sebtolvaj

Wenders: Az bőség földje. Régóta ugyanazt mondja: beteg a világ, baja van, de mindezt úgy mondja el, hogy nem minősíti. Különös film, figyelem van benne és gondolat,mindez  végiggondoltan van benne. Egy ember, aki amerikába ment, de a lelke otthon maradt Berlinban. Képes kívülről látni azt, hogy ő német, s mivel 45-ben született, gondolkodásra van ítéltetve. Pikáns az, ahogy egy ilyen, egy nagy német lélek (melyet én tömbszerű volta miatt én nem nagyon szeretek) akinek előzményei vannak, ősei faustokat, sors szimfóniákat írtak, a vásznon mozgat egy embert, egy olyan hőst, akinek nincsenek említésre előzményei, ezért aztán a legfőbb érték, az az számára, hogy ha kimondhatja, érezheti, mit jelent az a szó, hogy haza. És van itt is indulás, keresés, és a megszokott road - képek annyira jól komponáltak, hogy nagyon könnyen hordozzák ezt el. Wenders pedig egyre érzelmesebb, de mégsem közhelyszerűen beszéli el azt, hogy mi valaha elindultunk. Az elején lehet sejteni, a "találás" vsoha nem lehet tökéletes, de közben megérint bennünket az élet, és mi visleni fogjuk a hegeit. Úgy érzem, ezt ő szépnek találja, és szépnek is mutatja. Nekem is tetszik. A viág körbe ért, egy azon eseményen a világ egy pontján gyászolnak, máshol ujjonganak. A világ abszurd, tőlünk lett az. És még nagy tág semmibe vesző utak és Leonard Cohen is van még. Az egész egy fésületlen költészet, állandóan úton, nincs választás, és mindenhol zavar van. Készülni a nagy tettre, aztán a tetejére vághatunk egy elromlott tévének, de nem rokkanunk bele, ilyenek vagyunk, na és? Azt hiszem nem akarja, hogy figuráit, szeressük, vagy gyűlöljük, azt akarja, hogy elhiggyük őket, majd elfogadjuk, azt hogy ők ilyenek, és még azt is, hogy mi is ilyenek vagyunk. Nem korszakos film, nem lesz belőle filmtörténet. Két órás levél.