sebtolvaj

Szétfolyt a gyerek a babakocsiban, rátelepedett a délutáni kábaság, az a fajta ami abban az életkorban utoljára vállalható tulajdonsága az emberből valónak. Közömbös arca volt és rám nézett. Keresett magának a buszmegállóban egy arcot akire a közönyét egyenletesen eloszlathatta. Én meg pont ott voltam. Idétlenül néha a szájához emelte a cuclis üveget, aztán egyszer azt mondta az anyjának, doktorbácsi. A nő meg rám nézett, azaz az anyja nézett rám és azt mondta neki; nem, ez csak egy bácsi aki beteg. Mindig is szerettem az olyan párbeszédek kialakulásánál jelen lenni, melyekről már elhangzásuk pillanatában, ha tudni nem is, de sejteni lehet, hogy a megértés, az eligazodás majdnai alappilléreivé fognak válni. Tehát már megint az anya nyert, bár egyelőtlen küzdelemben, de ez semmit nem von le érdemeiből.
Persze innen már nincsen nagyon visszaút, az ilyesmik mint az éles kések úgy elvágják a gondolatok istrángjait, minden fut szabadon, és nagy szerencse kell, hogy akár egy is visszaérkezzen az eredeti helyére, vissza a kiindulási pontra. Ha volt olyanja neki.