Mondanom kell valamit. Nem, ez így nem lesz jó. Mondanom kellene tudni valamit. Azt kellene elmondanom, hogy nem tudom én azt a valamit, sehogy sem kimondani. Miattam nem, egyébként sem. Késztetésem van azt a valamit mondani. Ki. Na nem azért mert azt hinném, hogy jelentékeny volna, vagy fontos. Nem, csak azért mert nehéz bent tartani. Azt a szót, ami még nincs kitalálva bennem, de nem csapongás mégsem; megalapozottnak tekinteni a létét. Csak körvonalazva van. Az van sejtetve benne, hogy mi is az, amit seogy sem lehet. Hallgatnom kell erről, magamat hiába minek is bántsam.
El kellene tudni mondani, ahogy az erekben a vérrel elkeveredik az idő, és azt, hogy milyen érzés mindez, ahogy bennem, ismerem. Mondom magamnak. Lehet, hogy nem is szó, csak érthető sóhaj lenne ez, amit még magam sem értek igazán. Vagy egy, a lépcsőfordulóban felejtett köhintés, jelenidejű emlékhurut. Talán úgy van, hogy ami eztán lesz, én már valahogy arra is emlékezem, elfojtott indulatot érzek így, pimaszságom miatt.
Mondanom kellene valamit, és tudni, hogy az a mondat onnatól kezdve már: van. Bizonytalanul, botladozva, de hogy van, azt is jó lenne tudni kimondani. És azt, hogy temérdek időmmel nem tudok elszámolni, hogy a mellkasom luftballont rejt, abban pedig kolibri van és beszédes szárnyak. Repülés az van. Kicsinyke tér, az van. Csempe a francba, az van. Minden van, talán éppen attól ilyen pokolian elviselhetetlen néha? A hely szűke miatt?
Vagy ahogy a rendelkezésre álló légköbméter helytelenül van kitöltve. Olyan egy kicsit, mint ha fészket rakott volna bennem valami, csak remélni merem, hogy nem a fene az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése