sebtolvaj

Van olyan, aki azt, amit nem lát azt semmnek is hívja. Nem láthatatlannak, nem számára elérhetetlennek nevezi, hanem csak semminek. A kétkedés legparányibb szikrája sincs meg benne, hogy az egész semmi-galaxisnak ne magát tegye meg, mint központi égitestet. A viszonyítás alapja így minden esetben ő maradhat, fent tartva a néha mérhetetlenül fals látszatot önmaga számára, hogy nem kevesebb és nem több, mint ő képezni mindeneknek a viszonyítási alapját. Nem érdeklik a porszemek a gépezetben, nem érdeklik a mozgatórugók, a motiváció hiányát kikényszerítő zavaró tényezők. Igaza lehet, miért is érdekelné. Az bizonytalanná tesz. Ma a bizonytalanság egyenlő az élhetetlenséggel, az agresszió az pedig önbizalomként is definiálható. Távol kellene ettől maradni, de viszont megérteni azt meg mégis csak kéne. Vajon lehetséges e megérteni valamit, hogy csak távolról szemléljük? Aligha. Az ilyen ember rendszerint sokat beszél, belmeártja magát, összefröcsköli magával az általa semminek véltet. Nem bántja, cseppet sem zavarja az, hogy onnan, az általa semminek vélt szemszögéből ő maga hogyan képeződik le. Decensen harsánynak kell lenni, étermentes utóíznek önszájban, na persze. Van hogy megijedek és azon sopánkodok ami ellen máskor minden porcikámmal tiltakozom, nos ilyenkor néha, amikor másban magamra ismerek, akkor azt kívánom, hogy legyen minél több kételyem, és legyen azom is amitől mindennél jobban szenvedni tudok; legyen egy csomó, magamnak megválaszolhatatlan kérdésem. Persze meglehet, hogy hibás a koncepció és végül minden ilyen kérdés csak leterít. Azonban van az a logikai kiskapu, hogy hát ha léteznek azok a válaszok, még akkor is ha jelentéktelenek, még akkor is ha nem bírnak túl sok jelentőséggel, de mégis javítják a statisztikát és végül a semmi fordítottan arányos a valamivel. Ezek a kérdések csak erre valók, a valamit megcélzandó, de nem ígérve találatot. Amíg fogalmam sincs, addig vesztes vagyok. Vajon lehet e szeretni a veszteseket?