sebtolvaj

Galambok laknak az ágyneműben, reggelre a morzsalék szivacsot
úgy megeszik, mint a pinty, hogy aztán darabosan köhögve,
karikás szemmel nézzenek az égre: palimadárnak lettünk nézve.
És az égen régi szignál jelzi, jobb lenne ha mégis innál,
no, nem tejet vagy ilyesmit, csak olyat ami az eget kifesti.
Nyelhetnél felhőt lassú bódulatban, tejszínes metilt, fakó szelídmakkot,
kilógó sorok közé tömött szivacsokon lehetne hasmenésed megunt kávézaccod.
Hozzá édességnek pocelánbefőtt tegnapi levét még, mely karmai letét,
töprengve magadon vagy akármin, leheveredvén egy szúette stelázsin.
Majd jön úgyis a méla, pőre bú, csupasz lábfején éber ökörszemek,
és elfelejted azt is, ami lesz, és elfelejted azt is, ami meglehet.
Meg aztán azt a múltat is ami meg sem történt, csak méla kerti törpék
adtak barackot a buksidra háromra, aztán a hársfákat derékba törték.
Nagy térrendező ez a murva élet, térszerűen így tör ketté tar bokát és térdet.
Aztán ha hagyják, ondolálja orrát, azzal szimatol ki göndör sarki tormát.
De kortársam akarsz e lenni? Akarsz e mindig verstani
ügyekkel bíbelődni, vagy a piacra menni, mint nagybani.