sebtolvaj

Van egy ország. Mert van. (az egyetlen kézenfekvőnek tűnő elképzelés róla: ha kicsit is jót akarna magának - nem lenne. felszámolná magát). A kulcs eldobását is magamra vállalnám. Pedig irtó lusta vagyok és kelletlen. Nekem egy rohadt tál lencsétől se lábad könnybe már a szemem, így nem vagyok sem piacképes sem megzsarolható. Nem tolulnak fel régi emlékeim, hogy minő jó is volt hajdan, ez mind bennem van. Nincs időm (sic). Folyton rohanok, szeretem ezt a helyet. Nem mindig volt jó. De ami volt az volt. Példának okáért emlékezetem is van. És ez az emlékezet azt mondja ilyenkor, hogy gondolj csak vissza, ne is túl sokat, csak néhány évet, de legfeljebb is csak egy - két évtizedet. És akkor jön azzal, hogy hogyan is volt. Hogy sorban álltál a kőbányai világosért, és orkándzsekiért meg északra mentetek. Meg hogy is tudtad szeretni a havat, és nem vártál minden egyes tavaszt úgy világfelforgató szándékaidat dédelgetve a reggelre összeizzadt ágyneműben. Szeretted ahogy szivárnyszínűre festi a pocsolyákat a fáradt olaj, fogalmad sem volt arról, hogy ez tkp környezetszennyezés, egyszerűen tetszett, nem akartál egyébről tudni, csak arról ami tetszett. Ez is volt. Ami volt, az volt, de nem feltétlenül van. Most pedig van van és nyögvenyelsz, hebegsz és habogsz, ha odaérsz amikor mondanod kellene tudni valamit. Reszketsz a muszájtól, de tudod, hogy 90%-ban majd minden az. Nem vagy muszájtűrő. Meglepő hirtelenséggel tudod rohadtul egyedül érzni magad fizikailag, a szobádban, egy állomáson, egy falnak vetett háttal ismertelen házak, ismeretlen kulisszái közt. Nem vágysz már, vaalhogy elmenekültek belőled az igazi vágyak, mint ha megelőzni akartak volna abbéli szándékodban, hogy innen egyszer te is kivonulj. Az irányom megint csak esetleges, csak úgy mint a víz, választom a legkisebb ellenállást, és a végén megpróbálom elhitetni magammal és másokkal, hogy mindezt én választottam. Ha elhiszik, azt gondolják majd, milyen ügyes. Egész életemben titkolnom kell hogy bacsaptam őket, hogy egy csaló vagyok.