sebtolvaj

Mi van ha igazuk van? Mi van, ha tényleg nekik van igazuk? Mi van, ha én tényleg nem értek semmihez, vagy mi van ha ezt semmi módon nem tudom igazolni. Mi van, ha nekem ennél tényleg nem jár több, és mi van akkor ha ezt csak én nem veszem észre? Mi van, ha így maradok? Mi van ha így marad? Mi van, ha tényleg csak így lehet, örökösen mások ellenében? Mi van, ha én nem tudom ezt már megtanulni? Mi van, ha egyre kevésbé érdekeltek? Az ahogyan válaszoltok, vagy ahogyan éppen nem válaszoltok, amikor ki akarjátok belőlem húzni azt a mondatot, ami végső soron azt jelentené; mindennek felette állok. Kimondhatatlan mondatot szeretnének, azt hogy én se értsem, mint ahogy ők sem értik, és éppen úgy ne érezzem azt, hogy ez mégis csak árulás. Nem szeretik, ha bizonytalan vagyok, ha kétség foka eléri a szerintük kritikus szintet, tőlem tartanak, tőlem aki ártalmatlan vagyok. Egyszer csak nem lesz mit vesztenem, ez a legveszélyesebb mind közül, morálisan kell majd hozzájuk idomulni, térdre akarnak kényszeríteni, azt akarják, hogy játszak velük és végén egy kisebb honrárium ellenében eljátszam a futottak még szerepét. Nyarakat terveznek és jövőt, a zsebemet nézik közben, és széttárják a karjaikat. Mossák kezeiket. Világvégerezisztenciámtól nem félnek egyáltalán, pedig ha érdekelné őket, elmondanám nekik, attól kellene a leginkább. A világ úgy van jól ahogy van mondataik nem akadnak a torkukon. Megtanítanának vserébe a legnagyobb titokra, elviselni az elviselhetetlent. Elküldöm őket a picsába, aztán rágódom rajta, mi van akkor, hogy akkor mi van, ha mégis csak nekik van igazuk. Hogy ők nyerték meg valami árverésen az igazat, és most kirakatba tették, mert azt azért tudják, hogy a használt foglmakra is akad majd vevő.