de már nem akarom kinyújtani. Inkább a macskásodás.