sebtolvaj

Mit látsz a fotón? Egy arcot látok rajta. Egy nő arcát, ahogy szemben áll velem és rám néz. Ilyenkor elhiszem, hogy észre vett és azt is, hogy észrevehető vagyok. Tegnap is ezt a fotót néztem, és annak előtte is. Mindig is ezt a fotót néztem, mindig ugyanazt,  én egész életemben ezt a fotót bámultam kábán, sokszor nem is tudva róla mit látok. Utálom a pátoszt (blogot is mondhattam volna, de az itt most önellentmondás volna), és az is utál engem, ám néha úgy képzelem, azon a fotón túl már nincs tovább. Ott van annak a nehezen körvonalazható valaminek a vége, a fotón túl. Nem úgy, hogy megfordítva, nem, nem úgy hogy a hátulját nézve odaképzelni néhány kedves sort, emlék gyanánt. A fotón túl, úgy értem, úgy gondolom, azon túl már nincs tovább. És ne is legyen, szeretném, ha ez így maradna. Különös,olyan mint ha tegnap vidámabban nézett volna az a nő. Mondom, elég rég óta figyelem ezt a fotót, a gyönyörű nő szeme pedig, olyan mint ha napról napra szomorúbb volna. Nem veszem észre a folyamatát, ahogy arcára lopózik az amit én annak látok; bánatnak, sokszor napoknak, heteknek kell eltelnie míg elkezd hiányozni a tekintetének nekem régtől tetsző üdesége. Hülyeség - mondom - azon a fotón az a nő, mindig ugyan úgy néz, nem lehet máshogy. A tudomány mai állása szerint, nem lehet. A tudomány szerint mi lehet a lélek, erről sem tudok semmit. Kell hogy így legyen, kell valami, aminek soha nincs vége, vagy el lehet róla felelőséggel hinni, amire nyugodtan hagyatkozhatok, mert az csak az ami saját változásaimban is állandó. Kell, hogy így legyen, kell nekem az ő tekintete, és az ahogy az enyémmel összeütközik. Kell, hogy legyen ez a kép. Kell az a fotó. De hát mi tette azt a szemet mégis szomorúvá? Szomorú egyáltalán? Lehet, hogy az én szemem, amivel nézem az és csak is az ami szomorú, és az tette azzá. Meglehet a látásom szomorú, az teszi az övét is napról napra saz övét is azzá. Szemüveget kellene hordanom, olyat ami képes a hangulatok színeváltozásait érzékelni. Az ő szemében látnám a saját szomorúságom, minden reménytelenségem? Tényleg csak ezt tudom annak adni aki rám néz, azaz észrevesz, eszmélése tárgyává tesz? Vagy mégis úgy van, hogy a nő szeme a képen tényleg napról napra szomorúbb, és nem is azért mert én szomorú szemekkel nézem, tehát szomorúan látom, és nem arról van szó egyáltalán, hogy én  rávetíteném tulajdon szomorúságomat, ami tőlem elidegeníthetetlen, tehát dőreség kivetnem magamból, hiszen úgyis lehetetlen. Lehet, hogy attól szomorú, hogy látja a szememben a szomorúságot. Talán ő sem tudja, hogy amikor a szemembe nézett - tehát észre vett - akkor kinek a szomorúságát látja az én szememben. Lehet, hogy azt hiszi az enyémet, vagy azt is gondolja amit én, hogy lehet, hogy az is az övé, amit enyémnek vélt. Talán megfordul a fejében ez is - ott az elmosódott háttérrel, a homályba vesző terméskövek sárgái előtt. Eljátszok a gondolattal, nézve a nő szomorú szemeit, hogy ha megszólalna a képen vajon mit is mondana. Elmondaná e, hogy ő sem boldogul a bánat természetével és annak birtokviszonyait tekintve már rég nem érti az egészet ő sem. Mer e még ember ilyesmit bevallani magának mananapság? Vagy ha megszólalna, nem mondan többet, csak hetykén azt, hogy; mi a bánat van veled? És akkor már mindig csak ugyanazt a képet nézném mindig, rajta egy arcot és abban az arcban azt az egyetlen egy tekintetet. Végre valamit, ami már nem én vagyok, de velem egy lényegű. Az lenne az én antifaust-i pillanatom.