sebtolvaj

Valami van a levegőben, valami ami biztosan nem az aminek hinni lehet. Hogy betege volnék, még azt gondolnám, hogy leterít, és én majd érte koldulok és nem is tőle. Kétvállra megy a játék, első önigazolásig, hogy jó fej vagyok és nélkülem elképzelhetetlen az egész, az egész énvilágom. Milyen ócska is ez, mindenki tudja, mindenki titkolja, a legostobábbja azonban el is hiszi magát, nem csak megcsinálja. Az olyankor engem megbánt, a minden héten másba szerelmesek Martens bakancsainak nyomaiba furakodó hólé, a lassú iszaposság, benne diffúzan összeölelkező trendmocsok, nyomában a részsikereknek eladott vegytiszta semmi, meg az összes unalmuk amit nem győznek sztaniolpapírokba bugyolálva kívánatossá tenni. Ez a sok hazudás itt körülöttem, ez a sok hazugság itt bennem, s mindegy is már hogy mi mire jött, csak az számít hogy mi van és az hogy egy holt nyelvet beszélek, hozzá az összes álmom is holt, amit abban ott elhelyezni lehetne. Abban, ott a kintben, mert a lendüléstől szédülök, a várakozástól meg türelmetlen leszek, és hogy a világ bizonyos szegletének szigorúan meg szeretném tiltani azt is, hogy egyáltalán képzelni merje, tudja, akarja, hogy vagyok neki. Neki nem vagyok, neki nem akarok lenni. Húzok egy vonalat, bezárlak titeket. Vegyetek meg kilóra.