sebtolvaj

Úgy két éve lehet, hogy én nagyot buktam. És azóta is. Azon a télen, hosszú idő után először rajzoltam a csupasz kezemmel egy betűt a hóba. ( Egyébként egy nagy nyomtatott E volt a szóba forgó, melyre idővel ékezetet is tettem) Aztán meg járultak elém az emberek, hogy ne legyek bolond, és olyanokat mondtak, amiket én nem nagyon hittem el nekik. Nem is azért mert ostobák lettek volna, hanem mert azt gondoltam, hogy úgy van az, ...hogy olyan sokat mondogatták, hogy már maguknak is elhitték. És én is próbálom mondogatni, de csak annyit érek el, hogy azt mondom magamnak a végén, jó nagy marha vagy, csak mondogatod, azért, hogy eltudd hinni. Többnyire átlátok a szitáimon.  Nevezett mondatok közül az öklendezttetett legjobban, szigorúan pszichés öklendésről van itt szó, hogy konkrétan kibaszott varázsütést emlegettek, nemtetszésem medre természetesen e nehezen körvonalazható állításuk - már állítás - mibenléte volt. És milyen az ember, (szép), és milyen vagyok én (csúnya). Aki keres az halál. Elég ugyanis hozzá, hogy a felem sem igaz, de elég a képes beszédből, ők mondataikkal engem megfertőztek. Én azóta meghatározott időközönként kiérdemlem az érdemtelen jelzőt. E telet is kezdem meggyűlölni, ezt a mostanit amely éjszakánkéntmég bejön a házak közé és magammal, egykori csupasz kezemmel, egykori szűz hóval, egykori említett nyotatott nagybetűvel riogat, s az ábécé lassan kiteljesedni látszik. Havába holt ötleteim. Majd persze megint jönnek, akik ilyenkor mindig jönnek, hogy élvezzék a szemedben a könnyet, míg a világban akad szabd könyök és bökdösni fognak és vizsgálni is, és beállítanak és pályára tesznek. Lelket álmodnak nekem, és nézik: van e hatás. Lehet, hogyvan, de én azt mondom neked, inkább hogy ne lenne, már én magam is sajnálom, hogy előbb említett énrész hozzám van rendelve, hozzám, akinek kedven c mondatává vált, hogy "nem érdekel" és "nem éri meg", és akkor irígykedhetem Pooós Zilra, hogy neki sokkalta de sokkalta jobb kedvenc mondata jutott. Persze , gondolom, mindenkinek érdemei szerént.  Én a rosszhoz, úgy két éve, nagyon is közel mentem, és ott vagyok azóta is. Jó lenne már magamat elszánni arra, vége arra, amit mindvégig gondolok, hogy hagyjak magamnak békét, és tényleg ne akarjak semmit. Se magam, se más szándékait, semmi körülmények között meg nem tudni. És végre engedni a csendet, ezúttal tényleg a sajátomat, és örülni tudni annak, ha megölel, valahol messze, már tényleg nem itt, a világ felett.( Több nap mint kórház) Az üresre nincsen szép szavam, pedig telve vagyok vele is és általa is. Szétszakít. Cukrot áhítottam ott, hol sóra sem voltam érdemes. És azóta is. És most is. És mindig csak így. Árasztó és fárasztó vagyok. Előbbire semmi magyarázat nem létezik, hacsak nem a megenyhült részegítő idő. Egy mosolyt kérek, ez életem legviccesebb gesztusa. Post it.