sebtolvaj

Mindenem amim van az nem lehet. Nincs munkám, tehát vagyok, mondom, amim van az többnyire nem lehet. Nincsen blogom és ha lenne akkor is ellökném, onnan, az érintkezési felületnél kezdve, arjongótáborilag, vagy hogyan. Nincsen tehetségem amit észre kellene bárkinek is vennie, a vénám vagy mim trombozisos. Nincs munkám, tehát gondolkodok és vagyok helyette, hogy miért nincsen nekem egy csomó olyan dolgom amimnek lennie kellene talán. És amim van azom meg miért van, ha van?  Nincsen olyan formán önérzetem amibe más törölhetné a lábát, törlöm én, már minden csupa maszat tud lenni akár egy nap alatt is. Nincsenek kínos dolgaim, már azok sincsenek. Fontos és fontatlan telfonjaim, kapucsengéseim in vita. Nincsenek rendszerbe foglalható emberi és embertelen viszonyulásaim - szemlélek - csak úgy vannak, hogy spontán vannak, ösztönszerűen és öntörvényűen, úgy vannak. Jámbor tehetetlenség irritálja az összes ízemet. Nincsenek belesimulásra alkalmat adó viselkedési normáim, de vannak elkorcsult evidenciáim amelyek nevetségesen elnagyoltak, és vannak devianciáim, amelyeket magam sem tudok semmi módon mások tudtára adni. Nincsenek okaim, de mégsem a kokain az ami engem kézenfogna, pedig fog valami. Benne tart ebben, ebben a mindenem amim van nem lehet-ben érzésben, hogy szart se érsz, tedd le a telefont, ne várj választ egy leveledre se, se azt hogy valakinek eszébe jut az ami te is lehetnél, de nam vagy. Önző szar alaknak lenni biztos nem annyira rossz, ha az ember nem tud róla, de hát tudok ezt azt már magamról. Elfogyott egy kicsit az út, a levegő, és az akarat a vételére. Perpill, mindig perpill van a minden, ahogy nem történik meg, az mindig csak perpill. De csüggedés sincs, a fásulási mutató ugrik egyet percenként, és majd az egyikbe belealszom magamat. Kívül vagyok azon ami a valami, és bocs hogy élek az attitűd. Most ne, most ne, most ne. Toplistás szavak. Sérteni magamat, magammal. Kő kövön.