A lehető legváratlanabb pillanatokban azon kapom magam, hogy magyar vagyok, e tény azonban kevésbé említésre méltó mint amaz, hogy mint ilyen: el vagyok kalandozva. Tkp, mint minden mondat után ez után is odabökhetném, hogy; már megint, de most aztán rettenetesen. Igazából kellene mardosnia az önvádnak, már megint. Hónaljfoglaló vagyok, hátra felé lövök és engem minden nyilam tegez, már majdhogy indok nélkül tökéletes tájkép, feszt az. Ahogy azon a domborművön az a negatív szemgolyó is. Vagy ahogy egy megilletődött lépés egy templomban, autentikus ateizmussal keveredve. Legelőmön - ha úgy akarom a fű kövér, bár a barmok a javát lelegelték, képzeletem pang, piacképtelen termék, olyan nyeklős-nyaklós, de nett marionett. Szeretem ahogy belém szivárog az ami történik, nem az amit így vagy úgy okoz, hanem maga, az egésznek a folyamata. Még akkor is így van, ha mindezeket nem értem, vagy esetleg nem is akarom érteni. Ebből egyenesen adódik, már mint, hogy el vagyok kalandozva, szóval, hogy ez által arra is kárhoztatva vagyok, hogy tudni véljem, mindig nem lehet kalandozni sem, se kint, se bent. Nem tudom pontosan, hogy mi az a mámor, de van amikor azt hiszem, szeretném tudni. Akkor meg úgy - persze, már megint - ahogy lehetetlen: szakadatlan.
Fosztóképzők harmincadja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése