sebtolvaj

Stílusgyakorlat gyászolóknak. Azt játszom, hogy 8 éves vagyok, fekete lakkcipőben a Hősök terén. Megtaláltál? Igen, az a legkisebb, igen, az aki pereccel integet. Paradoxon; a térdzoknim hófehér, persil nélkül, ez már abszolut. És rövid a nadrág, (de hosszú az élet), a kék, a gombos. És a napsütés meg a szél, ahogy játszik a véletlenszőke fejemen. Mellettem keresztanyám, virágmintás kosztümét látom és a vádliján az anyajegyet, a kézen gyűrűt, és gyönygyház körömlakkot. Aztán ég felé tartott sósperec, a legvégén pedig a nevetés. Teszünk egy félkört, Szt Istvántól Kossuth-ig, megyünk, magyaráz, államról, emberről, magyarokról. Az állam meg esik le. Tébolymatiné. Nekem. Hátunk mögött a hét pogány, felettük Gabriel, kényes ellenpontként. De nem vagyunk ellepontérzékenyek. Múlékonyak se nagyon. Még szerencse, hogy van az az oszlop, és rajta az az oxidálódott vagy koszlott angyalunk, ott fent. Még szerencse, hogy mi is vagyunk, de a legszerencsébb az az, hogy van az az idő. Hogy vannak, ezek az egymás után következő, de mégis csak megdermett pillananatok. Hogy van ez, ez a mi vágatlan változatunk.
Hazafelé eső, és bőrig ázás, aztán bundáskenyér és teaíz a szájban, végül dióbél. Aztán csak jön az este, hogy a szíveinket kerekre nyesse, kiszűrődő lárma a Balaton vendéglőből, villamosok kanyarzaja, ájulat. Lebegés a szétnyílós ágyon, beesek közé, ágyneműk, esti testek szaga. Onnan is kivesznek, paplanokba tesznek (mindjárt jönnek a törökök, szinte hallom Hunyadi ezt mondja). De most már az a hely is az enyém lett, bármikor visszamehetek. Van az a hely, az ágy résében, egy járat, összegyűrödött autóskártyák, kiesett matchbox kerekek, jobb sorsara érdemes pipázós sünik között bár, hihetetlen,de ott van az is, a Hősök tere.