sebtolvaj

Az a bajom ezzel az egésszel (már megint), hogy egyre inkább kezd hasonlítani az egész egyfajta betűmegasztárra, ahol is mindeki szeme ott lebeg, hogy az ő vére az ő vérkeringése valahol belecsatlakozik a nagy központi, életben tartandó testbe, rendbe, amit nem érdemes megkérdőjelezni, mert nélküle minden elképzelhetetlen. Nehezen körülírható, de azt hiszem legvégül mégis arra vár mindenki, hogy kézenfekvő legyen saját számára is: létezik, bár ezért gyakran magát a tulajdon létezését kell adnia. Ki ki adja is, vérméséklete szerint, fel. Az ötről a hatra a haladás elve, jelenleg nincsen másik számrendszer. Infantilista szubjektívizmus, az individualizmus szószában, mai menü. Mondom azt, hogy végső soron versenyírás és mondom azt, hogy az írás nekem megint csak szavak halamaza, ahonnan kilógatja időnként az ember a pőre egóját aztán hirtelen maga elé rántja a törölközőt, rémületett tettetve. Mondom azt is, hogy kezd értelmetlenné válni az egész, és azt, hogy nem akarom hogy közöm legyen hozzá, hogy én nem szeretem azt ha bárkit is adnak és vesznek, és azt sem, ha mindezt végig kell néznem. A cél eszköz is egyben, de fordítva sose. A verbalitás persze erőszak, mindig is az volt, de olyan jó volt erről időnként elfeledkezni, fenntarthatóvá tenni a megnémulásra irányuló vágy illúzióját. Rendre belehugyoznak a homokozómba, elveszik a lapátomat, letapossák a váramat. Sose volt mindez az enyém, csak képzeltem, beképzeltem magamat a valamibe, a viszonyítás kényszere vitt bele, talán nem a megátalkodottság. Egyszerűen szerettem volna valamit mondani egy adott pillanatban, de nem igen volt mit, és nem igen volt kinek. Hol ez, hol az Engem ez kifejezetten zavart és ennek ellenére egy percig nem gondolkodtam miértjein annak, hogy egyáltalán hova tegyem én a miértjeim, mert azokna soha, de soha nem volt még helye. Abba kellene hagyni. Szenvedek attól, ahogy az írás megmarad.