sebtolvaj

Ma elengedtem valamit magamból azt hiszem. Nem is tudom pontosan, mert az ilyet tudni azt nem lehet, csak érezni, hogy valami szépet. Valamit, aminek nem lehet neve, amit én meg nem nevezhetek, valami ilyet. Hogy fájdalom volna ez? Lehet, de ha jobban belegondolok, nincsen nekem okom érzeni semmit, aztán aki a semmit is érzi, még az is lehet, hogy túlél. És hát én is, ugyen milyen vagyok, ilyen túl ez, és túl az, és nem találom a helyem és a hely sem engem, az arányok meg elnagyoltak, végül is teátrálisak, aztán azt sem veszem észre, ha bajt okozok. A dolgok ahogy vannak fontosak persze, és zsonganak is a fejemben olyan mondatok, hogy ami most van az van, hogy ugyan nem semmi, mindössze annyi gond van veler, hogy rosszkor gondoltam rosszat. És még így sem igaz, mert nem rossz ez igazán, illetve nincs meg bennem az a tartózkodás aminek meg kellene lennie, ha másért nem óvatosságból is. Kellemetlen ez mindenkinek és én okoztam, én idéztem elő. Most meg a délutánban itt eregetem a színes papírsárkányt és már nincs is kedvem utána nézni. Olyan szép életem van, hogy homályosan látok tőle. A végén még azt hiszik, hogy én ezt talán jókedvemből csinálom, de elég vicces, hogy én egyhelyben állok és folyton búcsúzkodom. Komolyan megmosolyogtat. Sírni is csak komolyan tudok rajta.