sebtolvaj

A Cs. Ő egy gyerek, fiúgyerek. Óvodás és vasgyúró. A középsőt koptatja, únja. Onnan ismerem, hogy az atyja próbál hardveres analfabétizmusomon enyhíteni. Ilyenkor a velem közös háztartásban élő komputerommal a hónom alatt érkezem (ez már majd egy edda dal kezdete is lehetne), ott a szakit magára hagyom, úgy sem értem és megyek Cs.-vel palacsintást játszani. E játékot magukat felnőttnek csak félig valló , de vállaltan ihlethiányos alakok találják ki, amikor a minden kötél is szakad. A lényeg csak annyi, hogy célszemély beugrik ágyba, a "a séf", ez esetben én, becsavarom a paplanba, ő kibújik, és elszalad, én pedig - idézem: "elszaladt a túró" felkiáltással borzolom a nehezen borzolhatót. A konzisztenciát, úgy a tizedik palacsinta környékén önkényesen változtatgatom, végső eleseredésemben, lássuk be: elkurvulva, hurkazsírt kiáltok, majd javaslom alternatívaként - mivel update vagyok Cs-ben, akár Norbi a a csibefalatokban - a várrajzolást. Cs hozza filctoll készletét, első látásra is világos, hogy a rostironok száma az ibolyán még innen, de a spektrumon minden bizonnyal túl van. Ez színtévesztésre hajlamosít. Demokratikus döntésünk eredménye ezüstvár, arany huszárokkal, egyúttal ügyesen kitérek a türkízkék irányából jövő kellemetlenkedő kérdéseinek nyilai elől.
Mivel olyan városban élünk, amiben egy szikra vár nincs, pedig az nem is lenne sok, a tőlünk 10km-re lévő, várban és történelmi emlékekben sokkal inkább gazdag T. adja alapját tüsténtkedésünknek, tóval és mindenestül, nádihegedúvel. CS javasolja, hogy rajzoljuk rá a vágóhídat is, és érdeklődik, hogy tudom e miről beszél. Nagyon helyesen, mondhatni felnőttesen bólintgatok. Mondja nekem, hogy nem érti ez az egész vágóhídasdit, mert hogy az voltaképpen a tó fölé nyúlik be. Hiányos ismereteim kalapjából próbálom előhúzni a nyulat, mint egy végletesen elcseszett falusi roadshow illuzionistája, ehhez még szerény állategészségügyi ismereteim adnak némi zamatot.
Gyakorlatiasan mondom el, tehén bemegy, hókon vágják, ami kell kampóra, ami nem a vízbe, eszik meg a halak, aztán ember kifogja a halat, megeszi, hogy legyen ereje egy újabb tehenet letaglózni, tökéletes riszájkling, érted CS?  Érti. Megnyugszom.
De aztán meg az jön, hogy ott hány tehén halt meg már, úgy a világban és az időben? Abban, amit mi annak tekintünk akkor és ott. Emlékmű nincsen, tehát a mohácsi vész áldozatainál biztos lényegesen kevesebb. Tippelek: sok. Hiányos válaszommal beéri. Azt mondja erre, és hogy ez csak ott, azon az egy helyen, képzeljük el a világon milyen sok tehén halhatott meg, amióta világ a világ. Hát jah. Nem lehet leállítani, azzal jön, hogy az emberekre is mindez igaz. Aztán meg azt mondja, miközben a toll kupakját rágja, hogy ugye ez szomorú. Azt válaszolom, hogy még csinálok három palacsintát ha akarja, de többet nem. Fogalmam sincs miért jutott ez az eszembe, mert mindez több hónapja volt, arra emlékszem, hogy erre a mi közös időbkből az volt az érdekes hogy megmarad e, és azt is gondoltam, hogy persze, hogy megmarad. Azt meg nem mondanám, hogy miért, mert ha úgy veszem mellékes szál az, hogy a gyerekek okosak, a filctollak ezer színben pompáznak, a palacsinta iszonyat finom, a halál pedig mindezek ellenére, vagy tán épp ezért olyan szar, hogy szavunk se nagyon lehet/van rá. Vagy ha van, akkor abban rögtön az a törekvés, hogy megosszuk mással. Nem kezdeni valamit valamivel, nem azt mondom, hogy közösen jobb, de elviselhetőbb. ÉS még annyi, hogy nem szántam én ezt "szomorú" post-nak. Ellenkezőleg. Nem szántam semminek.