Én vagyok az a gépezet, amiben a porszemnek is nekem kéne lenni. Csak ennyi. Ezt amikor elképzelem, leesnek a betűkről az ékezetek (úgy ahogy porszemek szoktak), le az asztalra, az asztalról a meztelen lábujjak közé, majd azokon is túl a padlón elhevernek. A talpam mozgatom, ahogy illuminált a laminálton teheti, alkalmi vétel volt (azóta megbánva szászor) surlódást mímelek, plussz még a hőenergia és az ő vesztesége. Nincs a teremtésben hőség csak ő. Fizikailag bizonyítható vagyok, bár nincsen tételem, bennem a szabálytalanság öszönös védelem, úgy vagyok életerős, mint akinek az élete hős árnyékokkal van teli és ezeket az egyik estéből az azt követőbe cipeli magának el. Fel kéne seperni és kiönteni ezeket az ékezeteket, vagyis a soros port, de nem vagyok portos alkat, isten nem ver hardver. És itt különben is régtől csak egy edény van és nem éjjeli, abba meg lelket járnak önteni akik valahogy erre járnak. Nehéz bocsánatokat váltunk, amit aztán a szőnyeg alá sepernénk, de volt valaha itt egy bombázás és akkor elrepült az is szamovárral. Nehéz volt megszólalni utána, pedig valamennyire mindennek az már a szava, a borsa, és a hallgatás is csak úgy érkezik ide, mint ha közlés volna a dolga. Nincs szívem kidobni a porszemet, ha már úgy áll, hogy én gépezet helyetti porszemet játszok magamnak és másnak. A szívem alatt piros olaj, ott húsból való csöndes fogaskerekek vásnak valamit el abból ami van. Én vagyok az a gépezet, amiben nem lehetek a porszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése