Na jó, tételezzük fel, hogy nem vagyok jó semmire és ez így van rendben. Na jó, tételezzük fel azt is, hogy ezt hajlandó vagyok belátni olyan pillanataimban amit meg az igazság órájának lehetne nevezni, ha ez nem volna egy kurva nagy képzavar. Merjem azt álmodni, hogy ők viszont mind egytől egyig makulátlanok és végtelenül eredetie (ők szarták a spanyolviaszt). Tételezzük fel azt is, hogy ezt megtudom etetni magmmal, hogy mindez ilyen végletesen egyszerű. De akkor hogyan van a tovább? Mennyi engedményt kell még adni? Amikor a leglentebb leszek akkor leszek igazán az ők ínyére? Ez ilyen egyszerűn csak evés? Eszembe jut, hogy azt mondta rám anyám néhány évesen, hogy milyen szép és ügyes ez a gyerek, elsőnek azt hiszem valahogy én akartam ezt elhinni neki. Aztán meghallotta egy másik ember és onnantól már ő is csak ezt szajkózta ha meglátott. És én annak is hittem. Ha más jelenlétében mondta, akkor az a másik is mondta, más emberek jelenlétében is, akkor azok, a többiek is rázendítettek, hogy de szép, de ügyes. Minden tévhit így keletkezhet. Aztán amikor az ember azzal szembesül, hogy kicsi a rokonsága, hogy a világ kevesebb hányada volt jelen az én valótlan legendáim kialakulásánál, akkor elmegy a kedvem, meg az egész ügyes/szép/okos építmény recsegni ropogni kezd. Messze inal a tartás az önbecs. Bizonyára így jobban vagyok formálható - nekik. Nem tudni kiknek, egy kibaszott hülye játék ez, ipi apacs, de mindenki csak elbújik és nincs aki megkeresse a nagy játékmestert, a fogót. Vagy mi van, ha fogó nincs is, mindössze lelki szükségletünk a félelelem, mindegy hogy megtalál e amaz, vagy éppen elfelejt, a lényeg az eltelt időben elrejtett szorongásban lehet?
Alapállítás: mindenki utál dolgozni, a munka emberidegen. Persze, hogy tagadod, így neveltek. (a munka, becsület és dicsőség dolga, meg nemesít, és érezd magd jól, ha te lehetsz egy szolga, egy olyan házban amiben jóformán senki sem lakik és a lelked is hálni jár) Elveszíted a munkád, aztán a fejed, aztán kiderül az, hogy nincs az amit úgy hívtál, hogy a helyed. Hova menjek még? Mi van ha a föld mégis tányér alakú, és addig húzódok félre nektek, hogy leesek? Vagy alulról megkapaszkodom, mint a legyek a plafonon? Nem kérdezem, hogy mi a cél ezzel. Tudom, hogy nincs ez végig gondolva, a rákos sejt sem gondolkodik azon, hogy amit tesz abba végül önmaga pusztul bele. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, hogy mi a helyes, nektek már rég nem akarom tudni, és gyűlöllek titeket amiatt, hogy magamtól is megtanítottak undorodni. Azt, hogy ki tudom mondani, semmirekellő. Az ők adták ezt a mondatot a számba, ne higgyetek nekem. Szétmorzsolnak a napok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése