sebtolvaj

Van amikor többes számban kell elbeszélni valamit, mert az egyes szám, azaz az én szám nem képes bizonyos dolgokat kimondani. Olyanokat sem, mint hogy mi olyanok vagyunk, akiknek nincsen értelme egyáltalán, pontosabban értelmünk még akad a szilvapálinkás flaska alján, a muslicatetemek között, de inkább mi olyanok vagyunk, akik nem túl sok jelentéssel bírnak. Mi olyanok vagyunk, hogy bárcsak ne is lennénk, mi ezt is bírjuk gondolni, és mi ettől rettentően tudunk félni, mert nincs mit szépíteni, mi mindazonáltal gyávanyulak is vagyunk, nem csak irígykutyák. Mi már nem ébredünk meg hajnalonta, de hajnalonta próbálunk elaludni. Mi olyanok is vagyunk, hogy egy napon sokszor mondunk ki, kifogásolható jelentéstartalmu szavakat, például azt hogy: jajj nekünk. Mi ezt legtöbbször komolyan is gondoljuk. Mi már elég sokat tudunk ahhoz magunkról, hogy a "magunk" az egyáltaklán ne érdekeljen bennünket, és mi olyan lusták is vagyunk, hogy mindezt másokra hagynánk. Mi olyanok is vagyunk, akik azt gondolják, hogy nem ezt érdemeltük, mi azt is mondanánk enerváltan, hogy az élettől nem érdemeltük ezt, de mi ilyet már nem mondunk, mert sejtjük, hogy felesleges. Mi minden mézbe ideig órág beleragadunk, mi azonban soha sem leszünk édesek. A mi szívünkben epe gyűlik, és mi vagyunk egyedül azok, akik ezen még csodálkozni is képesek. Mi gyakran közelítünk panteista módon vizsgálódásunk tárgya felé, de konkrétan Rilke-t eltúlzottnak találjuk. A mi vágyainkat általában onnan lehet megismerni, hogy tárgyuk az nem feltétlenül kell hogy legyen, és általában nincs is. Mi akkor is többes számban beszélünk, ha egymagunk vagyunk. Akkor leginkább. Mi ránk nem vigyáz az ég, és nekünk is elment a kedvünk attól, hogy vigyázzunk az égre. Mi valami egészen mást gondoltunk egyszer, valamikor, magunkról. Mi túlakarunk lenni. Mi már szaladtatjuk az életünk és bízni próbálunk benne, hogy lesz hozzá elég gumicukor.