Feladataim vannak még, dolgaim elfogytak.

" Olyan nyúzott vagy fiam, olyan sovány vagy fiam, olyan elnyűtt az arcod, olyan kopott a ruhád, olyan szép voltál gyereknek. Nem alszol, nem eszel, nem pihensz, nem szórakozol, nem beszélsz? Valamit nem csinálsz, ezért lehet ez. Nem anyám, nekem elment a kedvem, én valójában semmit sem csinálok, vektorok és raszterek fogságába estem, naracsokéba és kékekébe, és tudod.... Rohandjon meg az ilyen. Anya, ne mondj ilyet, előttem ne. Teljesen elhagyod magad. Nem anya, még nem, mindössze készülök csak rá, most már jó ideje."

Valahol kellene lennem. Hosszú időbe telik a megértése annak, hogy a valahol, az nem egy hely, hanem általában sokkal inkább valaki. Elképzelt pont magamnak. Pont magamnak, mit szépítsem, úgy is az. Dudor nő a hónom alatt.

Szét vagy esve. Árnyéka sem vagy önmagadnak. Megijedsz a saját ágyékodtól. Mozdul a szád, mondanál valamit, de ki van száradva. Vedd el - csak ezt akarnád pedig mondani, de azt sem tudod kinek mondod, és azt sem tudod, mit értesz alatta. Nullanap. De van a fal és a plafon, mint biztonságot nyújtó támpont, és van a virtuális tér. Elfáradtam - majd ezt fogod mondani az árnyékodnak, ha egyszer még lesz olyanod neked. Nem hiszel ebben, magadnak fogod tehát mondani. Istent egy adminfelületnek látod, melyről hiányzik a harakiri gomb, és semmi nem figyelmeztet, hogy semmit nem lehet visszacsinálni, izélni. Hogy kevesen olvasnak, az pedig azt jelenti; butákat beszélsz, érthetetlent, vagy olyat ami nincsen, vagy érdekelent. Nem is szánlak érte, dögölnél meg. Magd sem érterd, de valahogy találtál az evolúciós logikán egy biztonsági rést. Semmit sem akarsz és azt is csak nagyon óvatosan.

Nagyanyám falán volt egy kép. Ő volt rajta és nagyapám, derűsen mosolyogtak, mint ifjú házasok. A kép barnás árnyalatú volt és lágy. Kellemes blur (blőr) honolt arcaikon. Ha megérkeztünk elmondta ki halt meg, és kik házasodtak. Fejünk felett szomorúan elrepült egy repülőgép és a templom harangja négyet ütött. Az RTV műsorújság lapjai között elmaszálódott légytetemek aludták örök álmuk, míg életben maradt társaik az abalküvegnek kocódtak az elhúzott firhang mögött. Kis zöld tálkában ecet és vatta, készültek már esti csalánkiütéseimre. Pillanat volt ez, elmosódott arcokkal, legyekkel, harangbúgással, repülővel, ecettel. Én kicsivel később azt gondoltam, hogy ez egy olyan pillanat, amit majd egyszer valakinek neki adok. Tévedtem, ez egyáltalán nem olyan pillanat. A blőr ma már senkit sem érdekel. Lehet, hogy egyszer be kell vallanom majd magamnak, hogy engem sem igazán és csak becsaptam magam. Ám nagyon vigyáznom kell, hogy emiatt ne másokra haragudjak.

Ha a Valaki kérdez -
...és akkor hogy lesz ? Jajj már, hát hogy lenne, úgy lesz, ahogy eddig is volt, úgy értem minden előtt. Majd nem ismerünk már többet egymásra. Újra nem tudjuk, hogy ki kicsoda. Aztán azt reméljük abban az állapotunkban, hogy a valami megjutalmaz, és morálisan nem fog aggasztani az bennünket, ha valami éppenséggel téved. Igen, igen, de addig hogy lesz ? Jajj már, hát úgy lesz, hogy én olyanokat sejtek, amikről te bebizonytod nekem, hogy nincsenek, hogy nem létező dolgok, melyek egyáltalán nem lehetségesek, bebizonyítod nekem, hogy a gravitáció mindössze egy áltudományos tévelygés, elhiteted velem azt, hogy,... hogy könnyű vagyok, lágy, és azt is, hogy én mindvégig csak repültem, és azt hogy nem vagyok fáradt. A tüdőm majd kitágul egy-egy nagy levegővétel révén és közben arról ami történik, ki-ki gondol valamit, és azt is gondoljuk majd, hogy a történéseinknek iránya és ereje van, és hogy mindez számít. És aztán ott mi lesz? Hát az lesz - megmondom én neked - hogy először nagyon sokat beszélünk és ezt természetesnek vesszük, aztán pedig kevesebbet, majd semennyit és ezt is természetesnek vesszük, és még az is lesz, hogy mi azt is tudni fogjuk, hogy ami történik az egyáltalán nem számít, és hog nem én vagyok a súlytalan, hanem az az ami történik éppen, és majd betegen fognak nézni a szemeim akkor, de te bölcs leszel és nem ijedsz meg, nem lesz hanyatt a homlokod. Ez olyan kollektív hazudósdi lesz, ha nagyon őszinte vagyok. Értem, de aztán mi lesz ? Aztán csak az lesz, hogy én elfáradok, és nem hiszek már többé neked, téged pedig ez a legkevésbé sem fog érdekelni, és amiről én azt hiszem, hogy ; közel, te arról képes leszel bebizonyítani, hogy; távol és neked lesz igazad. Nem győzöl és én sem vesztek, ilyen ez, minden napos történet, meglehet közönséges is, ilyen formán kopunk és koszolódunk. És amikor már mindez megvan, akkor nem beszélek már neked semmit a szavaimmal, soha többé, de valami olyasmit gondolok, hogy mégis jó az hogy ennek a nem is kicsi időegyenesnek egyazon szakaszán lettünk elhelyezve, de intelek is azért, hogy ne láss ebben olyan túl nagy elrendeltséget, sorsszerűséget. Inteni foglak, de ezzel is csak magamat intem, és ezt tudni is fogod rólam, és szánsz is majd miatta. Nagy kromoszóma játék. Rendben, de aztán mi lesz ? Azt kell mondjam ismételten, hogy aztán a semmi lesz. Nem leszel Te, nem lesz én, a mi, ha szóba jön, vagy kacagunk rajta, vagy zokogunk, semmi lesz, a semmi egy tömörítő kifejezési kísérlet az összes személyes névmások hiányára. Hogy amit egynek merni véltünk egyszer, ami egynek volt gondolva, szándékom szerint, az valójában ellentét, szavunk se lesz elmondani, nekem elhiheted, nem szívesen bántanálak, de lehet hogy bántani foglak. Ki leszünk semmizve, jó lesz. Fájni fog ? Nem tudom, nekem még néha szokott, de én már dependens vagyok, ha sajog akkor azt kérem bárcsak ne éreznék, ha elmacskásodik a lélek akkor pedig visszavárom a sajdulatot. És tudod, ennek az egésznek ennyi az értelme, hogy sehogy se jó, és azért van mindez, hogy mozdulnunk kelljen, azért, hogy bennünk soha meg ne tudjon nyugodni az elevenség, és mi ekkor moccanunk és kezdődik újra az egész, más színben, más fényviszonyok között, más jelentéstartalommal, de lényegét tekintve, marad ugyanaz, de mi már nem leszünk olyan értelemben én és te. Te nem az leszel aki mist azt kérdezi; "mi lesz?", és én sem az leszek, aki azt taglalja hosszan, hogy "nem tudom", ez a kérdés sem lesz majd. Elfelejtjük ? Nem semmiképpen nem, legalábbis én nem tudom, amikor állok egy sorban és bambán a bevásárlókocsimba bámulok egy liter tej és egy csokor retek közé egyenesen, vagy ha az asztalon felborul egy pohár, nekem majd megidéződsz és a fejemben, táncoltatlak Az hogy te, aki akkor már nem te leszel, említett okok révén, nem tudom mit teszel, lehet, hogy egy délután, ahogy munkából hazatérve a nap, valami szándékolt beállítással, nyilvános főpróba címén, úgy és ott érint meg, amit te úgy hívsz, hogy; elevened,...nos hát akkor lehet, hogy elkezdődik az a valami, amiről én már semmit sem tudok mondani. Látom nem érted, vagy nem érdekel, pedig jó lehetett volna, ha eltudtad volna mondani. Nem értelek.

Wenders: Az bőség földje. Régóta ugyanazt mondja: beteg a világ, baja van, de mindezt úgy mondja el, hogy nem minősíti. Különös film, figyelem van benne és gondolat,mindez  végiggondoltan van benne. Egy ember, aki amerikába ment, de a lelke otthon maradt Berlinban. Képes kívülről látni azt, hogy ő német, s mivel 45-ben született, gondolkodásra van ítéltetve. Pikáns az, ahogy egy ilyen, egy nagy német lélek (melyet én tömbszerű volta miatt én nem nagyon szeretek) akinek előzményei vannak, ősei faustokat, sors szimfóniákat írtak, a vásznon mozgat egy embert, egy olyan hőst, akinek nincsenek említésre előzményei, ezért aztán a legfőbb érték, az az számára, hogy ha kimondhatja, érezheti, mit jelent az a szó, hogy haza. És van itt is indulás, keresés, és a megszokott road - képek annyira jól komponáltak, hogy nagyon könnyen hordozzák ezt el. Wenders pedig egyre érzelmesebb, de mégsem közhelyszerűen beszéli el azt, hogy mi valaha elindultunk. Az elején lehet sejteni, a "találás" vsoha nem lehet tökéletes, de közben megérint bennünket az élet, és mi visleni fogjuk a hegeit. Úgy érzem, ezt ő szépnek találja, és szépnek is mutatja. Nekem is tetszik. A viág körbe ért, egy azon eseményen a világ egy pontján gyászolnak, máshol ujjonganak. A világ abszurd, tőlünk lett az. És még nagy tág semmibe vesző utak és Leonard Cohen is van még. Az egész egy fésületlen költészet, állandóan úton, nincs választás, és mindenhol zavar van. Készülni a nagy tettre, aztán a tetejére vághatunk egy elromlott tévének, de nem rokkanunk bele, ilyenek vagyunk, na és? Azt hiszem nem akarja, hogy figuráit, szeressük, vagy gyűlöljük, azt akarja, hogy elhiggyük őket, majd elfogadjuk, azt hogy ők ilyenek, és még azt is, hogy mi is ilyenek vagyunk. Nem korszakos film, nem lesz belőle filmtörténet. Két órás levél.

Úgy két éve lehet, hogy én nagyot buktam. És azóta is. Azon a télen, hosszú idő után először rajzoltam a csupasz kezemmel egy betűt a hóba. ( Egyébként egy nagy nyomtatott E volt a szóba forgó, melyre idővel ékezetet is tettem) Aztán meg járultak elém az emberek, hogy ne legyek bolond, és olyanokat mondtak, amiket én nem nagyon hittem el nekik. Nem is azért mert ostobák lettek volna, hanem mert azt gondoltam, hogy úgy van az, ...hogy olyan sokat mondogatták, hogy már maguknak is elhitték. És én is próbálom mondogatni, de csak annyit érek el, hogy azt mondom magamnak a végén, jó nagy marha vagy, csak mondogatod, azért, hogy eltudd hinni. Többnyire átlátok a szitáimon.  Nevezett mondatok közül az öklendezttetett legjobban, szigorúan pszichés öklendésről van itt szó, hogy konkrétan kibaszott varázsütést emlegettek, nemtetszésem medre természetesen e nehezen körvonalazható állításuk - már állítás - mibenléte volt. És milyen az ember, (szép), és milyen vagyok én (csúnya). Aki keres az halál. Elég ugyanis hozzá, hogy a felem sem igaz, de elég a képes beszédből, ők mondataikkal engem megfertőztek. Én azóta meghatározott időközönként kiérdemlem az érdemtelen jelzőt. E telet is kezdem meggyűlölni, ezt a mostanit amely éjszakánkéntmég bejön a házak közé és magammal, egykori csupasz kezemmel, egykori szűz hóval, egykori említett nyotatott nagybetűvel riogat, s az ábécé lassan kiteljesedni látszik. Havába holt ötleteim. Majd persze megint jönnek, akik ilyenkor mindig jönnek, hogy élvezzék a szemedben a könnyet, míg a világban akad szabd könyök és bökdösni fognak és vizsgálni is, és beállítanak és pályára tesznek. Lelket álmodnak nekem, és nézik: van e hatás. Lehet, hogyvan, de én azt mondom neked, inkább hogy ne lenne, már én magam is sajnálom, hogy előbb említett énrész hozzám van rendelve, hozzám, akinek kedven c mondatává vált, hogy "nem érdekel" és "nem éri meg", és akkor irígykedhetem Pooós Zilra, hogy neki sokkalta de sokkalta jobb kedvenc mondata jutott. Persze , gondolom, mindenkinek érdemei szerént.  Én a rosszhoz, úgy két éve, nagyon is közel mentem, és ott vagyok azóta is. Jó lenne már magamat elszánni arra, vége arra, amit mindvégig gondolok, hogy hagyjak magamnak békét, és tényleg ne akarjak semmit. Se magam, se más szándékait, semmi körülmények között meg nem tudni. És végre engedni a csendet, ezúttal tényleg a sajátomat, és örülni tudni annak, ha megölel, valahol messze, már tényleg nem itt, a világ felett.( Több nap mint kórház) Az üresre nincsen szép szavam, pedig telve vagyok vele is és általa is. Szétszakít. Cukrot áhítottam ott, hol sóra sem voltam érdemes. És azóta is. És most is. És mindig csak így. Árasztó és fárasztó vagyok. Előbbire semmi magyarázat nem létezik, hacsak nem a megenyhült részegítő idő. Egy mosolyt kérek, ez életem legviccesebb gesztusa. Post it.

Volt, hogy nekem minden jót kívántak, és én - aki vagyok, aki voltam - biztos ami biztos a legrosszabra számítottam. Kísérletet tettem az egyik helyről a másikra. Megoldást ajánlottam, de semmi közöm nem volt a megoldáshoz. Ez olyan formán látszott rajtam, hogy engedtem látszani. Én voltam az igazmondó juhász  nagyon is hazug változata. Nincs történet. Igaz is, nekem minden történetnek úgyis csak a vége kell. Hát nesze.

Nekünk ha azt mondják; boldogság, valami ilyesmi jut az eszünkbe. És mitagadás, feláll tőle a farkunk, és mi azt várjuk olyankor, hogy az élet vagy ami utána van, egyszercsak elénk térdepel.

Van amikor többes számban kell elbeszélni valamit, mert az egyes szám, azaz az én szám nem képes bizonyos dolgokat kimondani. Olyanokat sem, mint hogy mi olyanok vagyunk, akiknek nincsen értelme egyáltalán, pontosabban értelmünk még akad a szilvapálinkás flaska alján, a muslicatetemek között, de inkább mi olyanok vagyunk, akik nem túl sok jelentéssel bírnak. Mi olyanok vagyunk, hogy bárcsak ne is lennénk, mi ezt is bírjuk gondolni, és mi ettől rettentően tudunk félni, mert nincs mit szépíteni, mi mindazonáltal gyávanyulak is vagyunk, nem csak irígykutyák. Mi már nem ébredünk meg hajnalonta, de hajnalonta próbálunk elaludni. Mi olyanok is vagyunk, hogy egy napon sokszor mondunk ki, kifogásolható jelentéstartalmu szavakat, például azt hogy: jajj nekünk. Mi ezt legtöbbször komolyan is gondoljuk. Mi már elég sokat tudunk ahhoz magunkról, hogy a "magunk" az egyáltaklán ne érdekeljen bennünket, és mi olyan lusták is vagyunk, hogy mindezt másokra hagynánk. Mi olyanok is vagyunk, akik azt gondolják, hogy nem ezt érdemeltük, mi azt is mondanánk enerváltan, hogy az élettől nem érdemeltük ezt, de mi ilyet már nem mondunk, mert sejtjük, hogy felesleges. Mi minden mézbe ideig órág beleragadunk, mi azonban soha sem leszünk édesek. A mi szívünkben epe gyűlik, és mi vagyunk egyedül azok, akik ezen még csodálkozni is képesek. Mi gyakran közelítünk panteista módon vizsgálódásunk tárgya felé, de konkrétan Rilke-t eltúlzottnak találjuk. A mi vágyainkat általában onnan lehet megismerni, hogy tárgyuk az nem feltétlenül kell hogy legyen, és általában nincs is. Mi akkor is többes számban beszélünk, ha egymagunk vagyunk. Akkor leginkább. Mi ránk nem vigyáz az ég, és nekünk is elment a kedvünk attól, hogy vigyázzunk az égre. Mi valami egészen mást gondoltunk egyszer, valamikor, magunkról. Mi túlakarunk lenni. Mi már szaladtatjuk az életünk és bízni próbálunk benne, hogy lesz hozzá elég gumicukor.

Gyűlölöm a véletleneket. Annak mentén gyűlölöm őket, hogy hinni avagy nem hinni lehet bennük és nincs több lehetőség. De nem tudom, hogy hol intézik a véletleneket, csak azt üzenem oda, bele, a nagy véletlenaparátusnak, hogy köszönöm szépen, de ha lehet nem tartok igényt a szolgáltatásaikra. Mint véletlenfogyasztó én nem vagyok számottevő tényező az iparág felfuttatásában,..."Szipák úr, én tele vagyok jószándékkal, szépen kérem, tessenek engem békén hagyni"

Én olyan értelemben nem vagyok blogger, mint amilyenben te sem vagy blogolvasó. Láthtaod, itt semmi sicns a heylén, így hát ne ringassuk magunkat abban, hogy ez mint lehetőség egyáltalán adott lenne. Jóformán, minden csak kapott, és nem adott. Már pedig, ha kapsz, akkor mámorodottan nem azzal fogsz törődni, hogy akkor most te erre méltó lehetsz e. Mondatszerkesztéseim öncélúak, szavaim estlegesek, hol macskásak, hol forrókásásak. A nagy bloggerszabálykönyv dirrektíváira ugyanúgy nem fordítok kellő gondot, mint a magyar hejesírás szabájaira.(más bájokra azonban szoktam, mondjuk nem gondot, pusztán figyelmet)  van, hogy kis betűvel kezdem a mondataimat. megint más, fontos mondatokat is kezdek néha így. aztán vannak olyan mondatok is amiket le sem írok.(ezek a legszebbek). A,mondatokat,tagoló,jeleket,össze,vissza,tett,mondatokat,gyakran,túl,tagolom. Bizonyára hiheted te azt, hogy ezt én, azért teszem, mert mint én a blogger, neked, mint blogolvasónak, valami különös megfontolásból szánni szándékozom. Egy szóval közlök, ha hiszel nekem,... és az az lenne, amikor nem mondok semmit. Ilyen nyomokat hagyok, ilyen pacákkal maszatolom össze, azt amire én azt mondom, hogy: te, amire te azt mondod, hogy: én. Organikus graffiti.

"Emlékszel még ? - mit mondtál Vera,
 egy étteremben mondtál néhány mondatot,
 hogy mások vagyunk mi, más kor ez
 mint a többi korszakok.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.

 S folytattad Vera, ha várunk,
 elszalad a korszakunk, a saját korszakunk,
 egyetlen tett kell, valami jel kell,
 hogy: vagyunk.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.

 Azzal felálltál, és falhoz vágtál
 egy hétdecis vagy literes fehéret.
 Pincérek jöttek, örültem hogy vége,
 fizethetek.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt."

 ésmégcsakannyi:
"Én a magam részéről a hetvenes években voltam a legboldogabb."

Ma elengedtem valamit magamból azt hiszem. Nem is tudom pontosan, mert az ilyet tudni azt nem lehet, csak érezni, hogy valami szépet. Valamit, aminek nem lehet neve, amit én meg nem nevezhetek, valami ilyet. Hogy fájdalom volna ez? Lehet, de ha jobban belegondolok, nincsen nekem okom érzeni semmit, aztán aki a semmit is érzi, még az is lehet, hogy túlél. És hát én is, ugyen milyen vagyok, ilyen túl ez, és túl az, és nem találom a helyem és a hely sem engem, az arányok meg elnagyoltak, végül is teátrálisak, aztán azt sem veszem észre, ha bajt okozok. A dolgok ahogy vannak fontosak persze, és zsonganak is a fejemben olyan mondatok, hogy ami most van az van, hogy ugyan nem semmi, mindössze annyi gond van veler, hogy rosszkor gondoltam rosszat. És még így sem igaz, mert nem rossz ez igazán, illetve nincs meg bennem az a tartózkodás aminek meg kellene lennie, ha másért nem óvatosságból is. Kellemetlen ez mindenkinek és én okoztam, én idéztem elő. Most meg a délutánban itt eregetem a színes papírsárkányt és már nincs is kedvem utána nézni. Olyan szép életem van, hogy homályosan látok tőle. A végén még azt hiszik, hogy én ezt talán jókedvemből csinálom, de elég vicces, hogy én egyhelyben állok és folyton búcsúzkodom. Komolyan megmosolyogtat. Sírni is csak komolyan tudok rajta.

Az ember elmegy kitanulni a lelkét. S akkor most ez egy lehetőség - kérdezhetném, nem kérdezem. Megtanulni igeneket és a nemeket. Alkalmazni is. Igent a nemre, és nemet az igenre. Egyszerű mint a pofon (csak adás-kapás szintjén érdekes ez is számunkra, máshogy nem igen), egyszerű mint én. Azt hiszem ennyit szerettem volna mondani. Azt hiszem ez is túl sok volt.

Bizonyára soha nem készült még statisztika arról, hogy az ember összes tetteinek hány százalékát bánja meg. Még akkor is, ha azt utólag, jónak is gondolja, és teszem azt hosszú távon az.(Rövid távon pedig szenvedteti) Az embert a tettei megkötözik, ami egyhelyt oldás, az tényleg kötés máshol. Az ember összemaszatloja magával a világot és azt szeretné, hogy ezt mások festészetnek lássák. És rengetegszer tesz olyat, amit nem szeretne megtenni. De oktalan, és ezt tudja is magáról, tehát mégis teszi. Blogot is ír, de aztán azt is csak azért nem tudja megbánni teljes szívével, mert gyáva hozzá.

Ma délután kiszállt belőlem a lelkem és szörnyűt beszélni elémbe állt.(Sárga harisnyában, lábaszárán, az is inkább csak térdig...etc) Azt mondta: bárcsak lennék másmilyen, bárcsak lennék másé. Eredj csak te cafka, ezt mondtam neki megelehetős indulatosan. Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy van helyed rajtam kívül. Ebben talán hasonlíthatunk. Ebben maradtunk, és meglátjuk mi lesz addig vele, mi lesz addig velem. Érdeklődést tanusítunk. Ő arra száll, és erre én.

Most persze jó lenne, ha itt lenne az, aki azt szokta mondani, hogy nem kell félni. Még akkor is, ha soha nem hittem el neki igazán  amikor ezt mondta. És biztos nem is lehetett érteni éppúgy az én félelmeimet sem, mert amit én olykor felvázoltam egy fotelben ülve, a padlót bámulva, arról én is nagyon jól tudtam, hogy abszurd, és hogy nagyon nehéz még elképzelni is, bár lehetséges. És dolgozik bennem, most valami "natessék-es" gőg, hogy azt mondhtanám: látja, hihetetlen, de ön azt mondta, hogy az nem lehetséges, hogy az ember ne hatna a személyiségével. Én meg már lassan apátia apát-nak gondolom magamat. És akkor kérdezhetne vissza, hogy annak okai vannak, hogy ilyen a viszonyom a közönnyel és erre tőlem várna magyarázatot. És akkor látná az osobaságomat végre, hogy én a legpokolibbat is bárányfelhőkkel akarom kicsipkézni. Lehet, hogy jobb lett volna, ha azt mondja, sehogy nem lehet jó, és ne fogadja el, dühöngje, keserűsködje végig, szedje szét a világát, na de most akkor tényleg ha belekezdett a szentségit magának. És akkor jó lett volna talán ideig óráig, mert akkor azt én úgy könyveltem volna el, hogy az ami történt, az általam van. Nem miattam, nem értem, általan. Néha olyan jó lenne érezni azt hogy élek és nem csak múlok. Néha jó lenne ezt elmondani, néha jó lenne hallgatni róla. Középtávon középszerű elgondolásaim vannak. Most fogalmam sincs hol van az, aki azt mondta: nem kell félni. Csak megnyomnék egy gombot és visszakérdezne: bizos hogy törölni akarja önmagát. Bénító gondolat. Véletlenszerűen az.
De velem nem lehet. Tényleg. Sehogy.  

Tételezd fel magadról, hogy van benned egy érintés. Ne egy eltett, rég megkopott éritésre gondolj a porosodó mentálalmanachodból amit valaha tévedésből kaphattál, mert jókor voltál jó helyen. Ne ilyenre gondolj, ne időket idézz most magadban, ne azt amikor akárhova fordultál is érintésbe botlottál. Olyanra gondolj csak, ami a tied. Olyanra amiről eltudod képzelni, hogy nem csak úgy lett, hanem hogy keletkezett, és benned vesztegel, és változik bár, de előre lehet tudni hogy marad. A te érintésed ez, és minden idegszáladdal tudod, olykor birtoklod is. Olyan ez a te érintésed, hogy pusztán csak azért létezik benned, mert valakinek szántad. Aztán most csak magadat szánod, mert ez az érintés, nem átruházható, és magad sem illetheted vele. Viszont szép szomorú szemeid lesznek tőle. Ott lesz benned mindvégig, és azt is szomorúan veszed lassacskán tudomásul, hogy végleg a nyakadon marad. Tételezd fel magadról, hogy méltó voltál magadra ezidáig, tételezd fel, hogy ezt most neked mondtam el, tételezd fel rólam, hogy mindössze magam is, egy feltételezés vagyok. És ne járj messze a valóságtól (arra itt vagyok én), de szabadíts meg magamtól (arra itt voltál te).

Annak az embernek ott a Baross téren, nagy fehér szakála volt és egy kopott aktatáskája, és arra meg mindenféle szentek újságból kivágott képei voltak felragasztva, tessék-lássék módon.(Azt hittük akkor, hogy ő hisz Istenben, de később mondta csak el, hogy inkább csak gondol valamit felőle) Aztán ezt a embert még mi láttuk Siófokon is egy nyáron, és azt mondta, hogy aludhatunk nála. Mert mi akkor olyan fiúk voltunk, hogy tökéletesen mindegy volt nekünk, hogy hol fekszünk le, és az se érdekelt volna, ha ébredésünk színhelye történetesen nem egyezik az előző színhellyel. Aztán ez a fura, fehérszakálas embernek volt néhány olyan szokása, hogy azt mondta, hogy ekkor és akkor menjünk ide meg oda, mert ő is ott lesz. És akkor mi rettenetes táskákba rámoltuk söreinket és mentünk oda ahova az ember azt nekünk megmondta. És mi olyan fiúk is voltunk ám, hogy azt gondoltuk ne menjünk gyalog, hanem vegyük igénybe a máv csomagszállító járgányát, amely mindőnket valami talányos gépre emlékeztetett a Süsü bábfilmből. És akkor mi azt gondoltuk, hogy ennyi bőven elégséges feltétel ahhoz, hogy azt mondhassuk: azonosak vagyunk a hasonlóak között. És azt az embert sem a kocsi nem érdeklete, és se az hogy már részegek vagyunk és amíg beszél, addig mi zörgünk az üres üvegekkel. Olyan volt, amilyet nem tudtunk elképzelni mi akkor, és ez minket zavarba hozott. De mi olyan fiúk voltunk, hogy reggelre belefújta a Balatonba a szél a sátrunkat, és rendőrök jöttek, bizonyos vasútállomáson történt randalírozások ürügyén. De mi olyan fiúk voltunk hogy angyalarcaink lettek, ha azt akartuk, és olyan megveszekedetten voltunk következetesek mint az ördög. a tagadásban. Az az ember, meg valahogy szelíd volt, és idegennek éreztük ezért, nem közénk valónak. De aztán amikor nála alhattunk, akkor láttuk a feleségét, az aktatáskányi életét, a Trabant 501 karosszériát, amin vastagon ült meg a tyúkszar, s így lett ez mindannyunknak meghatározó időélménye, és szégyenkezni szerettünk volna, a magunk okán, de mi csak akkor tudtunk szégyenkezni, ha utáltunk valakit. És akkor mi fiúk, ott valamit nem mondtunk ki azt hiszem, de azt mindörökre megfogadtuk. És mi olyan fiúk lettünk akik már ritkán mosolyognak, vagy ha mégis, rossz irányba, rossz időben, rossz hatásfokkal. Mi soha sem hittük, hogy ki lehet azt mondani hogy van helyünk - hisz azt sem nagyon értettük, hogy mi magunk vagyunk - de azt tudtuk, hogy azok közé tartozunk akiknek kiváltsága a képzelet. Mi azt is gondoltuk, hogy jogunk van mindent szétszedni, vagy összerakni, amikor B.J. ujját leszakította a hinta, mi azt gondoltok a sérelmezett hathatós segítségével, hogy mi azt az ujjat techokol rapiddal, secperc visszaragaszthatjuk. Ránk azt mondták, hogy nem lehet velünk mit kezdeni, mi azt akaruk , hogy ne kezdjenek velünk semmit. Mi ránk azt mondták, itt jönnek a különlegesek, pedig csak azt akartuk hogy figyeljenek ránk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akik azt szeretnék, hogy figyeljenek ránk, és akiket egyben az is zavar, ha figyelmével illet valaki. Mi olyan fiúk lettünk, hogy ha belenézünk egy szembe - már pedig nézünk - akkor abba rendre mi vakulunk bele. Mi nem tudunk dolgokat megragadni, mint ahogy elengedni sem, minket madzagon reptetnek dolgaink. Mert mi olyanok is vagyunk, hogy dolgaink vannak, hol titkosak, ezekről fecsegünk a legtöbbet, hol természetesen lágyak, ezekről hallgatunk leginkább. Mi gyakorlatilag bárkit szépnek vagyunk hajlandók elfogadni, ha azt hazudja egy kis ideig is, hogy nem vagyunk rútak és romlottak. Nekünk sok mindenre nem szokott kellő, szép szavunk lenni, mi gyakran azt mondjuk, hogy nem tudjuk magunk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akiket szeretni nem, mindössze elviselni lehet, ha éppen valakinek az eszébe jutunk. Mi csak azt is azért szeretjük, ha elfelejtenek, mert úgy véljük, emlékeztetünk valamire. Mi nem vagyunk se jók, se rosszak. Mi néha üzenünk, küldünk, törődünk, és eltörünk. Mi már nem ijedünk meg a saját ágyékunktól. Mi egy megváltozott viszonyrendszer logikája szerint mindig talpraesettek vagyunk. Mi képesek vagyunk a hallgatásokat is félreérteni. Mi olyanok vagyunk, hogy nem kár értünk. Azt hiszem, nekünk sajátunk a nyugtalanság. Mi akaratosak is vagyunk olykor, mi sokszor önkezünkkel akarjuk széttörni, amiról tudjuk jól, nélkülünk is szétfröccsen a kövön. Mi azt is épp oly természeteséggel vesszük tudomásul, ha szeretnek, mint azt ha észre sem vesznek. Minket, lehet érteni és nem érteni, tőlünk félni is lehet és lehet megijedni. Mi így vagyunk olyanok, hogy nem.
Basszákmegalássan.

Egyébiránt. Észrevehetően leszarom a blogot. Meg mindent is, aminek köze van hozzá, és majd mindennek köze van, és akkor hozzám is. Részrehajló eset. Szadizom a rohadékot. Mielőtt ö szadizna engem. Bilaterál-bipolár. Huhhhhhhhh. Egy kísértet szelleme járja be európ..., ezt a kevéske kis légköbmétert. A hiánya, az ő maga. Paradoxonba farigcsálok a bugylibicskámmal. Megpödröm a bajszomat, az olyan férfias. Tájszólok is, de csak halkan. Miért ||: Miért kell mindent kétszer megkérdezni? :||

Nekem lehet ez és lehet azt mondani. És én akkor csodálkozhatom, hogy nekem semmi sincs mondva. De ez azért nekem legyen mondva, több mint beletörődés. Nem tudom az okát miért érzem így de így érzem. Ahogy azt is, hogy a szeretésemmel is elemi hibáka vannak, úgy módszertanilag, úgy projekciójában (lsd: deákné vászna és a mozigépész esete a sóbányász lányával), mint nemes egyszerűséggel testnedveiben. Minden minőségnek látok, azt is ami nem az, azt is. Megveszekedett vagyok. Peremorientált. Az előbb meg olyan asztali áldásos design-ú kép formájában a fejemen koppant a tavasz, én is hímezett voltam, a tavsz meg pláne, de hát neki sajátja ez, a szép hímzett szöveg meg csak az volt felettünk-alattunk: "Az a legszebb a tavaszban, hogy nem kérdi, mi a fasz van". Aztán még volt egy videoklip, valakiről, aki nincsen. De ez már más tészta. Úgy értem a tányér se igazi.

Jön a riasztás a fejbe, villogó piros fény, és fülsiketítő lárma formájában. Az előző post-ra reagál a tudat, ösztönvezérelt  immunrendszere. Esténként kevesebbet kellene gondolkodnod, helyette mondjuk baszhatnál is. Ezt mondja nekem a megátallkodottja.

Este. Tegnap este jött az a szó a fejembe. Hogy életszakasz. Olyan formán jött, hogy meg is kérdezte rögtön, amit minden létező megszokott kérdezni a keletkezése pillanatában: ki vagyok? - mi vagyok? Nekem szegezni egy ilyen kérdést - aki felületesen ismer az is eltudja képzelni, milyen traumatikus ez számomra. De nem hagyott, nyaggatott, mint ahogy én is nyaggatok másokat, nehezen körvonalazható kérdéseimmel, hogy arra sejtett, de nem kivánt hallgatásokat, vagy plazmafelhőbe csomagolt válaszokat kapjak. Egyébként senki sem hibás, mindenki véletlenszerűen került oda ahol éppen van. Úgy ahogy a kávézacc rendeződik el, a szemcsék jelentősége eseti, de semmiképpen sem örök. De a szó, hogy élet-szakasz. Hogy mit nevezhetek én annak, lehet e merszem bármit is annak nevezni. Az életszakasz az valami olyan, amikor a telefonba az ember egy számot vezet bele, majd máskor a Z betűhöz lépked a telefonkönyvben és kitörli. A kettő között eltelt idő, az,...az az életszakasz. Aztán az is életszakasz, hogy az év egy nagyon is meghatározott pontjáról azt gondolod, hogy akkor nagyon is nagyon jó volt neked, de kiderül, hogy csak ártottál magadnak. Amikor az hiszed értenek, és aztán ráébredsz, hogy nem vagy érthető. Hogy teát kortyolsz és édesnek érzed, de később szétmar, ugyanaz a valami, vagy a hiánya. Hogy aki van, és ezért még hálát is mernél érezni, (bár se sem tudni pontosan, kinek vagy adós), az valójába csak félig van, és aztán nem lesz, teljesen. Ez a 3 pontos életszakasz. Nem csodálkozom, hogy nem értem. Nem csodálkoznék azon sem, ha nem akarnám, szeretném érteni. Elhömpölyög a tél, de ott marad a kopott cipőn a nyoma,ezér veszélyes leszegett fejjel végigmenni a városon. Egyet se félj, ezt mondogatom magamnak, ami van, ami lesz, fél lábon, láb nélkül is kibírod. Békétlen vagy, a keveset mindig elfelejted megköszönni. Neked sütemények kellenek, porcukorral, és óriás habok. Messziről nézed a sóbányász lányát és megveszekedettül jó a szemed. Nincs jogod kimondani, tehát csak gondolod: rövidlátó. Aztán már magadat sem érted. E kép, hasonulsz vele. Kiélezett intimitás, naja.