A reggeli piroshentes. Az aduász. Mindent visz. Nem is mindent, de sok mindenkit. Nem érdeme szerint, mert az védikusan is unalmas lenne. A piroshentesen egyszerűen történnek meg azok a dolgok amelyeknek okvetlenül meg kell történniük. A piroshentes, mondjuk ki; karmikus járat. Akadálytalanul áll a bordáid közé a középkorú nő esernyőnyének agresszív vége. Könnyeden nyúlsz bele a széktámlán elhelyezett rágógumikba - ez tegnap esti mementó. A reggeli stressz is inkább tűnik a minden napi betevőnek, amit bónusznak adnak az emberi kipárolgások mellé. A piroshentesen mindenki egyenlő esélyekkel, tehát esélytelenül indul, mindenki eleve elrendelten hús, noha ezt ki parfümökkel, ki újságokkal szeretné palástolni. Többnyire sikertelenek ezek a próbálkozások, de mondjuk rá azért, merjük ezt mondani, hogy szépek. Ha akarod, akkor együltön álltodban megvilágosodásod támadhat, amit két megállóval később az ülés aljára ragaszthatsz, vagy rákenheted az ablaküvegre, vagy nevezheted múltnak. Merészek lufit fújhatnak belőle, durranásig. A piroshentesen farkasszemet néz veled egy negyvenes adminisztrátor hónalja, hogy aztán már soha ne merj magadra ismerni benne. Ottléted indokoltságának bizonyítására omkányokat viszel magaddal, de a benne szereplő adatok hitelessége felőli kételyeket is ugyanazon zsebben hordod. A piroshentes egy nyitott viszonyrendszer, melybe bármilyen más viszonyrendszer zökkenőmentesen integrálható vagy onnan kifelejthető. Az hiszem a a piroshentes a világ méretarányos modellje. Pont. Máshogy; a piroshentes én (is) vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése