sebtolvaj

Azt hiszem valami el van romolva bennem. Ma is egy szarsemminek éreztem magam, a ct-ben meg egy darab tehetetlen húsnak, aki megitta már a kontrasztanyaga javát. A honi munkaerőpiacon, nota bene, büdös négernek érzem magam, aki már annyira lojáis balsorsa nyilaival szemben, hogy a munka helyett is büdös. Persze a perszonális ünnep és vasárnapokon, melyek mindig valahogy hétköznapokra esnek, akkor meg jól és jónak érzem magam. Szeretem ezt érezni, és az is szeretem ahogy ez mind végigszalad a gerincemen, diffúz lúdbőrt képezve a hátamon. A pezsgőtől revűtáncosnak érzem magam, olyan revitalizáltan bambának. Amikor kezet találok a kabát zsebemben, akkor kezesnek érzem magam, ahol pedig kezes a bárány, ott az ördög is pakol. Ebben a tökéletességeben, szív felőli bibinek érzem magam, megjegyzem papírból való a szív is, szóval kérem a munkáltatói oldalt, hogy ne tessen riogatni engem az ollóival. Legtöbbet azért mégis csak a képeken vagyok. Jobbára is a legrosszabb esetben. Az is én vagyok, ezen a mostani képen, az egyik szemem ír a másik meg szemez. Nagy luxus lenne most elszomorodnom, mantrázgatok. Ó, drága Opheliam, nehezen megy nekem az az önmenedzselésdi játék, az meg, hogy véresen komoly csak nehezíti. Kizökkentett az idő másokat, vagy én születtem félreérteni azt. Hazám halála miatt e kórság össze vissza van (bennem).