sebtolvaj

Egymás mellé sodort a metró szele minket. Véletlen és alkalomszerűen. Őt, a hirtelen rőtet és engem, a lassúdan barnát. Úgy ülünk a sötét rázkódásban mint ha éppen modellezni szeretnénk valamit. Ő a jövő én meg a múlt. Úgy teszünk mindketten, mint ha nem ott lennénk ahol vagyunk. Ő az extro én az intro. Aztán eszembe jut, hogy itt nincsen mindezen ellentétek, vagy éppen fogalompárok átjáró, hogy itt a múlt csak annyiban áll a jövővel viszonyban, hogy egy állomással tovább utazik. Szemébe húzott bézból sapkával tűnik e a sokaságban, én meg hátramaradok. Aztán arra gondolok ott, hogy mindezt le fogom írni. Most pedig secperc azt gondolom, nincs miről írni.