sebtolvaj

Először csak kicsi az a valami. Kicsi és/vagy emberléptékű, ettől különleges. Aztán egyre többen azt szeretnék, hogy közük legyen ehhez a különlegeshez, arra számítva, hogy általa maguk is különlegesek lesznek. Egyre többen kezdik el ezt hinni. Végül elviselhetetlenül sokan. És amit építeni akartak, azt végül azzal a szándékkal szakítják ízeire amivel éltetni szerették volna, mert hinni lehetett és tudtak is benne, úgy. Néma blognak én se érzem a szagát, se íze, se bűze, abuze. Hogy én már soha de soha? - ez a kérdés. Hát azt hiszem, ezt téyleg nem lehet megkérdezni. Illetve meg lehet, de ennyi erővel lehetne kérdezni bárkit, mert ez valahol, én sem tudom pontosan hol, de összekulcsolodik. Az olvasás az írással. Ez idő szerint bennem, és egy kicsit kint is, azáltal, hogy valaki kulcsot kapott. Eddig fogalmam sem volt, hogyan mosolyognak a lengyelek, még képzelegni sem képzelegtem arról, milyen lengyelnek lenni. Most sem állíthatom, hogy tudom milyen az, amikor az ember más anyanyelven tétova, máshogy artikulálható a semmilyenségébe rejtett lényege. Van amikor egy csomó dolog rám szakad én nincs kinek megköszönni, mert olyan banális lenne, hogy csak elkomolytalanítaná amit mondanom kellene. Reggel megkelve 14 csikket számoltam össze a hamutartómban, ez a mai lecke, megérteni amit láttam. Hogy én, már rég nem vagyok benne a hamutartóban. Erre jutottam. Egész egyszerűen nem vágytam bele eléggé.