2006. február 18., szombat

Minden történet úgy kezdődik, úgy kezdődhet, hogy igényed lesz rá, és úgy hogy rettentően elkezdesz félni, de ez utóbbit álnok álhatatossággal, ám könnyeden elfedni próbálod. Első sorban magad elől, de mások előtt is láthatatlan lesz a félelem, ez azonban nem szándékolt, csupán az előbbiből adódik. Gyakorlatilag mindentől lehet félni, de tényleg. Időről időre felelevenítendő tudás ez. Olyan mint egy utazás, abból is az a fajta, amit nem akarsz, ami távolodás onnan, ahol a legjobban szeretsz lenni. Ugyanakkor magát az utazást meg szereteni lehet, a haladás érzete miatt. A mocskos ablakokon beszűrődő kintet, a télvégi lucskot ahogy a cipők réseibe lopózik, a többiek arcát, ahogy szinkron bambultok. A két idegent, a két japánt a peronon, akik ha egy percük is akad amelyet tartalmatlannak vélnek, valami bigyót ragadnak, ami villog vgy zenél és nyomkodni lehet, és a böröndjükben a puloverek rovására van nagyobb választék a bigyókból, az izékből a ketyerékből. A japánok talán így kergetik el a félelmeiket, a nyakuk köré tekergőző, torkukat csiklandozó nihilt. A lányon tiszacipő van, a fiún nike, az ország, mint  a cipőultúrák olvasztótégelye. El sem hinném, hogy majd ők - a japánok egyszer meg tudnak halni. Valahogy ez az érzésem van, hogy ha egy kicsit rosszabbul vannak, akkor kinyitják a böröndjeiket és nyomkodnak valami gombot az antihalál2 kettő játékot betöltik a zenélő, villogó bigyóikba és mennek tovább. Vagy ha mondjuk egyáltalán nem tudják azt hogy mi van, akkor megkeresik a semmitsemakaroktudni legújabb verzióját, és nyomkodnak, ki se néznek. Nem a zárt világ undorítja őket, nem kinyitni akarják, nem elviselhetővé akarják tenni, hanem berendezik nyomtatott áramkörökkel, gombokkal, holott villózással, holott csipogással. Én is játszom, azt játszom, hogy elhiszem; jó nekik. Két feltételes megálló között pedig felberregek belül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése