sebtolvaj

A gyomrom valami remegést emészt. Zápfogak közt ment le a mélybe, hogy attól kordultam, de semmi ellen. Bámultam az üres falat, egész nap egy árva falat, secperc alatt nyögve nyeltem, majd öblöset böfögött a lelkem.  Aztán lent a langyos mélyben, nem volt már egy szent tehén sem, ki  kérdezett volna és attól féltem, azaz hogy tartottam tőle, hogy engem már egy vadász se lő le és nem lesz majd az az icike picike, aki meg fog és hazavisz izibe. Akkor meg állnék csak mint Kolombusz, akinek nem állt meg a külön busz, a kalóz nélküli járat, vagy mi és mint aki hajót nyelt nézné csak ahogy a tengere kiszárad. Mert akkor kiderülhetne egy szeplős napon, hogy én vagyok aki nem.