sebtolvaj

Ülök egy kisstílű ország stílustalan szobájában és kisstílű - azaz magyaros problémáim vannak, a bútor az meg kisstíl. Nálam minden szekrény kivárja a sorát. Nem egészen nevesíthetőek ezek, kontúrtalanok is, és a sejlés fordítottan arányos a látni akarás reménytelenségével, na ezek legalább annyira esetlegesek mint amennyire törvényszerűek és így tovább. Úristen, ötlik itt az eszembe, biztos lakik bennem is egy kortárs. Tudom, felvetődhet a lehetőség - mint olyan - hogy dologra kellene bírni, mert jól látható ha van etetés, akkor evő is akad, de én inkább elhajtanám ezt a bennem lakót, a kortársamat a kórban, hogy másütt vadásszon, mert igazából itt már se eszkimó nincs, és ehetetlen a fóka. Itt dübörög a valamit csinálás gőzmozdonya, isa a fejemben, de sárgára kell festeni azt, aztán meg kékre, mert egyébként ilyen hidegben nem pálya nekem az udvar. A váróvermekben kivárjuk azt a kevéske idő, muszáj hinni hogy van csatlakozás, egyebünk sincs, örülök, hogy így van. És annak is ahoz ez az egész testet ölt, és annak is, hogy pont ilyet. Szöget verek a fejem helyett a falba és felképzelem magamat arra a képre, ami még nincs is igazán, mert a laborban fényt kapott a nyersanyag, a performáció mentén nemtörődöm a világot vázolok magamnak, amiben könnyed lehetek és hanyag. És eleganciám is lenne, ezt a briftacsnimban hordanám, az önzést pedig olyan formán értelmezném, mint talpraesettséget. Holnapot várok most meg azutánt, olyan ez most mint a hajdani fürdések estelente, amikor valami meleg hozzám ért és körbe vett.(az egészben az volt a jó, hogy ezért lehetett már minden este elhinni egy másik olyat) A csíkos frotírtörölközőkben töltött idő persze - mindenki tudja - nehezen inflálódó érzés. Egy fürdővárosban érzem leginkább jól magam, noha ehhez a fürdővárosnak van legkevésbé köze, ellenben van a víznek, a köbmétereknek és a frotíroknak. Megyek az emberek közt, papírokat írok alá, fals feljegyzéseket hagyok magamról az asztalomon, csóválgatva olvasom soraim, titkosítom a cetliket ötven évre. Bekéretem magam és kérdőre vonom miféle történelemértelmezés munkál bennem, milyen selejt, még egy valamire való hazugságom sincsen. Úgy értem olyan, amivel kiszolgáltathatnám, sakkban tarthatnám magam. Esténként rádiót, tévét kapcsolok és zubogtatom a fizet, míg az akváriumomban a halakat nyugtatom, hogy tuti lesz majd tubifex, de most ezt ki kell bírni valahogy, de most már aludjatok szépen. És ők ott, az a  sok színes pikkelyes, nyitott és szenvtelen szemmel megálmodja, hogy milyen volt valaha a tenger. Egy meg csak rólam morfondírozik, na az meg az ügynök hal álma.