Stílusgyakorlat gyászolóknak. Azt játszom, hogy 8 éves vagyok, fekete lakkcipőben a Hősök terén. Megtaláltál? Igen, az a legkisebb, igen, az aki pereccel integet. Paradoxon; a térdzoknim hófehér, persil nélkül, ez már abszolut. És rövid a nadrág, (de hosszú az élet), a kék, a gombos. És a napsütés meg a szél, ahogy játszik a véletlenszőke fejemen. Mellettem keresztanyám, virágmintás kosztümét látom és a vádliján az anyajegyet, a kézen gyűrűt, és gyönygyház körömlakkot. Aztán ég felé tartott sósperec, a legvégén pedig a nevetés. Teszünk egy félkört, Szt Istvántól Kossuth-ig, megyünk, magyaráz, államról, emberről, magyarokról. Az állam meg esik le. Tébolymatiné. Nekem. Hátunk mögött a hét pogány, felettük Gabriel, kényes ellenpontként. De nem vagyunk ellepontérzékenyek. Múlékonyak se nagyon. Még szerencse, hogy van az az oszlop, és rajta az az oxidálódott vagy koszlott angyalunk, ott fent. Még szerencse, hogy mi is vagyunk, de a legszerencsébb az az, hogy van az az idő. Hogy vannak, ezek az egymás után következő, de mégis csak megdermett pillananatok. Hogy van ez, ez a mi vágatlan változatunk.
Hazafelé eső, és bőrig ázás, aztán bundáskenyér és teaíz a szájban, végül dióbél. Aztán csak jön az este, hogy a szíveinket kerekre nyesse, kiszűrődő lárma a Balaton vendéglőből, villamosok kanyarzaja, ájulat. Lebegés a szétnyílós ágyon, beesek közé, ágyneműk, esti testek szaga. Onnan is kivesznek, paplanokba tesznek (mindjárt jönnek a törökök, szinte hallom Hunyadi ezt mondja). De most már az a hely is az enyém lett, bármikor visszamehetek. Van az a hely, az ágy résében, egy járat, összegyűrödött autóskártyák, kiesett matchbox kerekek, jobb sorsara érdemes pipázós sünik között bár, hihetetlen,de ott van az is, a Hősök tere.

Dolgaim közt teszek-veszek, rémnek látom a rémet, és kikísérek egy kísértetet. Tessék - látják, hogy ha ilyet látni lehet. Bennem jó sok akarat van, bár nem hiszek úgy az akaratban, mint az a sok hangos akaratlan. Volt egynéhány precedensem, ezért még feltudok böfögni, bőgni, de decensen, a gyomromból indul el, nem pang a szavam, így a hányados az a közös, nem pedig a nevező, és tán bánat ez (bár én nem így gondolom), de nem a hajó egy, hanem az evező.

A Cs. Ő egy gyerek, fiúgyerek. Óvodás és vasgyúró. A középsőt koptatja, únja. Onnan ismerem, hogy az atyja próbál hardveres analfabétizmusomon enyhíteni. Ilyenkor a velem közös háztartásban élő komputerommal a hónom alatt érkezem (ez már majd egy edda dal kezdete is lehetne), ott a szakit magára hagyom, úgy sem értem és megyek Cs.-vel palacsintást játszani. E játékot magukat felnőttnek csak félig valló , de vállaltan ihlethiányos alakok találják ki, amikor a minden kötél is szakad. A lényeg csak annyi, hogy célszemély beugrik ágyba, a "a séf", ez esetben én, becsavarom a paplanba, ő kibújik, és elszalad, én pedig - idézem: "elszaladt a túró" felkiáltással borzolom a nehezen borzolhatót. A konzisztenciát, úgy a tizedik palacsinta környékén önkényesen változtatgatom, végső eleseredésemben, lássuk be: elkurvulva, hurkazsírt kiáltok, majd javaslom alternatívaként - mivel update vagyok Cs-ben, akár Norbi a a csibefalatokban - a várrajzolást. Cs hozza filctoll készletét, első látásra is világos, hogy a rostironok száma az ibolyán még innen, de a spektrumon minden bizonnyal túl van. Ez színtévesztésre hajlamosít. Demokratikus döntésünk eredménye ezüstvár, arany huszárokkal, egyúttal ügyesen kitérek a türkízkék irányából jövő kellemetlenkedő kérdéseinek nyilai elől.
Mivel olyan városban élünk, amiben egy szikra vár nincs, pedig az nem is lenne sok, a tőlünk 10km-re lévő, várban és történelmi emlékekben sokkal inkább gazdag T. adja alapját tüsténtkedésünknek, tóval és mindenestül, nádihegedúvel. CS javasolja, hogy rajzoljuk rá a vágóhídat is, és érdeklődik, hogy tudom e miről beszél. Nagyon helyesen, mondhatni felnőttesen bólintgatok. Mondja nekem, hogy nem érti ez az egész vágóhídasdit, mert hogy az voltaképpen a tó fölé nyúlik be. Hiányos ismereteim kalapjából próbálom előhúzni a nyulat, mint egy végletesen elcseszett falusi roadshow illuzionistája, ehhez még szerény állategészségügyi ismereteim adnak némi zamatot.
Gyakorlatiasan mondom el, tehén bemegy, hókon vágják, ami kell kampóra, ami nem a vízbe, eszik meg a halak, aztán ember kifogja a halat, megeszi, hogy legyen ereje egy újabb tehenet letaglózni, tökéletes riszájkling, érted CS?  Érti. Megnyugszom.
De aztán meg az jön, hogy ott hány tehén halt meg már, úgy a világban és az időben? Abban, amit mi annak tekintünk akkor és ott. Emlékmű nincsen, tehát a mohácsi vész áldozatainál biztos lényegesen kevesebb. Tippelek: sok. Hiányos válaszommal beéri. Azt mondja erre, és hogy ez csak ott, azon az egy helyen, képzeljük el a világon milyen sok tehén halhatott meg, amióta világ a világ. Hát jah. Nem lehet leállítani, azzal jön, hogy az emberekre is mindez igaz. Aztán meg azt mondja, miközben a toll kupakját rágja, hogy ugye ez szomorú. Azt válaszolom, hogy még csinálok három palacsintát ha akarja, de többet nem. Fogalmam sincs miért jutott ez az eszembe, mert mindez több hónapja volt, arra emlékszem, hogy erre a mi közös időbkből az volt az érdekes hogy megmarad e, és azt is gondoltam, hogy persze, hogy megmarad. Azt meg nem mondanám, hogy miért, mert ha úgy veszem mellékes szál az, hogy a gyerekek okosak, a filctollak ezer színben pompáznak, a palacsinta iszonyat finom, a halál pedig mindezek ellenére, vagy tán épp ezért olyan szar, hogy szavunk se nagyon lehet/van rá. Vagy ha van, akkor abban rögtön az a törekvés, hogy megosszuk mással. Nem kezdeni valamit valamivel, nem azt mondom, hogy közösen jobb, de elviselhetőbb. ÉS még annyi, hogy nem szántam én ezt "szomorú" post-nak. Ellenkezőleg. Nem szántam semminek.

El vagy te tévedve. Önrevízió kell neked, nem szabad kommunikációs csatorna. Se élet, se irodalom nincsen benned. Nem igazán van mit mondanod, szóval nem igen kellene erőltetned. Tudod, ami olyan hogy érdekel valakit, olyan nincsen. Olyan se nagyon ami téged, magadat érdekelne. Lázba vinne, vagy hozna. Tudod, ami után szokott lenni az a néhány másodperces szünet, mert az van, hogy csak az lehet, semmi más nem. De hát azt se lehet tudni, hogy miből mit hallasz ki. Most meg vagy ijedve? Hogy túl jól érzed magad? Jól hallom, hogy ezt mondod? Tedd múlt időbe, akkor még van esély arra, hogy ne hazudj magadnak. Nagy seggével rád ült a tél, ahogy magadba bugyolálva elgondolkodtál, már megint. Nem kell mondanod semmit.
Gondolj arra, hogy nem vagy, akkor valahogy közelebb leszel a valósághoz, de távolabb magadtól és mástól. Ki mondta, hogy nem lehet ilyet? Miért hitted el? Magadnak se.
Persze én nagyon is jól ismerlek, tudom ködös vágyaidat, vagy amiket annak nevezel, amelyek beilleszthetőek a valahovába, és a sehogy sem egybevágóakat is épp úgy. Tudom, hogy mit szeretnél, de nem tudom kimondani helyetted, ezért is mondom: nem kell semmit sem mondanod.

Mondanom kell valamit. Nem, ez így nem lesz jó. Mondanom kellene tudni valamit. Azt kellene elmondanom, hogy nem tudom én azt a valamit, sehogy sem kimondani. Miattam nem, egyébként sem. Késztetésem van azt a valamit mondani. Ki. Na nem azért mert azt hinném, hogy jelentékeny volna, vagy fontos. Nem, csak azért mert nehéz bent tartani. Azt a szót, ami még nincs kitalálva bennem, de nem csapongás mégsem; megalapozottnak tekinteni a létét. Csak körvonalazva van. Az van sejtetve benne, hogy mi is az, amit seogy sem lehet. Hallgatnom kell erről, magamat hiába minek is bántsam.
El kellene tudni mondani, ahogy az erekben a vérrel elkeveredik az idő, és azt, hogy milyen érzés mindez, ahogy bennem, ismerem. Mondom magamnak. Lehet, hogy nem is szó, csak érthető sóhaj lenne ez, amit még magam sem értek igazán. Vagy egy, a lépcsőfordulóban felejtett köhintés, jelenidejű emlékhurut. Talán úgy van, hogy ami eztán lesz, én már valahogy arra is emlékezem, elfojtott indulatot érzek így, pimaszságom miatt.
Mondanom kellene valamit, és tudni, hogy az a mondat onnatól kezdve már: van. Bizonytalanul, botladozva, de hogy van, azt is jó lenne tudni kimondani. És azt, hogy temérdek időmmel nem tudok elszámolni, hogy a mellkasom luftballont rejt, abban pedig kolibri van és beszédes szárnyak. Repülés az van. Kicsinyke tér, az van. Csempe a francba, az van. Minden van, talán éppen attól ilyen pokolian elviselhetetlen néha? A hely szűke miatt?
Vagy ahogy a rendelkezésre álló légköbméter helytelenül van kitöltve. Olyan egy kicsit, mint ha fészket rakott volna bennem valami, csak remélni merem, hogy nem a fene az.

Sok minden most összegyúrva, a többi pedig eltörölve, homályba csal ami éles, a kéz bele esik az ölbe, egy pohár alján Dzsin vacog, kívántam már hármat, ami lényegében egy lett, ha elbukom majd jól magába fogad az önpusztító egylet.

A lehető legváratlanabb pillanatokban azon kapom magam, hogy magyar vagyok, e tény azonban kevésbé említésre méltó mint amaz, hogy mint ilyen: el vagyok kalandozva. Tkp, mint minden mondat után ez után is odabökhetném, hogy; már megint, de most aztán rettenetesen. Igazából kellene mardosnia az önvádnak, már megint. Hónaljfoglaló vagyok, hátra felé lövök és engem minden nyilam tegez, már majdhogy indok nélkül tökéletes tájkép, feszt az. Ahogy azon a domborművön az a negatív szemgolyó is. Vagy ahogy egy megilletődött lépés egy templomban, autentikus ateizmussal keveredve. Legelőmön - ha úgy akarom a fű kövér, bár a barmok a javát lelegelték, képzeletem pang, piacképtelen termék, olyan nyeklős-nyaklós, de nett marionett. Szeretem ahogy belém szivárog az ami történik, nem az amit így vagy úgy okoz, hanem maga, az egésznek a folyamata. Még akkor is így van, ha mindezeket nem értem, vagy esetleg nem is akarom érteni. Ebből egyenesen adódik, már mint, hogy el vagyok kalandozva, szóval, hogy ez által arra is kárhoztatva vagyok, hogy tudni véljem, mindig nem lehet kalandozni sem, se kint, se bent. Nem tudom pontosan, hogy mi az a mámor, de van amikor azt hiszem, szeretném tudni. Akkor meg úgy - persze, már megint - ahogy lehetetlen: szakadatlan.
Fosztóképzők harmincadja.

Van, hogy egész egyszerűen - minden különösebb ok nélkül azt tudom érezni; vagyok. Mondjuk azt is, hogy jól. Hogy ebben mennyi az önrész és mennyi a hitel, azt nehezen tudom megítélni. Megfejthetetlen egyenlet, ismeretlen okok. Inkább csak sejtések, belemagyarázásaim füzérei, elképzelt igazgyöngyök. De szépek. Előrehozott és testre szabott karácsony. Talán. Szabódom magamnak.
Megrémít, hogy milyen könnyű is tudok lenni olykor. Most akkor melyik vagyok? Sok cukorral iszom a képzeletet. Ilyen. Vagyok.
Az észnél légy (11 óránál), aztat mondogatom magamnak.

-

"Arra is szeretnélek megtanítani, hogy ha nincs a világban érvényes etikai rend, mire érdemes gondolnod, ha találkozol valakivel, aki azt mondja: szeret. Arra, hogy nem mondott semmit, csak illedelmesen tátogatta a száját. Szeretne tőled valamit, ezt mondta pontosabban. Jó esetben azt sem tudja mit szeretne. Lehet, hogy jót akar, de egy szerelmi kapcsolathoz az önmagában kevés."

Kornis Mihály - Aki szerelmet hazudik

Levél magamhoz.
Kedves,... hogy is nevezzelek - ismeretlen katonám, tündérfalatom (te torkon megakadt mócsing). Arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy el ne hidd, hogy van, mert nincsen. A viszonylagost lehetőség szerint ne keverd össze a kizárólagossal, onnan t.i. nem igen van visszafele út. De ha már mégis, akkor se. Ahogy így elnézlek, azt látom, hogy téged tenyérre lehet kenni, és természeted is arra hajaz, hogy gyakrabban pofára, úgy mint a vajas. De minek? Az a legnagyobb bajod, hogy váratlan időpontokban,...megnyájasulsz, pedig belátásom szerint, csak aljas vagy. Ez mindennek a teteje, az aljad. Azt tanácsolnám, hogy amikor indokolatlanul könnyűnek érzed magad, akkor hagyd a picsába ezt a nehéz a szívem érzést, mert akkor a legüresebb. Nincs is olyanod -tudhatnád - csak úgy tesz. Menthaszív, ha kapar a torok, az meg csak duma, hogy van anna aki örök, inkább csak monoton körök. Egyik lázad itt, a másik ott.
Amikor felkelsz - a körülményektől függően - lehetőleg ne kelj fel. És a legfontosabb. Ne tégy úgy, ne mutasd magad úgy, mint aki van, mert nincsen. Tükör kérdése az egész, majd egyszer bebizonyítom, ha lesz hozzá nekem, vagy másnak kedve, ha kell olyan. Ne siess, már réges rég le vagy késve. Semmiről. Mindenről. Magadról. Másról. Az emberversenyben nincsen vigaszág, ahova vergődj. Javasolni tudnám a gravitációt, abban a néhány másodpercben például pont és csak az lehetne amit szeretnél, vagy amit akarsz. Na jó a végén loccsanás van, de az már nem érdekes, a boldogságot nem rőfben mérik, magad mondtad. Semmi sem tök életes.
Mélységes szánalommal üdvözöllek, cseszdmeg. Magad.

Járt könyvet, járatlannak, sohse adj'. Nem igazán lehet tudni, mit hámoz ki belőle, hámoz e valamit is, van e hozzá nyúzókése, vagy csak bárdja. Meg úgy általában, nem kell ismeretleneknek könyvet venni, mint ötlet, mint játék jó, de amint fordul a vakszerencse, ellened fordul az. A könyv két éve fordul ellenedbe, a pihenő ideje, a várakozó ideje, ami volt neki, a lapok közé beszivárgó idő, az támad ilyenkor, nem a betűk, az kit érdekel, azok az enyémek, mint a sárga füzetlapok is. Illedelmesen lehajtani a fejet a könyves polc közelébe érve, a gerincére sunyítva mint a kóborkutya és szarul érezni magam, mint aki bűnt hord magán.
Így esett, hogy én ezt a könyvet a picsábajólkibasztam, menjen, tűnjön. Rossz volt, soha nem dobtam még ki könyvet, de már halott könyv volt - így vigasztalom magam, semmit nem tehettem érte, megölték azt a könyvet, nem tudtam megvédeni.

Vigyázni kell. Villogó piros a lámpa, fülsiketítő a lárma a kíséret, vibrál, figyelmeztet: egyensúlyozás jön. Pavlovi reflex a zuhanás.
Nem lenne jobb, ha rosszabb volna - ezt bizonygatom magamnak. Egyre. Kettőre.

Minden nap megkeres. Azt susogja a fülembe, bele a fejembe, na de legbelülre, hogy menjek vele. Hogy vége van (ne tegyek úgy, mint aki csodálkozik), hogy nem lesz itt már semmi. Mondom neki, mész a francba el, dolgom van, a dolgomnak vagyok. Akkor jön a nevekkel, névsort olvas, mondom neki, hallgasson már. Belefojtom a szót. Menj a pokolba - mondom, egyedül nem, azt válaszolja. Arra meg az jön, hogy nem fog történni semmi, mondom, neki, az is történés, hogy minden áldott nap eljátszuk ezt a hülye játékot, hogy ő jön és telebeszéli a fejemet, én meg úgy teszek, mint aki hagyja.
Ha elbizonytalanítom, mondjuk én vagyok felül, akkor oda menekül, a "hogyan is gondolhattál ilyet?-be", cinikusan mosolyog, gyanút fogok, magamra ismerek egy kicsit, megváltozik a hangnem, meglátom benne azt, ami akár én is lehetnék, s hogy nem az vagyok, azt a véletlennek tudom be. Kihasznál, kérlel, mozdulatra, ájulásra, tébolyra biztat. Most nagyon, nagyon kell vigyázzak, ilyenkor ezt gondolom el magamnak. Nem mehetek, mondva csinált indokokat keresek, hogy akkor itt valami üresség támadna. Hiány lenne. A pofámba röhög. A pofájába röhögök. A kabátja belső zsebéből képeket húz elő és az asztalra hajítja őket. Szétterülnek az üveglapon, azon ahol az arcom is tükröződik. Az egyiken észreveszek egy apró részletet, akarom mondani neki, hogy nézze meg, például ezen a képen, abban a szemben nagyon jól látszik most már, hogy ami mögötte van az én vagyok, ahogy magamat odaképzelem, de én magam nem vagyok ott mégsem, soha nem is voltam, és azt, hogy üresnek üres tetszhet így.
Mondom ezt neki, próbálni irányt adni az iránytalannak, de akkor már nincsen ott, elhagy. Holnap is jönni fog, kínozzuk egymást, hiányzunk egymásnak. Sose lesz vége. A rosszabik énem csakis magára rezonál.

- Ugye, nem lehet így élni?

Kérdezgetem gyakran azokat, akik a világ azon szegletében  élnek még ahova egy meglehetős gyáva lélek is kimeri dugni nyálkás csigaszarvait. Mintegy letapogatva van-t és nincset. Szkennel. 
Van hogy azt mondják válaszul: hogy, nem, így nem lehet, ki-ki vérmérséklte szerint még azt is hozzá teszi, hogy bár jó volna, és van amikor az ellenkezőjéről biztosítanak; - semmi baj veled, lehet így élni, (de nem érdemes) végül is, ha elgondolom; füllentenek.
Mindkét válasz esetén izgalom vesz rajtam erőt, olyankor azt hiszem; szeretem őket. Azért csak hiszem, mert nekem ez alapvetően tilalmas szavam - egy ostobaság okán az. Az én ostobaságom az ok, mit szépítsem, szépítettem én már sok mindent is és eleget is - interperszonlis kozmetika, a végén sebkenőcs, seggrepacsi, hullaszagú lélek, mindegy. Tudom ezt, ismerem.
Őket, ezt mondom. Azokat akik valahogy eredetiek, (azok is voltak, vagy csak azok maradtak?) holott nem céljuk annak lenni, sokszor nem is tudnak róla, vagy ha igen, de legjobb esetben sem érdekli különösebben őket. Nem tudnak olyanok lenni, mint az álcák. Nem értem hogyan bírják. Sokszor és sokat tudnak szeretni, nekem a legmerészebb számítások után sem kell használnom mind a két kezemet, néha még őket is csak úgy merem bevallani, hogy szégyenkeznem kell miatta, a minősége miatt.

Nem lehet így élni. Lehet így élni

Mindegy, tényleg mindegy hogy mit mondanak, nem a válasz tartalma miatt lesz jó a (mim?)...a kedvem, talán az, olyan mint ha kicsit ismernének, vagy lenne bennünk hajlam rá, és az mindebben a legfurább, hogy nem venni észre rajtuk, hogy e tény kicsit is bosszantaná őket.
Ha rajtam múlna rosszul lennék csak úgy, egyik cigit szívnám a másik után, meglehet remegni kellene, de nem lehet. Az én remegéseim kizárólag hányinger és fejzsongás kíséretében nyomják meg a kapucsengőt, általában éjjel.
Meglepnek, rossz vendégek, feszengő légkör, füst és ital, néha mindehhez hathatós külső segítség.
Ilyesmikre nincsen befolyásom, hivatlan vendégeket, hivottra sem cserélek zavaraimban. Pedig olyan egyszerű volna. Valami nincs meg bennem. Szimatolok.
Majd elfelejtettem: Zs vagyok, harmadik napja nem iszom alkoholt, de nem kell megtapsolni, most nem szeretem látni valahogy, ha két kéz összeütődik. Félnék, közé képzelem magam.

Idegen klaviatúrákkal ékeskedem. A vindóz én vagyok. Amaz romokban.
Csigalassú az idő, kedvem lenne azt mondani, hogy tolja ki a szarvát legalább, de nem vagyok a szarvak embere. Illetve igen is meg nem is. Egy ideje. Nem vagyok. Nem is. Igen is. (ha mis, azt meg nem veszem észre kellő időben, bedumálom, hogy rosszul látok csak, vagy hagyom, hogy bedumálják, a frászkarikát)
Aztán eszembe jut - ebben nincs semmi logika, a józan ész bakugrása alighanem, hogy tisztalap vagyok, vagy is, ha őszinte próbálok lenni: voltam az. Felesleges emiatt másokat kárhoztatnom: ilyenek, ha valami olyasmi kerül a kezükbe amivel nyomot lehet hagyni, akkor kaszabolnak. Mondom, ilyenek. Hagytam, zokszavam nem lehet, de olyan különös az is, hogy attól mert nem lehet, attól még van. Nagyon is van. Csak csitítgatom, altatom, andalítom, jajj még ringatom is (ha figyeltél akkor most észreveszed, mindez azt jelenti: tudom). Nem akarok olyasmibe keveredni amit tkp azért okoz szenvedést, mert megvetem, magamat megvetni  már csak olyan formán mint az ágyat, csak a puhaság, a lágyság miatt. Nem akarok hasonulni. (hasazni jobb, nincs ilyen szó, egy kicsit van, na). Persze nincs, csak ha akarom. Azt hittem jó akarok lenni, másért egy kicsit és persze magamért (vagy nem persze, de így alakult), de aztán csak az derül ki ilyenkor, hogy egyszerűen hülye voltam, semmiért. Egy szó szerint.
Az embernek talán van, valami belső kamrája (na ennek semmi köze a szívhez), pinceszerű dohos helyet képzelnék ide el, azt viszont nagyon is a szívem szerint, ahova azokat a napjait hurcolássza az ember egyre, amelyekkel sehogyann nem tud elszámolni már magának. Hamis és álnok könnyebbség, hogy e helyen már évek óta nincsen lámpa, mind kiégett, vagy kilőtték, akad olyan is amit én csavartam ki. Utáltam már számolni ezeket a napokat, szégyen ide, na de oda. Az nem mindegy..., az sehogy sem az. Van olyan hely is nyilván ahova a pántlikázott napokat teszem és ott is van jó néhány nap, csak valahogy keveslem.
Meg nem mondom, mikor és milyen körülmények között hallottam először, és kinek a szájából (rá azért illenék emlékeznem), azt hogy: boldogság.  Arra sem emlékszem, hogy miért gondoltam azt, hogy az valami olyasmi, ami hosszantartó és elérhető állapot, hogy ebben rejlene leglényegesebb titka, mi másért is akarna lépten nyomon mindenki annak lenni, és mindvégig hiszi, hogy időtartama szándékokon, akaratokon múlik. Állandóan és azon. Ez fontos lehet. De nem lehet minden. A behemótok persze ezt máshogyan látják.
Mint ha ez ma is így volna, és nem csak bennem, mint ha ez lenne a mi nagy, kollektív hazugságunk a boldogságról, hogy egy hely, maga a rév ahova el lehet és érdemes eljutni ( maga az út legitimitása egyben feltételezi a cél létét, egyben, innentől már nem lehet arra sem gondolni, hogy nincsen. Az.) Valahogy olyannak képzelni el, mint amikor a győzedelmes úszó becsap utolsó erejével a célba, megtörli szemét és az eredményjelzőre tekint és látja, hogy most már aztán mindennek vége. Ünneplés, interjú, avatás, lehet hazamenni, hátradőlni, vagy a megelégedettség bazi nagy dunnáját magunkra vonni, majd aludni örökre, és álmodni az ébrenlétet. Már megint ringatózni.
Hát hogy lehet, hogy valami, amire az ember természetének ilyen nagy szükséglete (öltsön ez alakot nőben vagy férfiban, gyerekben, munkában, vagy bármi másban) abban mint állapotban nem képes élni?
Magamtól kérdezem mindezt (hanyatthomlok), kitől is kérdezném, erre itt és most, megint csak én válaszolhatok. Hallgatok. Egyedül.
És milyen furcsa ívet írt le megint a józan ész, úgy kezdődött, hogy boldogság és egy ismerős ízű szó lett a vége, pont.
A boldogság valahogy úgy lehet mint a liposzóma, mindenki hallott róla, vagy valami tvshopban látta is, ha jól odafigyelt, néhányan meg tudják is hogy mi az, és van akiket pedig cseppet sem érdekel. Tökmindegy. Ha lemondok arról, hogy olyannak képzeljem el, mint eddig mindannyiszor, hogy többé nem elérendő konstans, és közmegegyezek arról, hogy a boldogság leginkább annyi ideig mutatja felénk pufók angyalarcát, mint az 50 méteres gyorsúszás befutói között az eredmények közti időkülönbségek, akkor, és csak is akkor, azt hiszem voltam már boldog.
Sokszor méltánytalanul voltam az, hol megátalkodottan, vagy megmagyarázhatatlanul, hol pedig - letöbbször - ostobán, nem is olyan rég pedig azt hittem, hogy az. Annál pedig nincsen lejjeb. Hazudni magunknak a boldogságot, ez alól nem mentesít semmi, még ha jelentős asszinsztenciát is kapunk hozzá, a legrosszabb esetben.
Könnyű okosnak lenni - ez ötlött most az eszembe, no meg az, hogy ez is álságos mondásaink egyike - nem az, azt hiszem okosnak baromira nehéz.
És még azt is mondtam itt e percben magamnak, hogy bzmg sebtolvaj, ilyen rohadt nyálas post-ot jórégen írtál, tán még soha.
Világcsúfja (vagy) leszel meglásd.

Teszek és veszek. Rabol az időm, néha tesz egy kört itt a szobában az a valami, amiben annyi empátia van, mint egy komodói sárkányban, viszont nem annak tetszett és ebből jó sok galiba származott, de azért minden tét nélkül lehet egy té-t tenni a végére, mást se nagyon. Utánam a múlt idő. Halvány özön sincs róla. Szóval, kerülget engem a forró kása, a talpam alatt, azért az mégsem talajvesztés. Ez az okoskodás, most nem tudom, hogy objektivítás, vagy egyszerűen árulás magam felé, időnyerés, végsősoron túlélés - ha igen, akkor úgy, hogy már megint.(kérdezem ezt én ilyenkor magamtól, csak zsenát kitenni a kérdőjelet) Mondjuk új cipővel felvértezve (ígérem utoljára teszek utalást erre) más, egy kicsit más a megvilágítás, nem alapvetően, de más. E szobában, most túl sok a tükröződés, a reflexió, hogy értsd, mindenhol valami oyasmibe botlok, ami nincsen, de akár lehetett volna, általam is és....(ezt a mondatot nem lehet, vagy nem illik befejezni, magam sem tudom) Nincs semmi ebben, minden tárgy elkezdi felvenni a magáénak hitt, vélt helyét, egy macska alszik, alatta egy jó ideje kataton hálózsák álmodik, nem tudom miről.
El kell mennem K-hoz, muszáj, halogatom, de ugyanakkor érzem hogy el kell mennem, nincsenek elképzeléseim, hogy miként fogom elmondani mindazt ami történt és mindazt ami nem történt, nem számítok semmire, ezért aztán nem is tudom, hogy mire várok. Lehet, hogy egy szánalmas kísérlet mindez egyfajta önigazolásra, vagy arra, hogy helyén van e akkor is az eszem amikor képes a hibás-nemhibás vezérszálát elengedni.
És még van itt valami, egy nem mindennapos, egy tetszhalott teafiltert nézve - először csak bent a fejemben - magamra ismertem, de nem fájt, illetve fájt, mert persze hogy fáj az ilyesmi, de nem úgy, vagy nem annyira, vagy nem ott, vagy nem tudom, vagy csak bebeszélem, de azt akartam hogy legyen az a kép, kísérletet tenni arra - nem többet - hogy milyen az. Hogy mi az, hogy mit akar. E képektől kelleni tudni távoltartani a komodói sárkányokat. Minden mást pedig beleengedni.

Sebtolvaj, megérezve az idők szavát és a lába szagát, egy nyúlcipőre tett szert.
Öröm, kontra konzumidiótizmus.

Hűlt helyek. Olyan tanító jelleggel, célzattal. Félreismerések, felimerések története. Laza cucc. Leegyszerűsítve: (a) kuss van. Vagy lesz. Mindegy.
Mondva van, valahogy úgy van ez a blog, mint valami kötélpálya, segítendő a navigációt, az egyenesedést, hajlam szerint, de azt se bánom, sőt néhánytól kifejezetten elvárnám, hogy - mivel ez lévén a multifunkciós kötél(pálya) - kösse fel rá magát, de ne tegyen úgy mint ha fityegne. Mert azt csak az tud, aminek tömege van.
Jól össze van rajzolva az arcom, lehet undorodni a tartalmakon.

Az olyan ember - mondom magamnak citromízű apátiával (már megint) a számban - aki kijelentő mondatokban beszél, nem éppen számíthat rokonszenvre. Ezt mondom, bizonyára mindezt csak azért teszem, hogy amit úgy általában erénynek tekintenek, nevezetesen azt, hogy az ember simán megtudja szokni a szokhatatlant, elviseli a viselhetetlent, szóval, hogy mindehhez kellő távolságtartással undorodjak csak, úgy, hogy engem magam ne érjen a magamáltal okozott. Jobbára locsogni jobb, megéltem ezt az élményt is magamban, látszólag könnyűnek, szabadnak lenni, tényleg van hogy mindez mámorítóan könnyű lebegésnek tetszik, (találkozunk a szönyeg alatt jeligével a kiadóba). Elhinni a valamit akarást, és azt is hogy a valami az nem valami bazi nagy függöny ami mindig csak arra van, hogy valamit elfedjen, amitől meglehet ijedni, amire lehet várni vagy vágyakozni, nota bene: valami titkos program által vezérelve feltételezni a létét, mely vissazhatva minket, és összas akarásainkat igazolja. De most az van, hogy mindenből inkább kihátrálni, magabiztosan alkalmazni a nagy szavakat, melyek jelentéséről még a sejtések is csak csetlenek és botlanak, idézni klasszikusoktól, hangzásuk szerint,lehetőleg pontosan, és mindig mindenből kihátrálni ha nehézségek adódnak. Soha nem néztünk ilyen félelemmel és iszonnyal saját fájdalmainkra mint most, minden szükséglet azért ordít, hogy nyomban kielégítve legyen, azonnal. A legapróbb késedelem is fájdalom. A valamit akarni kell, de jobbára csak azért, mert azt súgja minden, hogy kell. Behelyettesítünk, kitalálunk, szavakat adunk neki, körvonalazunk. Az elalvás előtti néhány percben - csak magunknak, négyszemközt, vagy szemtelenül inkább, bemerjük vallani, hogy ami fontos volt, az nem volt fontos, hogy fingunk sincs, hogy mit akarunk, vagy amit akarunk az mennyire a mienk. A tévedés jogát szeretjük fenntartani leginkább, ragaszkodunk hozzá. Elbizonytalanít a káosz, a válságok értéke, az értékek válsága. Reggelre elfelejtjük, és megint találunk egy feltétlen-fontosat, mert a fontosnak lényege az, hogy lenni kell, muszáj lennie. Ha van az embernek top10 ostoba tulajdonsága, a reménykedést belesorolnám, innen ezekből a szemgödrökből esélyesnek látszik Mindez olyan erős szükséglet, mint a nyári kánikulában a körúti ásványvizes palackok, amelyet azért hord magánál a korszellem, mert a szomjúságtól is fél, s ha fél hát nem mástól a halátltól fél, vagy attól ami még rosszab, hogy ő már tkp nincs is. Aki pedig a haláltól fél, az életére keres magyarázatot, és csak sejteni lehet, hogy nem talált még megoldást. Az 'én' magába tekerőzve fázik, értsem csak jól (ne féljek), mindenkinek kell az a pulóver, de mindenkinek mást okoz a hiánya, irány a konfekció. Vélhetően én elég pulóverékony vagyok, nem is annyira a fázástól félek, nem is annyira a téltől, inkább csak attól, hogy mindezek hogyan összegződnek bennem, hogyan adódnak össze, valami egésszé, vagy legalább egésznek hittnek.
És van az énidő, és van a teidő, és örülni lehet, ha egymással szóba állnak.
Én néha gondolom azt, hogy ebbe néha bele kellene halni, hogy amikor ez így van, az olyan szép, hogy nincs értelme kitalálni azt, hogy mi a fontos, nem érdemes azon töprengeni hogy mi értelme, nem érdemes latolgatni, hogy van e súlya, mert nincsen neki. Olyan ami valamit ér sehogy sincsen. Azt hiszem ezt nem lehet a nagy világlegóba beilleszteni, belahalni valamibe manapság gyengeségnek számít, de azt hiszem elkerülhetetlen is, ha volt egyáltalán valami, valaha, amiben egy kicsit is hinni tudtál. Nem arról beszélek, hogy megsemmisülni, nem. Csak azt állítom, valamibe időnként jó lenne belahalni, azaz megtudni; éltem e valaha.

Nincsenek ambícióim, az a baj. Egyetlen jelentéktelen - anakronisztikusnak egy cseppet sem tűnő - úgy nevezett életcélt nem tudok felmutatni. Pedig olybá tűnik, hogy ez lenne a passport a hallgatólagosan kialkudott emberversenyre (human race, kicsit máshogy). Alighanem én e kornak éppen a divatját múlom alul most magammal. Ezen csak úgy tudok változtatni, ha hazudok befele, erősen figyelek, hogy mások hogyan basszák át magukat és hogyan sminkelik el a horzsolásokat színlelt muszáj-jókedveikben, keverik émelyüket, nappallal, éjszakával. Az meg nem jelent semmi enyhet, hogy akik most szembe mennek, azok és ugyanoda érkeznek el, így vagy úgy, kárörvendni siincs kedvem. Aki nem akar érteni, az nem fog és ez már mindig így lesz. Tanulni se lenne kedvem, hogy kurva okosan mindeféle előnyökre tegyek szert a kevésbé okosakkal szemben, mert ezt én csak már így látom, hogy minden inkább van csak magáért, sokszor a másik ellenében. Egy felosztható hely ez, felosztható halmazokkal. Nincs osztozni se kedvem, tán soha nem is volt, csak valahogy nem volt, vagy nem éreztem mindezt ilyen élesen. Érzelmileg erősebbnek lenni sem lenne jobb, szintén olyan okok miatt, hogy ez is csak vesztesek és győztesek csatája volna, illetve az irányba tart, nem értek én ehhez és egyre kevesebbet értek mindebből. Anyagi javakra sem vágyok tkp, vagy ha mégis azok épp oly triviálisak mint amennyire elérhetetlenek. Ami meg nem anyagi természetű az megvan - ide írhatnék olyan giccses szarságokat, hogy járdarepedésekre rácsodálkozni egy petákba sem kerül, de az sem ahogy két kéz találkozását lopva kilesni egy téren.
Apró céljaim vannak azért, most hogy minden így alakul, most hogy egy ideje ilyen olyan stop táblákat kapok ajándékba. Meg kellene csinálni a reluxát a fényviszonyok formálhatósága okán, és azt hiszem nem ártana a paplan alá bevezetni a vizet a telefont és az áramot. Későn kelltem, nem is kelnék már egyáltalán. Azt nézem ami van. Nem látok. Úristen, még a végén idealista leszek, vagy kommunista, vagy istenfélő.
Onnan azért majd magamra ismerek, hogy féllábon a fejemet félre fordítva ugrándozok, mint a régi strandolások után, törölközöbe burkolózva, lila szájjal vacogva, de akkor már nem leszek vízes, látni fogom ahogy kipotyognak cseppenként a szavak a fülkagylókból. Valaki telebeszélte a fejemet.

Istenem, adj két megvakult szemet,
Imás ajkat, ki térden emleget,

Lelket, ki tudja, tenni bírsz csodát
S agyat, ki nálam sokkal ostobább.

J.A. - 1923. jan. 9.

Egy pult alatt avul és lapul a múlt, és ott van a katapult és a gombja. És ott is reszket még befelé a sok huncut és erős, kikre nem lesz gondom, kiknek nem lesz már rám soha gondja. Akiknek nincs és nem lesz belső rendje, ha van amit mond, annak mellkasig (belűlről) tart a végtelenje. Pult alatt avul és lapul a múlt, és én is ott vagyok a kényszerűen megdéja-vult, és bánatot köpök ki reggelente, no és ott aki nincsen, csak vázlat helyett iderajzolta nekem az isten, hogy magammal radírozzam ki nehezen titkolható undorommal, de magam. Fejemben a sok képek a ködök, kérek, szeretek és erőlködök. Reggel süket vagyok, délidőben néma ,este vak, mondom; sebtolvaj, én nincsenigazából megutáltalak.

Nyirkosságot csinál a szembe belül, ennek a kis időnek is a végtelenje, ami voltam, vagy akartam lenni. És mindegy is már, hogy győzelmeimről lemondok vagy lebeszélnek. Elidőzni az útközben elhagyott részeken, aztán meg elnyúlni rajtuk, amikor már esteledik, részegen, és persze ide acsarog a 'mi lett volna', ha nincsen gazda és nincsen szolga. Kabátot öltök, érteni való; én már csak így tudok beleegyezni a télbe, átmeneti cipőbe bújok és megyek azt utcára ki, félve. A szívem megolvadt műanyag lesz tavaszra, aki már magára sem szivesen szavazna (bang), de két hurkapálca lesz alatta. Hobbivadász. És nem néznék, se pihét se jelet, ami egy gyengét idejekorán tönkretehet, de nevetni azt meg meg kellene tanulni a nyűveken, a dézsmán, ahogy betegbe beleharapnak és eltelnek vele, és nyárnak hisznek mindent, ami a szívüknek is csak a tele. Csak elesznek, és fordítva vetik a keresztet, fejünkben parancs van, gőzölgő egomámor, leszopogatják a húst a múltról, a máról.
Ember farkasnak éhsége.

Kilencszer érkezett,
kilencszer távozott,
nyolcszor nagy ábrándot,
egyszer csak frászt hozott,
egyszer egy sátorban,
(alkalmi jászólban),
kilencszer lélekből,
kilencszer szakadva,
nyolcszor egy reményben,
egyszer meg feladva,
nyolcszor a párnák közt,
egyszer a szabadban,
háromszor leszopva,
kilencszer kinyalva,
kilencszer szerettem,
egyszer meg utáltam,
kilencszer megettem,
kilencszer kihánytam,
kilencszer feldobott,
s úgyannyit elkapott,
kilencszer koptattam,
egyszer meg koptatott,
kilencszer széltében,
kilencszer hosszában,
egyszer egy fürdőben,
háromszor kocsmában,
kettőször felettem,
hétszer meg alattam,
egy ízben feladott,
épp annyit feladtam,
kilencszer széttárva,
kilencszer becsukva,
háromszor kivűlről,
hatszor meg bedugva,
háromszor duplázva,
kettőször felezve,
egyszer meg szólítva,
háromszor nevezve,
hétszer a kezemben,
egyszer a hasára,
nyolcszor még félig se,
egyszer meg végig be,
háromszor magamban,
egyszer csak magában,
kilencszer lelkemmel,
kilencszer húsában,
háromszor szürkésen,
hatszor meg hétágra,
kilencszer komolyan,
kilencszer félvállra,
kilencszer félvakon,
kilencszer süketen,
egyszer egy raklapon,
kétszer meg üresen,
kétszer úgy üvöltve,
ötször csak csendesen,
kilencszer józanul,
kilencszer részegen,
nyolcszor nagy ábrándot,
egyszer csak frászt hozott,
kilencszer érkezett,
kilencszer távozott.

Az anyám az olyan nekem, hogy ritkán kérdez, de akkor nagyot. Én meg olyan vagyok, hogy amikor nagyot kérdeznek tőlem, akkor egycsomóba ugrik a gyomrom és úgy tudok csak értékelhető választ adni, mondani, hogy mi is a nagy helyzet. Nézem a padlót - a pvc-n kapaszkodókat keresni a vesztesek mániája. Tömörítem a mondandómat, bizonyos részleteket kihagyok, bizonyoskat eltúlzok. Barom helyzetben, barom vagyok, de nem szeretem amikor az anyám azt mondja, maga elé dünnyögve, hogy hülye kurva.

"Keresd. Keresd. 
Ha nem találod, keresd, 
mert kétszer kell, hogy szeresd, 
ha egyszer nem jó, kétszer kell, hogy szeresd"