sebtolvaj

Hány kabátot nyűnek el, hány zoknit vásnak el még a majdani telek? Okosan próbálom lebeszélni magamat arról, hogy mindezt kellő részletgazdagsággal akarjam elképzelni. Arról, hogya jövő el van múlva, hogy a világ az a világ utáni világ is lehet. Senki nem látta, senki nem beszélt róla. Ha istennek csöpp esze lenne, minden vágya mellé adna eszközt és nem ez a csúszás-mászás az aranynak tetsző sárban.  A könnyedség belőlem most kiveszőben. Bumfordulok. Voltam e valaki valaha? Vagy csak velem elhitették? Ki tudja mit remélve, miben bízva, tán nem is érdekes, ki mikor győzött, vagy hogy volt e vesztes egy időben? Üres benzintankal berregek, messziről én vagyok a haladás maga. Közelről látszom a legkevésbé annak, aminek látszanom kellene, ha van ilyen. Közelről hús vagyok leginkább. Legtöbbször romlott. Amikor belőlem egy-egy darab kihullott, abból ami még csak eztán lesz, nagyjából tudtam mit veszítek, csak azt nem soha, hogy mit veszíthetek. Ellentmondásaim feszülnek és én vagyok a keretük, ilyenkor azokat nézem, akik maguk vannak maguknak és nincsen is egyebük. Ami lepereg bennem, nem mondanám én filmnek, rég várt esti diavetítésnek sem, ahol pontról-pontra felovassák neked, hogy a jó győzött a rossz pedig meglakolt, közben a szönyegen mohácsot idéző törökülésben a nagy lábujjat mozgásban tartja a látvány felett érzett izgalom. Valami mérget ihattam, attól vagyok ilyen béna.