Valószínű, hogy hibásan működik. Valószínű, hogy a része vagyok. Valószínű, hogy nem volt más választásom. Valószínű, hogy piszlicsáré. Valószínű, hogy ügyek. Kétséges, hogy valaha is. Kétséges, hogy soha.
/
Elgondolkodtatóan hibásan működik. Kétségbe ejtően vagyok a része. Törvényszerűen nem volt más választásom. Eldöntetlenül piszlicsáré. Ellentmondást nem tűrően ügyek. Zavarosan (az), hogy valaha is. Eldöntetlenül soha.
/
Barackszínűen működik hibásan. Vaniliásan vagyok a része(g). Világos, hogy nem volt más választásom. Kíméletlenül piszlicsáré. Tavasszal fakadó ügyek. Sose az, hogy valaha is. Mindig az, hogy soha.
/
Államgépiesen hibásan működik. Kényszeredve vagyok a része. Letészem a lantot, ez a választásom. Hacacárésan piszlicsáré. Aktuális, hogy ügyek. Talán valaha is. Talán soha se.
/
Hibás az, hogy valószínű. Részesedem a valószínűségében. Én választottam, hogy valószínű. Piszlicsáré módon valószínű. Ügyet csinálok belőle. Valaha még kétséges volt. Soha nem volt kétségem e felől.
/
Hiba, valószinű, választás, piszlicsáré, ügyek, valaha, soha. Aztán már ez sem.

Vannak azon a helyen fák, olyan szeleburdian kinéző, boglyas akácok, amiket valakik még a tél elején megnyestek, és ezek a fák most úgy néznek ki, mint a kalapos nők, akiknek éppen a szél készül lefújni a fejükről azt, ha elkapod az arcukat (hülye, a fák nem emberek, tehát nincsen is arcuk), akkor még azt is látod, ahogy rémült a tekintetük e kellemetlen kis intermezzo miatt. Az épületek ablakain pedig időtlen porok tanyáznak, és háromgenerációs írások vannak oda teljesen kortalan mutatóujjakkal írva. A villanyoszlopokon 4 évvel ez előtti választási plakátok pöndörödnek és trolibusz zümmög meghatározott időkben, egy kicsit odébb. A szomszéd házak mind mind golyóüttöttek, csak ez az egy nem. És be kell menni(e) abba a házba neki [és be fog menni abba a házba], aminek a színe olyan, mint amikor a tyúkokat kopasztják, bontják (mert megmondták, bontott csirkét akarnak) és megszínezi a vér a vájlingban a vizet, és a ház pontosan azt az árnyalatot viseli magán. És egy csomó tábla van a bejáratnál, eligazítanak, meg olyanok vannak rajta, hogy kinek mitől lesz jobb. Ott kell azon a kapun, bemenni(e) és van az aszfaltra festve egy gyerek zebra, mert olyan keskeny a bejárati út, hogy inkább komolytalanná tenné az, ha hagyományos zebrát festettek volna. A zebra után kell rögtön jobbra fordulni és felmenni az emeletre, [és fel fog menni] innentől nem sokat lehet tudni, hogy mi van tovább. Éppen ezért kell leírni, hogy legalább eddig el lehessen jutni és el lehessen képzelni azt, hogy utána már csak ceruzafaragmány vagyok egy asztalon, vagy tegnapi újságon szamárfül, csészében tanyázó kristálycukor, a telefonzsinór kunkorodása. Jelen lenni kicsit, amibe bele lehet kapaszkodni ha baj van, vagy ha nincs baj, akkor. Különös hely (lehet) az, ismeretlen birtok. Csak ezért kellene mindezt, a ceruzát, a papírt a cukrot, a kábelt, a kapaszkodás miatt. Ha ezt az egészet nem én, hanem nekem mondanák alighanem jelentéktelennek is tartanám, de így ez most nem lehet és nem megy. Tesz-vesz városban nem lehet mindenki szomorú, de önmaga miatt semmiképpen.

Higany kaláccsal ette a töpörtyűt - ha úgy adódott - és összemorzsázta az asztalon azt az abroszt amin sormintában, egy meglehetős nehezen megfejthető  koncepciónál fogva vasmacskák és stilizált pávák váltották egymást. Reggelre a kalácsdarabok, a morzsalék többnyire valami alakzatba fejlődött, holott ékbe, de az is lehet, hogy Higany tekintete kényszerítette valami önkényes rendbe őket. Ez még nincs bebizonyítva. Ez utóbbi közlés kapcsán nem nehéz elgondolni, Higanyra leginkább senki sem tudott haragudni tartósan, jobbára csak a tej, de az meg estéről reggelre, vagy reggelről estére megaludt a szájában.
(Higany neve egy tévedés, annak pedig határozottan jó, azt szereti az emberi természet, többletet lát általában abba, amiben inkább hiány van. Ő maga találta ki magának ezt, még 11 évesen. Gondosan eltervelte beceneve elterjedésének mértékét és irányát. Először csak az Erdő sori gyülevészekkel szólítatta magát annak, és minden hét keddjén egy párhuzamos utcányi teret harapott ki magának az öröklétből. Higany abból a meggondolásból találta ki magának ezt a nevet, mert hiú volt azon tulajdonságára, hogy lassú. Évekkel később világosította fel a Zenyiga Kriszti, hogy Higany tulajdonképpen Ólomra gondolt, de akkor ezt az egészet nem lehetett visszacsinálni.) Mondjuk vissza éppen vissza lehetne, csak akkor előlről kellene kezdeni az egészet, onnan, hogy Ólom kaláccsal ette a töpörtyűt, de ezt senki sem akarhatja. Higany szájában néha tényleg megaludt a tej, az iskolai szünetekben éppen ezért némi sajt eladásával keresett némi mellékest, amit aztán a háromlábú malacperselyében tárolt. A környezete éppen annyira ismerte Higanyt, mint amennyire Higany ismerte fel a környezetét. Tudni való, amikor először hallotta az iskolában azt a szót, hogy környezetismeret óra, valami olyasmit értett alatta, hogy bemutatkoznak egymásnak az osztálytársak, ki ki elmeséli titkait és hogy hol van a bunkere a vasúti töltés mellett, de csak fenyőtobozokról beszéltek jobbára ezeken az órákon, amit a decemberi hónapok kivételével Higyany álhatatosan ugyan, de leszart.
Higany egyik mániája az volt, hogy nagyon szerette ha számára ismeretlen illetve idegen emberek mondják ki a nevét. Ezért szerette a kémia órákat és a a tévében az időjárás jelentést, a kedvenc része az volt amikor ahhoz a frázishoz ért a meteorológus, hogy "a hőmérő higanyszála". Higany kedvenc háztatartási gépe egy hűtőszekrény volt, aminek nagy ajtaját izzadós, zsíros kezével folyton összemaszatolt. El sem tudta képzelni, hogy vannak olyan barbár népek, akknek nem evidens, hogy egy hűtő színe csak is fehér lehet. Cipőt pedig úgy vette le, hogy nem oldotta ki a fűzőit, hanem az egyik cipő talprészét a másik cipő sarokrészéhez illesztve feszegetni kezdte, közben egyik kezével az ajtófélfába kapaszkodott, mindig ugyanúgy, ezért aztán mostanra már ki is kopott ott a festék egy kéz formában. A töpörtyű is inkább stiláris okok miatt volt Higany kedvenc étele. Egyéb okok is vannak persze, mint mindig persze, úgy kell ezt most érteni.  Higanynak volt egyszer egy autóbalesete és elveszítette az eszméletét, rövidebb időre az emlékezetét is. Négy hónap után az első jelentéssel bíró szó ami elhagyta a száját, az a töpörtyű volt, amit akkor mondott ki, amikor a nővér a feje alatti párnát igazgatta, föléhajolva mellkas tájt, köpenye megereszkedett, szabad utat teremtve a fotonoknak fent említett nővér mellbimbói és Higany szemei között.
Aztán szépen helyre jött, az emlékezete is helyre állt, később pedig már a jövőt is látta - zárójelesen: rövidebb ideg életközösséget alakított ki a nővérrel, aki később egy jugoszláv hajóskapitányért dobta őt.
Jövőbe látását inkább tudomásul vette, mint tekintette lehetőségnek. A legbüszkébb akkor volt, amikor napra és órára pontosan megtudta mondani előre, hogy mikor léptetik át az ötezredik fehér színű Lada személygépkocsit. Ha mindennek elmesélésére társaságban kérték, akkor nem felejtette el megemlíteni, hogy a vonatot vezető masinisztát Uray Andornak hívták és iszákos, kötekedő ember hírében állt.
Higany egyébként nem volt társasági ember, legjobban az erkélyen, egyedül szerette tölteni az idejét, szerette a napos időket, olyankor nagyítót tartott magánál, és az asztalon lévő lilmlomokra, újságokra égetette apró lukakat amíg meg nem unta. A lakásában még nem járt senki, ha barátai meglátogatták, velük az ajtóban beszélt, ha túl hosszadalmasnak ígérkezett a párpeszéd, akkor a fekete-piros műbőrpuffokat vitte ki az ajtó elé, meg a kis dohányzó asztalt, ami olyan hosszú volt, hogy kissé belógott Torda néni ajtajába.
Azt hiszem Higanyról már majdnem mindnet elmondtam, amit érdemes volt. Kivéve egyet, az pedig mind közül a legfontosabb. Higany nincsen, de úgy nincsen, hogy nem merül fel az, hogy például mi lenne, ha volna, ezért aztán senkit nem rág a bánat, hogy mi lenne, ha mégis lenne, mert így még csak nem is hiány, ha van is, akkor az csk inkább olyan formán definiálható, hogy feltételezhetetlen többlet, de ilyen meg nincsen.
Azt hiszem a legtöbben ezért szeretik Higanyt.

Vannak olyan dolgok, melyeket vagy restségből, vagy gyávaságból nem akarok tudni. Példul ha kiderülne, hogy Vidor, Tudor, Szende, Szundi, Kuka, Morgó, Hapci, Benő tulajdonképpen nem más mint Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm ügynökneve és az Etel közi parancsnokságra jártak be elbeszélgetni, jelenteni, mintegy megóvandó besenyőktől az őshazát, azt kurvára nem akarnám tudni. Megkockáztatom, ha perdöntő bizonyítékok jutnának múltunk e setét foltjáról a kezembe, hát inkább a stelázsira rajzszögezném a kompótok alá a papírokat és bezárnám mellé özv Pandora Lajosnét is melléjük, aztán kis anyagi ráfordítással biztonsági zárt vennék, amit aztán azért ráfordítanék, rigliznék vagy hogyan is. Persze szar lenne a tudat, hogy az ezer év, aminek ötszáz a fele és az se igaz, már a spájzban van. Biztos az lenne az érzésem, hogy a múlt az egy irreálisan nagyra pöffeszkedett gombóc, aminek esze ágában sincs kiugrania a fazékból, ha csak nem ugrasztják, de amit egyúttal képtelenség is lenyelni. Persze tudnám, hogy le kell, és ez bánatossá tenne. Remélni szeretném, hogy ezt a bánatot dalban akarnám elmondani. Össze lennék keveredve, olyanokat mondanék, hogy a kedvenc színésznőm Hybrid Bergmann. Mit nekem ti zordon kátrányok.
 

Ez a poszt traumás, vagy én vagyok poszttraumás?
A traum-i strófa én nekem: bizonyosság, hogy létezem.

////////////////////////////////////////////////////////////

Süt a napom hét ágra,
a kocsmák meg még zárva.
A szememben forgó képek,
lett asztalom: rezervéted.

Négyes, hatos jöjj elő,
mondja a sok bliccelő,
ából jutnának már bébe,
nem lehet még világvége,

hiszen

a boltokban a sok tévé
hirdeti hogy futballvébé
lesz a nyáron, ne sírj babám,
labdába se rúg a hazám.

A Mättheus mind e közben,
nőket stíröl, akik többen

mondják

nincsen kupak a banánon,
éljünk kopakobanánán.

Szidom is az Árpádot,
 - mi az hogy a Kárpátátok
alá jött, de minek maradt?
hogy legyek így magam alatt?

Százat lépnek, attól fázom,
egy múmia a plakáton,
azt állítja: most ez rosszabb,
úristenem hova fossak?

Mert kevés az illem, hejj,
de drágább a zacskós tej,
meg az úton sok a kátyú,
de legalább egyirányú.

Pincér! - Alá Szógája,
borom alá szódája. Hejj.

Na jó, tételezzük fel, hogy nem vagyok jó semmire és ez így van rendben. Na jó, tételezzük fel azt is, hogy ezt hajlandó vagyok belátni olyan pillanataimban amit meg az igazság órájának lehetne nevezni, ha ez nem volna egy kurva nagy képzavar. Merjem azt álmodni, hogy ők viszont mind egytől egyig makulátlanok és végtelenül eredetie (ők szarták a spanyolviaszt). Tételezzük fel azt is, hogy ezt megtudom etetni magmmal, hogy mindez ilyen végletesen egyszerű. De akkor hogyan van a tovább? Mennyi engedményt kell még adni? Amikor a leglentebb leszek akkor leszek igazán az ők ínyére? Ez ilyen egyszerűn csak evés? Eszembe jut, hogy azt mondta rám anyám néhány évesen, hogy milyen szép és ügyes ez a gyerek, elsőnek azt hiszem valahogy én akartam ezt elhinni neki. Aztán meghallotta egy másik ember és onnantól már ő is csak ezt szajkózta ha meglátott. És én annak is hittem. Ha más jelenlétében mondta, akkor az a másik is mondta, más emberek jelenlétében is, akkor azok, a többiek is rázendítettek, hogy de szép, de ügyes. Minden tévhit így keletkezhet. Aztán amikor az ember azzal szembesül, hogy kicsi a rokonsága, hogy a világ kevesebb hányada volt jelen az én valótlan legendáim kialakulásánál, akkor elmegy a kedvem, meg az egész ügyes/szép/okos építmény recsegni ropogni kezd. Messze inal a tartás az önbecs. Bizonyára így jobban vagyok formálható - nekik. Nem tudni kiknek, egy kibaszott hülye játék ez, ipi apacs, de mindenki csak elbújik és nincs aki megkeresse a nagy játékmestert, a fogót. Vagy mi van, ha fogó nincs is, mindössze lelki szükségletünk a félelelem, mindegy hogy megtalál e amaz, vagy éppen elfelejt, a lényeg az eltelt időben elrejtett szorongásban lehet?
Alapállítás: mindenki utál dolgozni, a munka emberidegen. Persze, hogy tagadod, így neveltek. (a munka, becsület és dicsőség dolga, meg nemesít, és érezd magd jól, ha te lehetsz egy szolga, egy olyan házban amiben jóformán senki sem lakik és a lelked is hálni jár) Elveszíted a munkád, aztán a fejed, aztán kiderül az, hogy nincs az amit úgy hívtál, hogy a helyed. Hova menjek még? Mi van ha a föld mégis tányér alakú, és addig húzódok félre nektek, hogy leesek? Vagy alulról megkapaszkodom, mint a legyek a plafonon? Nem kérdezem, hogy mi a cél ezzel. Tudom, hogy nincs ez végig gondolva, a rákos sejt sem gondolkodik azon, hogy amit tesz abba végül önmaga pusztul bele. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, hogy mi a helyes, nektek már rég nem akarom tudni, és gyűlöllek titeket amiatt, hogy magamtól is megtanítottak undorodni. Azt, hogy ki tudom mondani, semmirekellő. Az ők adták ezt a mondatot a számba, ne higgyetek nekem. Szétmorzsolnak a napok.

Nekem olyan hihetetlen, hogy sose sírnak a halak, hogy nem élnek kivívott jogukkal itt a kárpátok alatt, meg az is fogalkoztat, hogy egy hal tudja e hogy ő éppen valami alatt van amit kárpátoknak hívnak és az mit jelent, hogy egyáltalán gondolnak e ilyesmiket amikor nem ívnak vagy más ilyesmi, meg... meg hogy a ha a gyomruk például korog, akkor minek a horog végére sietni. Jó lenne bizonyosnak tudni azt, hogy a halak nem ostobák, hanem csak máshogy érzékelik a valóságot, máshogy súlyozzák mindazt ami nem ólom és rajtuk a fényes pikkelyek azok csak betarthatatlan törvénycikkelyek.

Minden történet úgy kezdődik, úgy kezdődhet, hogy igényed lesz rá, és úgy hogy rettentően elkezdesz félni, de ez utóbbit álnok álhatatossággal, ám könnyeden elfedni próbálod. Első sorban magad elől, de mások előtt is láthatatlan lesz a félelem, ez azonban nem szándékolt, csupán az előbbiből adódik. Gyakorlatilag mindentől lehet félni, de tényleg. Időről időre felelevenítendő tudás ez. Olyan mint egy utazás, abból is az a fajta, amit nem akarsz, ami távolodás onnan, ahol a legjobban szeretsz lenni. Ugyanakkor magát az utazást meg szereteni lehet, a haladás érzete miatt. A mocskos ablakokon beszűrődő kintet, a télvégi lucskot ahogy a cipők réseibe lopózik, a többiek arcát, ahogy szinkron bambultok. A két idegent, a két japánt a peronon, akik ha egy percük is akad amelyet tartalmatlannak vélnek, valami bigyót ragadnak, ami villog vgy zenél és nyomkodni lehet, és a böröndjükben a puloverek rovására van nagyobb választék a bigyókból, az izékből a ketyerékből. A japánok talán így kergetik el a félelmeiket, a nyakuk köré tekergőző, torkukat csiklandozó nihilt. A lányon tiszacipő van, a fiún nike, az ország, mint  a cipőultúrák olvasztótégelye. El sem hinném, hogy majd ők - a japánok egyszer meg tudnak halni. Valahogy ez az érzésem van, hogy ha egy kicsit rosszabbul vannak, akkor kinyitják a böröndjeiket és nyomkodnak valami gombot az antihalál2 kettő játékot betöltik a zenélő, villogó bigyóikba és mennek tovább. Vagy ha mondjuk egyáltalán nem tudják azt hogy mi van, akkor megkeresik a semmitsemakaroktudni legújabb verzióját, és nyomkodnak, ki se néznek. Nem a zárt világ undorítja őket, nem kinyitni akarják, nem elviselhetővé akarják tenni, hanem berendezik nyomtatott áramkörökkel, gombokkal, holott villózással, holott csipogással. Én is játszom, azt játszom, hogy elhiszem; jó nekik. Két feltételes megálló között pedig felberregek belül.

Ma egy ember, a szemüveges, a rosszarcú, az aki most a miniszterelnök vagy mi, na az,... egy pendrive-ot lobogtatott a kezében és azt mondta rajta van a jövő. (azt nem mondta, hogy kié) Aztán valahogy nem is csodálkoztam, hogy meghatározott földrajzi koordinátákon ez nem okoz megütközést, úgy értem, egy hely, ahol az abszurd sem abszurd és az ellentetje sem, a bölcseletnek pedig nem a perfekt idiótaság az ellentét párja. Azt hiszem nem akarom, hogy érdekeljen, legjobb lenne azt a pendrive-ot letörölni, akármi is legyen rajta. Lelkem rajtja.

Ülök egy kisstílű ország stílustalan szobájában és kisstílű - azaz magyaros problémáim vannak, a bútor az meg kisstíl. Nálam minden szekrény kivárja a sorát. Nem egészen nevesíthetőek ezek, kontúrtalanok is, és a sejlés fordítottan arányos a látni akarás reménytelenségével, na ezek legalább annyira esetlegesek mint amennyire törvényszerűek és így tovább. Úristen, ötlik itt az eszembe, biztos lakik bennem is egy kortárs. Tudom, felvetődhet a lehetőség - mint olyan - hogy dologra kellene bírni, mert jól látható ha van etetés, akkor evő is akad, de én inkább elhajtanám ezt a bennem lakót, a kortársamat a kórban, hogy másütt vadásszon, mert igazából itt már se eszkimó nincs, és ehetetlen a fóka. Itt dübörög a valamit csinálás gőzmozdonya, isa a fejemben, de sárgára kell festeni azt, aztán meg kékre, mert egyébként ilyen hidegben nem pálya nekem az udvar. A váróvermekben kivárjuk azt a kevéske idő, muszáj hinni hogy van csatlakozás, egyebünk sincs, örülök, hogy így van. És annak is ahoz ez az egész testet ölt, és annak is, hogy pont ilyet. Szöget verek a fejem helyett a falba és felképzelem magamat arra a képre, ami még nincs is igazán, mert a laborban fényt kapott a nyersanyag, a performáció mentén nemtörődöm a világot vázolok magamnak, amiben könnyed lehetek és hanyag. És eleganciám is lenne, ezt a briftacsnimban hordanám, az önzést pedig olyan formán értelmezném, mint talpraesettséget. Holnapot várok most meg azutánt, olyan ez most mint a hajdani fürdések estelente, amikor valami meleg hozzám ért és körbe vett.(az egészben az volt a jó, hogy ezért lehetett már minden este elhinni egy másik olyat) A csíkos frotírtörölközőkben töltött idő persze - mindenki tudja - nehezen inflálódó érzés. Egy fürdővárosban érzem leginkább jól magam, noha ehhez a fürdővárosnak van legkevésbé köze, ellenben van a víznek, a köbmétereknek és a frotíroknak. Megyek az emberek közt, papírokat írok alá, fals feljegyzéseket hagyok magamról az asztalomon, csóválgatva olvasom soraim, titkosítom a cetliket ötven évre. Bekéretem magam és kérdőre vonom miféle történelemértelmezés munkál bennem, milyen selejt, még egy valamire való hazugságom sincsen. Úgy értem olyan, amivel kiszolgáltathatnám, sakkban tarthatnám magam. Esténként rádiót, tévét kapcsolok és zubogtatom a fizet, míg az akváriumomban a halakat nyugtatom, hogy tuti lesz majd tubifex, de most ezt ki kell bírni valahogy, de most már aludjatok szépen. És ők ott, az a  sok színes pikkelyes, nyitott és szenvtelen szemmel megálmodja, hogy milyen volt valaha a tenger. Egy meg csak rólam morfondírozik, na az meg az ügynök hal álma.

nem lehet itt élni.
nem lehet itt élni.
nem lehet itt élni.
hol kell, hol lehet.

Van egy ország. Mert van. (az egyetlen kézenfekvőnek tűnő elképzelés róla: ha kicsit is jót akarna magának - nem lenne. felszámolná magát). A kulcs eldobását is magamra vállalnám. Pedig irtó lusta vagyok és kelletlen. Nekem egy rohadt tál lencsétől se lábad könnybe már a szemem, így nem vagyok sem piacképes sem megzsarolható. Nem tolulnak fel régi emlékeim, hogy minő jó is volt hajdan, ez mind bennem van. Nincs időm (sic). Folyton rohanok, szeretem ezt a helyet. Nem mindig volt jó. De ami volt az volt. Példának okáért emlékezetem is van. És ez az emlékezet azt mondja ilyenkor, hogy gondolj csak vissza, ne is túl sokat, csak néhány évet, de legfeljebb is csak egy - két évtizedet. És akkor jön azzal, hogy hogyan is volt. Hogy sorban álltál a kőbányai világosért, és orkándzsekiért meg északra mentetek. Meg hogy is tudtad szeretni a havat, és nem vártál minden egyes tavaszt úgy világfelforgató szándékaidat dédelgetve a reggelre összeizzadt ágyneműben. Szeretted ahogy szivárnyszínűre festi a pocsolyákat a fáradt olaj, fogalmad sem volt arról, hogy ez tkp környezetszennyezés, egyszerűen tetszett, nem akartál egyébről tudni, csak arról ami tetszett. Ez is volt. Ami volt, az volt, de nem feltétlenül van. Most pedig van van és nyögvenyelsz, hebegsz és habogsz, ha odaérsz amikor mondanod kellene tudni valamit. Reszketsz a muszájtól, de tudod, hogy 90%-ban majd minden az. Nem vagy muszájtűrő. Meglepő hirtelenséggel tudod rohadtul egyedül érzni magad fizikailag, a szobádban, egy állomáson, egy falnak vetett háttal ismertelen házak, ismeretlen kulisszái közt. Nem vágysz már, vaalhogy elmenekültek belőled az igazi vágyak, mint ha megelőzni akartak volna abbéli szándékodban, hogy innen egyszer te is kivonulj. Az irányom megint csak esetleges, csak úgy mint a víz, választom a legkisebb ellenállást, és a végén megpróbálom elhitetni magammal és másokkal, hogy mindezt én választottam. Ha elhiszik, azt gondolják majd, milyen ügyes. Egész életemben titkolnom kell hogy bacsaptam őket, hogy egy csaló vagyok.

Nem tudok írni, nyavalyás vagyok. Nyavalyás vagyok, ez nem leírható. Mégis leírtam. Megsért engem egy szabály. Erősítem a kivételt. Néha négy nap olyan sok tud lenni.
Isten laza, csalárd.

Valami van a levegőben, valami ami biztosan nem az aminek hinni lehet. Hogy betege volnék, még azt gondolnám, hogy leterít, és én majd érte koldulok és nem is tőle. Kétvállra megy a játék, első önigazolásig, hogy jó fej vagyok és nélkülem elképzelhetetlen az egész, az egész énvilágom. Milyen ócska is ez, mindenki tudja, mindenki titkolja, a legostobábbja azonban el is hiszi magát, nem csak megcsinálja. Az olyankor engem megbánt, a minden héten másba szerelmesek Martens bakancsainak nyomaiba furakodó hólé, a lassú iszaposság, benne diffúzan összeölelkező trendmocsok, nyomában a részsikereknek eladott vegytiszta semmi, meg az összes unalmuk amit nem győznek sztaniolpapírokba bugyolálva kívánatossá tenni. Ez a sok hazudás itt körülöttem, ez a sok hazugság itt bennem, s mindegy is már hogy mi mire jött, csak az számít hogy mi van és az hogy egy holt nyelvet beszélek, hozzá az összes álmom is holt, amit abban ott elhelyezni lehetne. Abban, ott a kintben, mert a lendüléstől szédülök, a várakozástól meg türelmetlen leszek, és hogy a világ bizonyos szegletének szigorúan meg szeretném tiltani azt is, hogy egyáltalán képzelni merje, tudja, akarja, hogy vagyok neki. Neki nem vagyok, neki nem akarok lenni. Húzok egy vonalat, bezárlak titeket. Vegyetek meg kilóra.

Nem fogok közéjük tartozni.(faszt nem, nem kellek nekik) Fityegni fogok. Gomb vagyok. Gondolom most akkor megint a zipzár lesz a divat. Kezdek fáradni, vagy bennem csak az olaj. Záros határidőn belüli károsanyag. A máj dolgai. A szív dolgai. Ahogy iránya lesz tőlem mindezeknek, az már réges rég szolgai. Begubbadok egy sarokba, hátha nekem támasztanak egy igényt. Amit pénzé tehetek, eladhatok, elárulhatok, a szégyenkezés ráér majd később. Leárazom magam a húspiacon, jól húzok, és négy lábbal botlok, én, a páros ujjú hatás. Hogy ne kelljen azt érezni, bárcsak ne, a húzást, a szekeret, az utolsó metló. És azt se, hogy bárcsak de. Hogy ne kelljen szemet sütni, a fejet meg csak akkor hajtani, amikor a gerinc is úgy akarja, meg kirakat üvegének az orr csak hűtése okán, és a zsebben az aprót az meg csak hangeffektusként. Egy perc még és káromkodni fogok.

Itt ülök pizsamában, csodálom, mert nincs is pizsamám. Itt ülök és azt mondom magyar vagyok, csodálom, mert nem tudom mit jelent annak lenni, azoknak meg nem hiszek, akik azt mondják, hogy tudják mit jelent. Rágott étel jut eszembe, amit nehéz lenne lenyelni. Valami hideg és másnapos. Itt ülök, mint aki egyszer sem aludt és egyszer sem ébredt, de már meséltek neki éjszakáról, nappalokról. A változás összes egérlyuka guszta sajtokkal van betömve, lehet enni, lehet zabálni, burjánzani egy testben,valahogy bennünk egy ideje minden cincogás térdre rogy, úgy lettünk tanítva, hogy a gyomor és a fej az szürkén ildomos, a lélekről meg azt, hogy nem baj ha korog.
Változásra való igényünk, rendre a mobilszolgáltató változtatásban csúcsosodik ki, ha eljut addig. Jó nekünk. Mohács és Kánaán.

Ez az ország élhetetlen, ugyan mely bolond adna érte egy lovat, ha van szamár? Téliszalámi, bűvöskocka, torziós inga és mocskos rongy a tejes hűtőre téve, e táj mindenkinek csak térkép, ahol dadogva magyarázza minden szabály önmagát, és te az lehetsz amihez soha nem volt kedved, de az is csak inkább általában véve.

Mi van ha igazuk van? Mi van, ha tényleg nekik van igazuk? Mi van, ha én tényleg nem értek semmihez, vagy mi van ha ezt semmi módon nem tudom igazolni. Mi van, ha nekem ennél tényleg nem jár több, és mi van akkor ha ezt csak én nem veszem észre? Mi van, ha így maradok? Mi van ha így marad? Mi van, ha tényleg csak így lehet, örökösen mások ellenében? Mi van, ha én nem tudom ezt már megtanulni? Mi van, ha egyre kevésbé érdekeltek? Az ahogyan válaszoltok, vagy ahogyan éppen nem válaszoltok, amikor ki akarjátok belőlem húzni azt a mondatot, ami végső soron azt jelentené; mindennek felette állok. Kimondhatatlan mondatot szeretnének, azt hogy én se értsem, mint ahogy ők sem értik, és éppen úgy ne érezzem azt, hogy ez mégis csak árulás. Nem szeretik, ha bizonytalan vagyok, ha kétség foka eléri a szerintük kritikus szintet, tőlem tartanak, tőlem aki ártalmatlan vagyok. Egyszer csak nem lesz mit vesztenem, ez a legveszélyesebb mind közül, morálisan kell majd hozzájuk idomulni, térdre akarnak kényszeríteni, azt akarják, hogy játszak velük és végén egy kisebb honrárium ellenében eljátszam a futottak még szerepét. Nyarakat terveznek és jövőt, a zsebemet nézik közben, és széttárják a karjaikat. Mossák kezeiket. Világvégerezisztenciámtól nem félnek egyáltalán, pedig ha érdekelné őket, elmondanám nekik, attól kellene a leginkább. A világ úgy van jól ahogy van mondataik nem akadnak a torkukon. Megtanítanának vserébe a legnagyobb titokra, elviselni az elviselhetetlent. Elküldöm őket a picsába, aztán rágódom rajta, mi van akkor, hogy akkor mi van, ha mégis csak nekik van igazuk. Hogy ők nyerték meg valami árverésen az igazat, és most kirakatba tették, mert azt azért tudják, hogy a használt foglmakra is akad majd vevő.

Cirmos ciszta jaj, hasadban a baj, ott látom a tajkártyádon, most lesz neked jaj.
Így folydogált el a mai nap, belső dudorászással telve, sok kerekded szó akarta elhagyni az ajkam, de én ellenálltam az elengedhetetlen neonok alatt. Fura hogy semmi, de semmi kétségbe esést nem lehet kitapintani, bár orvosilag igazoltan rossz májú vagyok. Eddig is tudtam, eztán sem lesz máshogy, csak most már van róla papír. Papírország, papírtigris.Tudni fogom a bentet, a kintről beszüremlőt, a foltot a filmen, a felháborodást, a kérdést amire nem lesz válasz. És azt is, hogy majd egyszer megértem mitől ilyen pokolian könnyű mindez. Fogalmam sincs milyen amikor nem. Egyszerűen nem tudok vagy nem akarok emlékezni rá. Nekem térkép e máj.

"Jó az uram, a mája csupa ciszta, nem sírom a leányságom vissza" - ezt az asztali áldást hímezze meg kisnagysád.

A gyomrom valami remegést emészt. Zápfogak közt ment le a mélybe, hogy attól kordultam, de semmi ellen. Bámultam az üres falat, egész nap egy árva falat, secperc alatt nyögve nyeltem, majd öblöset böfögött a lelkem.  Aztán lent a langyos mélyben, nem volt már egy szent tehén sem, ki  kérdezett volna és attól féltem, azaz hogy tartottam tőle, hogy engem már egy vadász se lő le és nem lesz majd az az icike picike, aki meg fog és hazavisz izibe. Akkor meg állnék csak mint Kolombusz, akinek nem állt meg a külön busz, a kalóz nélküli járat, vagy mi és mint aki hajót nyelt nézné csak ahogy a tengere kiszárad. Mert akkor kiderülhetne egy szeplős napon, hogy én vagyok aki nem.

Mondanám, hogy végemet járom, hogy van itt ez az érzés, de nem tudom, hol van a végem, csak azt hogy valami ellen, az úgy valahogy hogy: gegen. És persze magyarázhatatlan éhség (no erre már nem emlékezem), elfordulnak tőlem a germánizmusok, vagyok gyenge ploretarista tétel, a rabszolgatartók azok ismosok, de azért jó, hogy; létezem.

Tegnapi morzsa szeretnék ma lenni az asztalán, miközben zsíros lábasok közt csak nevetve, ujjait nyálazva - ezt klasszicizáló módorban - szép óvatosan felszedegetne.

Has a hason, hát a háton, a hús a húsban, más a máson. Láb a vízben, íz a nyálban, keresett a keresettben, megtalált a megtaláltban. Nyál a csigán, (a csiga lázban), minden apró mozdulatban nekem kedves csigaház van. Meztelen a csiga, höö ez király - az egy utca, ahol egy ló meghal, egy kevés madár az égen és cettli a nikkelszamovárba dugva.(ragrím ne hagyj el csak holnap)

Minden szájba mártott nyelv, a múltjából annyit veszt, mint amennyi az általa kiszorított íz súlya.

Azt hiszem valami el van romolva bennem. Ma is egy szarsemminek éreztem magam, a ct-ben meg egy darab tehetetlen húsnak, aki megitta már a kontrasztanyaga javát. A honi munkaerőpiacon, nota bene, büdös négernek érzem magam, aki már annyira lojáis balsorsa nyilaival szemben, hogy a munka helyett is büdös. Persze a perszonális ünnep és vasárnapokon, melyek mindig valahogy hétköznapokra esnek, akkor meg jól és jónak érzem magam. Szeretem ezt érezni, és az is szeretem ahogy ez mind végigszalad a gerincemen, diffúz lúdbőrt képezve a hátamon. A pezsgőtől revűtáncosnak érzem magam, olyan revitalizáltan bambának. Amikor kezet találok a kabát zsebemben, akkor kezesnek érzem magam, ahol pedig kezes a bárány, ott az ördög is pakol. Ebben a tökéletességeben, szív felőli bibinek érzem magam, megjegyzem papírból való a szív is, szóval kérem a munkáltatói oldalt, hogy ne tessen riogatni engem az ollóival. Legtöbbet azért mégis csak a képeken vagyok. Jobbára is a legrosszabb esetben. Az is én vagyok, ezen a mostani képen, az egyik szemem ír a másik meg szemez. Nagy luxus lenne most elszomorodnom, mantrázgatok. Ó, drága Opheliam, nehezen megy nekem az az önmenedzselésdi játék, az meg, hogy véresen komoly csak nehezíti. Kizökkentett az idő másokat, vagy én születtem félreérteni azt. Hazám halála miatt e kórság össze vissza van (bennem).