Vannak olyan dolgok, melyeket vagy restségből, vagy gyávaságból nem akarok tudni. Példul ha kiderülne, hogy Vidor, Tudor, Szende, Szundi, Kuka, Morgó, Hapci, Benő tulajdonképpen nem más mint Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm ügynökneve és az Etel közi parancsnokságra jártak be elbeszélgetni, jelenteni, mintegy megóvandó besenyőktől az őshazát, azt kurvára nem akarnám tudni. Megkockáztatom, ha perdöntő bizonyítékok jutnának múltunk e setét foltjáról a kezembe, hát inkább a stelázsira rajzszögezném a kompótok alá a papírokat és bezárnám mellé özv Pandora Lajosnét is melléjük, aztán kis anyagi ráfordítással biztonsági zárt vennék, amit aztán azért ráfordítanék, rigliznék vagy hogyan is. Persze szar lenne a tudat, hogy az ezer év, aminek ötszáz a fele és az se igaz, már a spájzban van. Biztos az lenne az érzésem, hogy a múlt az egy irreálisan nagyra pöffeszkedett gombóc, aminek esze ágában sincs kiugrania a fazékból, ha csak nem ugrasztják, de amit egyúttal képtelenség is lenyelni. Persze tudnám, hogy le kell, és ez bánatossá tenne. Remélni szeretném, hogy ezt a bánatot dalban akarnám elmondani. Össze lennék keveredve, olyanokat mondanék, hogy a kedvenc színésznőm Hybrid Bergmann. Mit nekem ti zordon kátrányok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése