2005. március 18., péntek

Most persze jó lenne, ha itt lenne az, aki azt szokta mondani, hogy nem kell félni. Még akkor is, ha soha nem hittem el neki igazán  amikor ezt mondta. És biztos nem is lehetett érteni éppúgy az én félelmeimet sem, mert amit én olykor felvázoltam egy fotelben ülve, a padlót bámulva, arról én is nagyon jól tudtam, hogy abszurd, és hogy nagyon nehéz még elképzelni is, bár lehetséges. És dolgozik bennem, most valami "natessék-es" gőg, hogy azt mondhtanám: látja, hihetetlen, de ön azt mondta, hogy az nem lehetséges, hogy az ember ne hatna a személyiségével. Én meg már lassan apátia apát-nak gondolom magamat. És akkor kérdezhetne vissza, hogy annak okai vannak, hogy ilyen a viszonyom a közönnyel és erre tőlem várna magyarázatot. És akkor látná az osobaságomat végre, hogy én a legpokolibbat is bárányfelhőkkel akarom kicsipkézni. Lehet, hogy jobb lett volna, ha azt mondja, sehogy nem lehet jó, és ne fogadja el, dühöngje, keserűsködje végig, szedje szét a világát, na de most akkor tényleg ha belekezdett a szentségit magának. És akkor jó lett volna talán ideig óráig, mert akkor azt én úgy könyveltem volna el, hogy az ami történt, az általam van. Nem miattam, nem értem, általan. Néha olyan jó lenne érezni azt hogy élek és nem csak múlok. Néha jó lenne ezt elmondani, néha jó lenne hallgatni róla. Középtávon középszerű elgondolásaim vannak. Most fogalmam sincs hol van az, aki azt mondta: nem kell félni. Csak megnyomnék egy gombot és visszakérdezne: bizos hogy törölni akarja önmagát. Bénító gondolat. Véletlenszerűen az.
De velem nem lehet. Tényleg. Sehogy.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése