Az elnyomó sorsa nehéz,
ellenkeznek kiket lenéz,
jajjongnak csak, hogy így megy úgy,
de élvezik mégis a háborút.

Az elnyomott sorsa lapos,
nyomva van mindig egy farost-
lemezszerű metafora-lappal,
egy kalap alatt az elnyomottakkal.

Imre - írta: közös ló (vica) verse

Hímre hámmal, ímre ámmal felelt
mindig Imre, kit a zsorzset ing
úgy szorított, mint jobb időkben
zsabós makákót a gerillamarketing.

Ő volt nekünk a;légyhez a leves,
köszönti reggel a fax meg a drót,
a piaci élet jó néhány neves
alakja úgy őt mint jóakarót...

Arcán a pírját mindig tagadta,
de hiába mindaz, pírja egyre nőtt.
Titokban hízott mignontól dagadtra
egy végelszámolás-papír előtt.

Gyakran mondta; eperlekvár, marcipán,
midőn a kettős mérleg között görnyedt,
Hol Ilonka segített neki vagy Marci tán
asztalról seperni a földet.

Kalkulációs mérlegén billeget,
néhány akciós szaloncukorpapír,
kilói alatt tönkretett mérleget
nem tett semmissé semmilyen radír.

Fitt volt, ha kellett a profitban,
de egyszer jött egy angyali bár méla
szólam; Imre, de helyes kis pofid van,
sarudat oldja az üzleti szféra.

Galambok laknak az ágyneműben, reggelre a morzsalék szivacsot
úgy megeszik, mint a pinty, hogy aztán darabosan köhögve,
karikás szemmel nézzenek az égre: palimadárnak lettünk nézve.
És az égen régi szignál jelzi, jobb lenne ha mégis innál,
no, nem tejet vagy ilyesmit, csak olyat ami az eget kifesti.
Nyelhetnél felhőt lassú bódulatban, tejszínes metilt, fakó szelídmakkot,
kilógó sorok közé tömött szivacsokon lehetne hasmenésed megunt kávézaccod.
Hozzá édességnek pocelánbefőtt tegnapi levét még, mely karmai letét,
töprengve magadon vagy akármin, leheveredvén egy szúette stelázsin.
Majd jön úgyis a méla, pőre bú, csupasz lábfején éber ökörszemek,
és elfelejted azt is, ami lesz, és elfelejted azt is, ami meglehet.
Meg aztán azt a múltat is ami meg sem történt, csak méla kerti törpék
adtak barackot a buksidra háromra, aztán a hársfákat derékba törték.
Nagy térrendező ez a murva élet, térszerűen így tör ketté tar bokát és térdet.
Aztán ha hagyják, ondolálja orrát, azzal szimatol ki göndör sarki tormát.
De kortársam akarsz e lenni? Akarsz e mindig verstani
ügyekkel bíbelődni, vagy a piacra menni, mint nagybani.

Hány kabátot nyűnek el, hány zoknit vásnak el még a majdani telek? Okosan próbálom lebeszélni magamat arról, hogy mindezt kellő részletgazdagsággal akarjam elképzelni. Arról, hogya jövő el van múlva, hogy a világ az a világ utáni világ is lehet. Senki nem látta, senki nem beszélt róla. Ha istennek csöpp esze lenne, minden vágya mellé adna eszközt és nem ez a csúszás-mászás az aranynak tetsző sárban.  A könnyedség belőlem most kiveszőben. Bumfordulok. Voltam e valaki valaha? Vagy csak velem elhitették? Ki tudja mit remélve, miben bízva, tán nem is érdekes, ki mikor győzött, vagy hogy volt e vesztes egy időben? Üres benzintankal berregek, messziről én vagyok a haladás maga. Közelről látszom a legkevésbé annak, aminek látszanom kellene, ha van ilyen. Közelről hús vagyok leginkább. Legtöbbször romlott. Amikor belőlem egy-egy darab kihullott, abból ami még csak eztán lesz, nagyjából tudtam mit veszítek, csak azt nem soha, hogy mit veszíthetek. Ellentmondásaim feszülnek és én vagyok a keretük, ilyenkor azokat nézem, akik maguk vannak maguknak és nincsen is egyebük. Ami lepereg bennem, nem mondanám én filmnek, rég várt esti diavetítésnek sem, ahol pontról-pontra felovassák neked, hogy a jó győzött a rossz pedig meglakolt, közben a szönyegen mohácsot idéző törökülésben a nagy lábujjat mozgásban tartja a látvány felett érzett izgalom. Valami mérget ihattam, attól vagyok ilyen béna.

Az a bajom ezzel az egésszel (már megint), hogy egyre inkább kezd hasonlítani az egész egyfajta betűmegasztárra, ahol is mindeki szeme ott lebeg, hogy az ő vére az ő vérkeringése valahol belecsatlakozik a nagy központi, életben tartandó testbe, rendbe, amit nem érdemes megkérdőjelezni, mert nélküle minden elképzelhetetlen. Nehezen körülírható, de azt hiszem legvégül mégis arra vár mindenki, hogy kézenfekvő legyen saját számára is: létezik, bár ezért gyakran magát a tulajdon létezését kell adnia. Ki ki adja is, vérméséklete szerint, fel. Az ötről a hatra a haladás elve, jelenleg nincsen másik számrendszer. Infantilista szubjektívizmus, az individualizmus szószában, mai menü. Mondom azt, hogy végső soron versenyírás és mondom azt, hogy az írás nekem megint csak szavak halamaza, ahonnan kilógatja időnként az ember a pőre egóját aztán hirtelen maga elé rántja a törölközőt, rémületett tettetve. Mondom azt is, hogy kezd értelmetlenné válni az egész, és azt, hogy nem akarom hogy közöm legyen hozzá, hogy én nem szeretem azt ha bárkit is adnak és vesznek, és azt sem, ha mindezt végig kell néznem. A cél eszköz is egyben, de fordítva sose. A verbalitás persze erőszak, mindig is az volt, de olyan jó volt erről időnként elfeledkezni, fenntarthatóvá tenni a megnémulásra irányuló vágy illúzióját. Rendre belehugyoznak a homokozómba, elveszik a lapátomat, letapossák a váramat. Sose volt mindez az enyém, csak képzeltem, beképzeltem magamat a valamibe, a viszonyítás kényszere vitt bele, talán nem a megátalkodottság. Egyszerűen szerettem volna valamit mondani egy adott pillanatban, de nem igen volt mit, és nem igen volt kinek. Hol ez, hol az Engem ez kifejezetten zavart és ennek ellenére egy percig nem gondolkodtam miértjein annak, hogy egyáltalán hova tegyem én a miértjeim, mert azokna soha, de soha nem volt még helye. Abba kellene hagyni. Szenvedek attól, ahogy az írás megmarad.

Pavlov, meg az ő reflexei. Bennem adnak találkát egymásnak. Noha még egyetlen egyszer sem találkoztak egymással mégis megismerik egymást. A reflexeknek jól körülírható, nagy mellei vannak, Pavlov meg p-vel kezdődik. Pont úgy mint a pina, amit akkor is szépnek látunk ha nem az, vagy nem feltétlenül, de nem mondjuk annak, mert bölcsességünk arra int, hogy azt mondjuk, amit a pina hallani szeretne. Abból nem lehet baj, ha az érzékek, a szellem mezején hintik el inkább a szenvedély virágmagvait. Tehát reflex. Itt a virtuális térben, a kinti világ digitális Kiszel Tündéjének minden árnyalattól mentesen megfeleltethető blogger, fordulatokban bővelkedő blogját veszem alapvetésül, ha mondjuk egy filmet számomra semmi szín alatt nem lenne szerencsés mentális és esztétikai szempontok okán megnéznem.(tartalomnehagyjelcsakholnap) Elképzelhetjük ez így egy inverz porthuként is - néha termékenyebb lenne a visszafele írás is (si sárí elefazssiv - hogymást ne említsek), tartalmi megfontolásokat tekintve vezérelvként. A lehúzott filmekre áltálányszerződést kötöttem az art mozi hálózatokkal, állandó helyre. Minden reflex rossz szokás, így az önismeretről is nyugodtan le lehet, mint olyanról szokni. A hiánya általában megfelelő gyógymód az előzőre. Néha van az az érzésem, hogy bizonyos embereket kár megtanítani az ábécére, hiszen mellében él a nemzet.

Címerállat lelet  - antisas hungaroid (cc: 2006)

Meg kell őrizni a komolyságot. Nem illő olyat mondani, hog mi legyen a nemzet nagyasszonyával, akinek bizonyítottan nincsenek személyes törekvései, hamvas húsát és édes vérét a nemzet oltárán szándékozik feláldozni érettünk - semmi kétség, egy deka sütögetni való pecsenyéje nincsen, nem eszik, nem emészt, nem ürít. Gyakorlatilag semmi sandaság vádja nem érheti őt. Teheti, országunkban világviszonylatban is a legalacsonyabb az egy főre jutó emlékezet. Bár folyton egy másik múltról beszél mindenki. Uszkve tíz millió múlt létezik eleddig, ezzel azonban nincs is semmi baj, a tudomásul vételével azzal annál inkább több. Azért jó lesz elgondolni a világot, ezt a szűket itt, a földrajzi értrelemben vett világot, amikor a rendőrvicc majd hatóság elleni erőszaknak minősül, a locsoló vers meg puccsnak.  Amikor minden gondolatot érdemes legalább 100-szor megrágni, lehetőleg annyiszor, hogy ne legyen éle semminek a kimondás időpontjában. Ezt általában az várja el akinek egy ilyenje sincs a ládafiában, sablonszövegekkel operál, tegyük hozzá, jó hatásfokkal, hiszen van táptalaj hozzá rendesen. Akkor és csak is így még elvészhet az az apró, de cseppet sem jelentéktelen részlet, hogy akinek nincsenek elvei, az végső soron elvtelen. Ezzel az attitűddel ülni le a nagy nemzeti- köztársasági rulettasztalhoz - kinek hogy. Hazárdnak rendületlenül..., és te leszel, nem tehetsz mást. Örökös sub rosa.

A Sátán és az Udvari Bolondok csatáját fölényesen nyerték a csörgősipkások. (Látszólag) szoros és nagy verseny volt. Ezentúl tehát kifizetődöbb lesz hülyének lenni mint esetleg gonosznak vagy elkárhozottnak. De úgy is lehet értelmezni mindezt, hogy eztán ildomos lesz a hülyeséget rátartisággal elkendőzni, mintsem rátartisággal a hülyeséget. Pörfekt circle, a színe mindegy, jövőt beszámítunk. A világ részlegesen megmenekült,  fél országnyi  légy nem tévedhet, skandál, mint a focimeccsen, tapsol, dalol, - hova tűnt Rákosi? - üvölt az izgatott riporter - csalhatatlanul azt érzi, aki soha nem szokott érezni semmit, hogy része annak a valaminek amiről most közölték, hogy van negyedórája rajongani. Eddig bárhol. Ilyenkor az is gondol aki már rég leszokott róla. Nem minden szar ami ehető, de próbálkozni lehet. Ezzel van egy kis bibi azért, a piros hetes hosszú, az élet rövid. Haha, Lujza.

Mit csinálok rosszul? - kérdezem. Persze mindezt azzal a tökéletlenséggel ami a kérdésnek, magának a tárgya, azaz lényege volna. Ide sodort valami szellő, ide ahol vagyok, az interperszonális de azért mégis centrifugálisan ható hatvány-anticiklon, a nagyon anti. Mondatok cincálnak madzagon, én meg cincálom jelentéseiket. Tökéletes szimbiózis. Mit csinálnak ezek a mondatok rosszul, miért nem működnek az egymás mellé rakott szavaim? Csinálok rosszul mit? Rosszul mit csinálok? Mit rosszul csinálok? Csinálok mit rosszul? Rosszul csinálok mit? Elfogyott. Nem működik. Sehogy van. Nincs ilyen mondat. Begurult egy pingpong labda az ágy alá, magamra ismertem benne vagyis általa. Az ágyam (is) én vagyok. Megvetem magam. Hova lettem magamból? Magamból hova lettem?

Mindenem amim van az nem lehet. Nincs munkám, tehát vagyok, mondom, amim van az többnyire nem lehet. Nincsen blogom és ha lenne akkor is ellökném, onnan, az érintkezési felületnél kezdve, arjongótáborilag, vagy hogyan. Nincsen tehetségem amit észre kellene bárkinek is vennie, a vénám vagy mim trombozisos. Nincs munkám, tehát gondolkodok és vagyok helyette, hogy miért nincsen nekem egy csomó olyan dolgom amimnek lennie kellene talán. És amim van azom meg miért van, ha van?  Nincsen olyan formán önérzetem amibe más törölhetné a lábát, törlöm én, már minden csupa maszat tud lenni akár egy nap alatt is. Nincsenek kínos dolgaim, már azok sincsenek. Fontos és fontatlan telfonjaim, kapucsengéseim in vita. Nincsenek rendszerbe foglalható emberi és embertelen viszonyulásaim - szemlélek - csak úgy vannak, hogy spontán vannak, ösztönszerűen és öntörvényűen, úgy vannak. Jámbor tehetetlenség irritálja az összes ízemet. Nincsenek belesimulásra alkalmat adó viselkedési normáim, de vannak elkorcsult evidenciáim amelyek nevetségesen elnagyoltak, és vannak devianciáim, amelyeket magam sem tudok semmi módon mások tudtára adni. Nincsenek okaim, de mégsem a kokain az ami engem kézenfogna, pedig fog valami. Benne tart ebben, ebben a mindenem amim van nem lehet-ben érzésben, hogy szart se érsz, tedd le a telefont, ne várj választ egy leveledre se, se azt hogy valakinek eszébe jut az ami te is lehetnél, de nam vagy. Önző szar alaknak lenni biztos nem annyira rossz, ha az ember nem tud róla, de hát tudok ezt azt már magamról. Elfogyott egy kicsit az út, a levegő, és az akarat a vételére. Perpill, mindig perpill van a minden, ahogy nem történik meg, az mindig csak perpill. De csüggedés sincs, a fásulási mutató ugrik egyet percenként, és majd az egyikbe belealszom magamat. Kívül vagyok azon ami a valami, és bocs hogy élek az attitűd. Most ne, most ne, most ne. Toplistás szavak. Sérteni magamat, magammal. Kő kövön.

Szólok nekik, de nem felelnek. Minden nap bedobom a csalimat, ebbe az országnak nevezett tóba. Ütődött vagyok és bizakodó. Hogy honnan tudom, hogy tó? Hát mondták a pocsolya-hívők. Kibaszott aranyhalak tátognak nekem, nincs paprikám, se lisztem. Sors hack-re nincs remény. Megy a show. Személyes sors. Korcs. Beleölteném a nagy szövetbe. A beteg testbe. Nincs jobb. Csak ez van. Élned nem. Halnod sem. Nincs a világon. Hejj. Az egyik szemem ír, a másik lehet. Így vagyok, nem vagyok. Minden félig. Mindenem az illegalitás. Álmomban ablakot mostam, erre neveltek.

A múlt az vak csendesség, a jövő ; ólom a fülben, de lárma, gigant plakát a paplanom, fejem alatt kampánycsend a párna.

Egymás mellé sodort a metró szele minket. Véletlen és alkalomszerűen. Őt, a hirtelen rőtet és engem, a lassúdan barnát. Úgy ülünk a sötét rázkódásban mint ha éppen modellezni szeretnénk valamit. Ő a jövő én meg a múlt. Úgy teszünk mindketten, mint ha nem ott lennénk ahol vagyunk. Ő az extro én az intro. Aztán eszembe jut, hogy itt nincsen mindezen ellentétek, vagy éppen fogalompárok átjáró, hogy itt a múlt csak annyiban áll a jövővel viszonyban, hogy egy állomással tovább utazik. Szemébe húzott bézból sapkával tűnik e a sokaságban, én meg hátramaradok. Aztán arra gondolok ott, hogy mindezt le fogom írni. Most pedig secperc azt gondolom, nincs miről írni.

- Önt örvényű?
- Nem, én már elvagyok sülyedve.

Multi - Perceptuális ízproject

A korhadt fa íze. A hátsóudvarban. A baromfiudvar kerítése, ahol kezdődik a legesleghátsó kert, a gyümölcsös, ahova csak engedéllyel, ritkán, lopva. Pont olyan magas a kerítés ameddig a száj el ér, tehát még éppen kimondható minden. Aztán majd elmúlik ez is, de erről a száj tulajdonosa aligha van tisztában. Maga a száj birtokviszonyai is tisztázatlanok, általában idegen szövegekkel operál, idegen ízekre hajt. Ugyan nincs tisztában a megváltás fogalmával, de ennek ellenére, vagy épp ezért kívülről várja Tehát egy alacsony kerítésről esik szó most és egy szájról, aminek már 6 éves gazdája van. Aki kettesével veszi a lépcsőket és eszi a fagyit, ötösével számolja az éveket és meg kell szorítani a kezét, ha azt akarják, hogy köszönés hagyja el a száját. Azt a szájat, ami felér a kerítésig. Lenyűgözik a ház előtt álló, magából erős benzinszagot árasztó P20-as motorkerékpár optikailag fényesenek tűnő részei. Aznap hozza tudtára Kékes típusú, faburkolatú másodédesanyja az emberi test ama természetét, hogy hét évente kicserélődnek a sejtjei. Úgy érzi már ez az utolsó éve, aztán valaki más lesz, már nem az ami most. A majdaninak ez lesz idegen, ez meg fél amattól. A kerítésnél áll, alél, szája a kerítés tetejéig ér, és ha már így esett, belemélyíti első két fogát, azt a két kajla metszőt, amely ilyenkor még meglehetős behemót, de később majd hozzá nő a fej, így teremtve meg azt a harmóniát amelyet helyzetből egyáltalán megenged. A szájban évtizedes ízek keverednek el az utolsó éves nyállal ami még azé, aki hét éves se múlt, de már gyászol. A foszló, eső verte fa íze, mindehhez az a járulékos látvány, ahogy a kakas a tyúkokkal cecerél. Aznap az összes filctoll az udvaron marad szerte hagyva, egy béka állja el az utat a vályogtéglák mögött, ezért csak a mosóteknő felé van járás, a pokolba is az eső is esett. A nő, akinek mindig zsíros volt a köténye azt kérdezte aznap este amíg csutakolta az amit az aznap a bőrön hagyott; mi ütött beléd? Nem lehetett válaszolni, semmi olyat nem lehetett ami ne hazugság lett volna. És történhetik úgy, hogy több évtizednek kell eltelnie ahhoz, amíg a korhadt fa ízével keveredett nyál és a rostok a gyomorba érnek. Csak már nem az a száj van hozzá, ami eltudná mondani, úgy hogy ne hazudna.

A változás az nincsen valójában, de ha nagyon akarjuk tettenérhető. Teszem azt, ha valahol, ott ahol még nem olyan rég karácsony előtt pult alól kaptad a banánt, ott most a spanyol eper mellé a zöldségosztályon(!) oda teszik a növényi alapú aerosolos tejszínt. Azért, hogy edd meg. És te megeszed. Na, ha ez nem változás, akkor semmi sem az. Akkor változás, elvben sincs. Nagyon akartam én ezt, tetten kellett érnem, meg kellett értenem mibenlétét, irányá ésatöbbi. Nagyon kellet akarnom, de nekem mindent nagyon kell akarnom, ahhoz, hogy... Szabadság, itten hordozák... Óóóóde nem, ezek szólítják az aludttejet kaukázusi kefírnek, a mackóalsót meg joggingnak. Tegezve.Megevésre.

Három napos, ezt mondják, no nem mint ha ez az én keresleti- kínálati oldalamon (értsd tengernyi idő) bármi módon is lyukat ütne az ilyesmi. Azt venni alpul hogy létezik az az ország, ami nem hogy csak eljő, de már el is múlt, aztán a többivel az is; hátralapul. (elég hülye dolog egy láthatatlan blogba linket tenni, na mindegy, ugorgyunk) A feltámadás miatt, melynek minden előfeltétele között a halál a legfontosabb. Ezt nem mondja senki nekem, én ezt csak hozzá gondolom vagy hogyan is. Aztán elkezdem nem érteni, hogy ha a születése óta van az időszámítás, akkor hogyan lehet az, hogy annak a valakinek minden egyes esztendőben más időpontban legyen dicsteljes halálának dátuma. Anarchizmus, cinizmus. médiafeltét. Ben a Hur, kint a farkas. A folyók meg mennek a mi fejünk után, sorjáznak a "soha eddig", "évszázados rekord", "40 éve" kezdetű mondatok. Valakik nagyon is jól tudják, hogy pocsékul élünk, hogy unjuk a tulajdon létezésünket, hogy zsibbatagok vagyunk és fádak, hogy szomjúhozzuk mi már az árvizet is, csak sok legyen. Aztán azt se nagyon lehet érteni, hogy amikor a Tisza beleömlik a Dunába, azaz egyesül vele, akkor onnatól kezdve miért hívják csak Dunának a végterméket. Ezek szerint a Duna a deli fiú, a Tisza meg a szőke lány. Azt hiszem ez mélységesen igazságtalan. Remélem hamarosan lesz folyóügyi bizottság is e honban, ahol mindezt elpanaszolhatom. Rémeset álmodtam, házkezelői természetűt, vízzel csalogatót, végül a Keleti pályaudvarban rófláltam hajnalban, na azt már tényleg. Felébredni a nem álomból is ilyen, csak nem használ semmi féle csípés. A mai napon adtam fel 30-szor a hülye életrajzomat, úgy mint egy kifestő könyvet, hogy hát ha olyan helyre megy aki megpróbálja kiszínezni. És nekem egy ideje, minden ünnepem, ünnep és vasárnapom legalább 3 napos és nem lapos, nem hoz lázba a kereszt a tojás, a nyúl, nem hiszek azoknak a jó reggeleknek sem, amikor tudom, hogy itt mindig csak alkonyul. Sebtolvaj vagyok, karakterista, 5 napja nem néztem a statot. Hátralapult birodalom.

A nyúlfül megmaradás törvénye:
A nyuszifül nem vész el, csak hátha lapul.

Először csak kicsi az a valami. Kicsi és/vagy emberléptékű, ettől különleges. Aztán egyre többen azt szeretnék, hogy közük legyen ehhez a különlegeshez, arra számítva, hogy általa maguk is különlegesek lesznek. Egyre többen kezdik el ezt hinni. Végül elviselhetetlenül sokan. És amit építeni akartak, azt végül azzal a szándékkal szakítják ízeire amivel éltetni szerették volna, mert hinni lehetett és tudtak is benne, úgy. Néma blognak én se érzem a szagát, se íze, se bűze, abuze. Hogy én már soha de soha? - ez a kérdés. Hát azt hiszem, ezt téyleg nem lehet megkérdezni. Illetve meg lehet, de ennyi erővel lehetne kérdezni bárkit, mert ez valahol, én sem tudom pontosan hol, de összekulcsolodik. Az olvasás az írással. Ez idő szerint bennem, és egy kicsit kint is, azáltal, hogy valaki kulcsot kapott. Eddig fogalmam sem volt, hogyan mosolyognak a lengyelek, még képzelegni sem képzelegtem arról, milyen lengyelnek lenni. Most sem állíthatom, hogy tudom milyen az, amikor az ember más anyanyelven tétova, máshogy artikulálható a semmilyenségébe rejtett lényege. Van amikor egy csomó dolog rám szakad én nincs kinek megköszönni, mert olyan banális lenne, hogy csak elkomolytalanítaná amit mondanom kellene. Reggel megkelve 14 csikket számoltam össze a hamutartómban, ez a mai lecke, megérteni amit láttam. Hogy én, már rég nem vagyok benne a hamutartóban. Erre jutottam. Egész egyszerűen nem vágytam bele eléggé.

Már majdnem úgy volt, hogy sehogy se nem. Aztán meg mégis és leginkább dehogy, ahogy amaz - a kinti -  kiegyenesedne, ez itt belül a földre majd le rogy. Persze nem lehet azt se kérni, hogy folyton csak minden legyen, morzsa reszket a pepita abroszon és rátelepszik nagy ülepével - a mim is? - a természetem. Ami volt nem lesz soha többé, ami lesz az sem lehet, hogy legyen. Most kezdeném élvezni a nyarat, aztán tessék, elpusztul tavaszra minden legyem.

Van egy ország. Tej, méz, kánaán. Ebben az a legrosszab, hogy te hol tejérzékeny vagy, hol cukorbeteg. Amikor meg egyik sem, akkor csak hitetlen.

Van olyan, aki azt, amit nem lát azt semmnek is hívja. Nem láthatatlannak, nem számára elérhetetlennek nevezi, hanem csak semminek. A kétkedés legparányibb szikrája sincs meg benne, hogy az egész semmi-galaxisnak ne magát tegye meg, mint központi égitestet. A viszonyítás alapja így minden esetben ő maradhat, fent tartva a néha mérhetetlenül fals látszatot önmaga számára, hogy nem kevesebb és nem több, mint ő képezni mindeneknek a viszonyítási alapját. Nem érdeklik a porszemek a gépezetben, nem érdeklik a mozgatórugók, a motiváció hiányát kikényszerítő zavaró tényezők. Igaza lehet, miért is érdekelné. Az bizonytalanná tesz. Ma a bizonytalanság egyenlő az élhetetlenséggel, az agresszió az pedig önbizalomként is definiálható. Távol kellene ettől maradni, de viszont megérteni azt meg mégis csak kéne. Vajon lehetséges e megérteni valamit, hogy csak távolról szemléljük? Aligha. Az ilyen ember rendszerint sokat beszél, belmeártja magát, összefröcsköli magával az általa semminek véltet. Nem bántja, cseppet sem zavarja az, hogy onnan, az általa semminek vélt szemszögéből ő maga hogyan képeződik le. Decensen harsánynak kell lenni, étermentes utóíznek önszájban, na persze. Van hogy megijedek és azon sopánkodok ami ellen máskor minden porcikámmal tiltakozom, nos ilyenkor néha, amikor másban magamra ismerek, akkor azt kívánom, hogy legyen minél több kételyem, és legyen azom is amitől mindennél jobban szenvedni tudok; legyen egy csomó, magamnak megválaszolhatatlan kérdésem. Persze meglehet, hogy hibás a koncepció és végül minden ilyen kérdés csak leterít. Azonban van az a logikai kiskapu, hogy hát ha léteznek azok a válaszok, még akkor is ha jelentéktelenek, még akkor is ha nem bírnak túl sok jelentőséggel, de mégis javítják a statisztikát és végül a semmi fordítottan arányos a valamivel. Ezek a kérdések csak erre valók, a valamit megcélzandó, de nem ígérve találatot. Amíg fogalmam sincs, addig vesztes vagyok. Vajon lehet e szeretni a veszteseket?

Mit látsz a fotón? Egy arcot látok rajta. Egy nő arcát, ahogy szemben áll velem és rám néz. Ilyenkor elhiszem, hogy észre vett és azt is, hogy észrevehető vagyok. Tegnap is ezt a fotót néztem, és annak előtte is. Mindig is ezt a fotót néztem, mindig ugyanazt,  én egész életemben ezt a fotót bámultam kábán, sokszor nem is tudva róla mit látok. Utálom a pátoszt (blogot is mondhattam volna, de az itt most önellentmondás volna), és az is utál engem, ám néha úgy képzelem, azon a fotón túl már nincs tovább. Ott van annak a nehezen körvonalazható valaminek a vége, a fotón túl. Nem úgy, hogy megfordítva, nem, nem úgy hogy a hátulját nézve odaképzelni néhány kedves sort, emlék gyanánt. A fotón túl, úgy értem, úgy gondolom, azon túl már nincs tovább. És ne is legyen, szeretném, ha ez így maradna. Különös,olyan mint ha tegnap vidámabban nézett volna az a nő. Mondom, elég rég óta figyelem ezt a fotót, a gyönyörű nő szeme pedig, olyan mint ha napról napra szomorúbb volna. Nem veszem észre a folyamatát, ahogy arcára lopózik az amit én annak látok; bánatnak, sokszor napoknak, heteknek kell eltelnie míg elkezd hiányozni a tekintetének nekem régtől tetsző üdesége. Hülyeség - mondom - azon a fotón az a nő, mindig ugyan úgy néz, nem lehet máshogy. A tudomány mai állása szerint, nem lehet. A tudomány szerint mi lehet a lélek, erről sem tudok semmit. Kell hogy így legyen, kell valami, aminek soha nincs vége, vagy el lehet róla felelőséggel hinni, amire nyugodtan hagyatkozhatok, mert az csak az ami saját változásaimban is állandó. Kell, hogy így legyen, kell nekem az ő tekintete, és az ahogy az enyémmel összeütközik. Kell, hogy legyen ez a kép. Kell az a fotó. De hát mi tette azt a szemet mégis szomorúvá? Szomorú egyáltalán? Lehet, hogy az én szemem, amivel nézem az és csak is az ami szomorú, és az tette azzá. Meglehet a látásom szomorú, az teszi az övét is napról napra saz övét is azzá. Szemüveget kellene hordanom, olyat ami képes a hangulatok színeváltozásait érzékelni. Az ő szemében látnám a saját szomorúságom, minden reménytelenségem? Tényleg csak ezt tudom annak adni aki rám néz, azaz észrevesz, eszmélése tárgyává tesz? Vagy mégis úgy van, hogy a nő szeme a képen tényleg napról napra szomorúbb, és nem is azért mert én szomorú szemekkel nézem, tehát szomorúan látom, és nem arról van szó egyáltalán, hogy én  rávetíteném tulajdon szomorúságomat, ami tőlem elidegeníthetetlen, tehát dőreség kivetnem magamból, hiszen úgyis lehetetlen. Lehet, hogy attól szomorú, hogy látja a szememben a szomorúságot. Talán ő sem tudja, hogy amikor a szemembe nézett - tehát észre vett - akkor kinek a szomorúságát látja az én szememben. Lehet, hogy azt hiszi az enyémet, vagy azt is gondolja amit én, hogy lehet, hogy az is az övé, amit enyémnek vélt. Talán megfordul a fejében ez is - ott az elmosódott háttérrel, a homályba vesző terméskövek sárgái előtt. Eljátszok a gondolattal, nézve a nő szomorú szemeit, hogy ha megszólalna a képen vajon mit is mondana. Elmondaná e, hogy ő sem boldogul a bánat természetével és annak birtokviszonyait tekintve már rég nem érti az egészet ő sem. Mer e még ember ilyesmit bevallani magának mananapság? Vagy ha megszólalna, nem mondan többet, csak hetykén azt, hogy; mi a bánat van veled? És akkor már mindig csak ugyanazt a képet nézném mindig, rajta egy arcot és abban az arcban azt az egyetlen egy tekintetet. Végre valamit, ami már nem én vagyok, de velem egy lényegű. Az lenne az én antifaust-i pillanatom.

Minden vízbe mártott Pest önmagából annyit veszt amennyi az általa partra magyart hús súlya.