Tanyára vágyok. Arra, hogy ugyanannyi állat, vagy még több legyen körülöttem, mint most, csak más minőségűek. Egyszerűen vágyom a tanyára, minden sallangos, belemagyarázós romantika nélkül.
Nincsenek is illúzióim magammal kapcsolatban. Pocsék betyár lennék. Keresztül kasul, mint a fergeteg, őrült lennék, és nem lenne bennem rendszer. Ez lenne az én viszonyulásom. Nem lenne bajszom sem, és puhány lennék, az anyámasszony katonája, egy gyászhuszár. Közgyógyra felíratnám a gyógynyerget, hogy ne törje ki a seggem a ló. A betyárság javarészt ülőmunka ugyanis, csak azért nem irodai, mert viszonylag kevés a papírmunka.
Lenne egy sennheiser  sportkorbácsom, és azzal akusztikailag rémisztgetném a tanyavilágot. Azon röhögnék, aki mindettől megijed. És állandóan csendőrök, zsandárok lennének a nyomomban. Néha hagynám, hogy elkapjanak, mert ha mindig megmenekülnék, akkor baromira nem halmozódna fel semminemű kultúrkincs, népdalok formájában, melyek arról szólnak, hogy vasba verve lesek ki a megyeháza börtönjéből. A vége mindig az lenne, hogy megszökök. Talán egyszer nem, de arról én már nem is tudnék. Tanyára vágyok. Innen ide vágyni ugyanis lehetetlen.

Isten hozta önöket a Déva Plázában. Az üzletet Kelemen főigazgató úr fogja személyesen megnyitni. Elvágja a szalagot, megnyomja a gombot, aláírja a passzust, parolázik és maguk már özönölhetnek is. Teljes egy napig.
Mert mi megérezvén az idők szavát, nem akármilyen épületet terveztünk Önöknek.
A vásárlóközönség igényei szerint vagy reggel, vagy este, de 24 óránként minden körülmények között, vagy azok dacára leomlik. Igyekeztünk, hogy üzletünk hasonlítson Önökre, tehát eldobható.
A 250 000 ezer négyzetméterbe több tetszhalottat építettünk bele. A kirakakatokat megalázottakkal és megnyomorítottakkal díszítettük fel. Kellemes vásárlást, reméljük, holnap ismét eljönnek az átadásra!

Félálomnapló#01

- Lauter Ruténiának igaza van.
- Mit mond?
- Hát hogy rutin. Azt a metódust amiben annak van a nagyobb érvénye, ami nem látszik. Pl: ha nem látod a napot, akkor persze, hogy azt várod, hogy lásd.
- Rutin?
- Le kell vetkőzni. A rutin sok esetben rossz. Pl: ha van egy intézet, leszedjük a tetejét, hogy piramisra hasonlítson. Na az már rutin.

- A műkedvelő mit műkedvel?
- Bármit, kis négyzetet, nagy kört, vagy esetleg kiskutyát.
- A műlovarnő olyan furcsa, hogy meghalt végülis. De nem teljesen halt meg, csináltak róla egy képet, és az mint egy kocsonya, az ő mozdulatlanságát veszi körbe.

- Legközelebb én veszem az indikátort.
- Milyen indikátort?
- Ami megmutatja az embernek, hogy mennyire szereti a tavat. Mert behortad a sarat és én elvitettem a tavat és most kéményt építettem a helyére. A füstbe nem lehet belelépni. Zongorát is lehetett volna venni, mert egy hangközbe se lehet belelépni, de a zongora drága és nem is lehet például az ablakon keresztül jól látni. Ezért majd én veszem az indkátort és akkor már minden rendben lesz. Nagyon fontos, hogy az ember biztosan tudja, mennyire is szereti azt az adott tavat.

Szkud Nyulaz szigete. A fesztiválon különböző lépcsőket mutatnak, emelkedő olajszinttel. Ez a hídi szauna. Dandan. Ő csinálta.
- Ő milyen, dán?
- Azt nem mondják meg soha az ilyen esetekben. Minden egyforma, csak más más nagyításban látjuk, 25 és 50-szeresben. A középületeket 50-szörösben. Minden ugyanakkora, csak más más nagyításban látjuk.

Elfen hercegnő, defektusában harapdál. Nutilon a herceg, barlangban lakik, összekeveri a sajtokat az ásványokkal. Van egy Kratofill típusú tolla, ami nagyon híres, azzal amit leír rögtön valósággá válik. Engem is ő írt le.

Rebeka 135 - csápízű italpor

Szappan mellé ajándék ekcéma, és a joghurt ami hidratálja a nyelvet és a szájbőrt. A légmell négyszögesítése van még hátra. 2023-ban fel fogom találni a kézírást.

Ami velem kapcsolatos az én vagyok, amiben részt veszek és amit szemlélek az velem kapcsolatos.

Hátplét upgrade.

Lenne egy vállalkozásom. A külső kerületekből hoznék be hón alatt nagyobb kiterjedésű, erős ruhaszennyezési faktorral rendelkező tárgyakat, és a belvárosban a tetszőleges kukába hajítanám. Csak olyan útvonalat vállalnék, ahol legalább háromszor kell átszállni, és az útvonalnak legalább tartalmaznia kell egy olyan közteret, ahol sok a hajléktalan, és azok megköpködhetnek.
Nem feltétlenül a súly a fontos, olyan tárgyak lennének a kedvenceim, amelyeket nehezen lehet tartani, nincs rajtuk fogás, és/vagy gyenge papírcsomagulásúak. Makacs foltokat okozó tárgyak esetében általában maszatspecifikus kedvezménykonstrukciókat dolgoznék ki.
Ha az adott tárgy - még a fentebb említett szempontokon felül - randa, és valamely alkatrész hiánya miatt használhatatlan, a teljesítés ingyenes.
"Mindenki lehet 15 percig hajléktalan" jeligére.

Mi a faszt keres a hónom alatt egy hot plate? sorstarsak.hu kategória. Hát tkp. alá rakták ezt a hátplétet, de rakhattak volna alá kockás plédet is, plüss üllőt, cserépkályhát. Azt is hagytam volna. Olyan fajta vagyok. Csak emelgetem a szárnyamat, aztán sutty, már alatta is van, amit alá akartak rakni.
És akkor minden régi szép tárgy megcsúnyul, és mondani is kellene valamit, leginkább azt, hogy hát izé, nem, köszönöm, elég jól elverdesek, de nincs már igazán kinek, meg nem is jön a számra.
A Balaton Vendéglő neonja is leszakadva, ha hunyorítok, még látom hol volt a kék és hol volt a sárga, és előtte az a meztelen női szobor, na az is mintha felszedett volna némi felesleget. És a hátplétből elindul kifele az avas olaj. Rá a hajra, be a bőr alá, be a gyerekkor alá, mindenhova beférkőzik és bűzlik. Szétrágja belül a szépet.
Aztán meg fáj, és nem úgy fáj, ahogy egy fog, vagy nem úgy, ahogy egy tályog. Úgy fáj, hogy az ember készületlen azt elmondani, mert nem a fájdalom mértékegysége a fontos, hanem a milyensége. Amikor hátplétet dugnak a szárnyam alá, hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy angyal vagyok, és goromba leszek.
A hátplét egy szimbólum, egy mauzóleum, de csak az látszik, hogy viszem magam a saját hónom alatt, és konkrétan azt jelenti, hogy ha valaminek hátat fordít az ember, akkor maradjon is úgy.
Lebegjen abban a baszott nagy semmiben, amit üres óráiban feldíszit ezzel-azzal.

Úgy néha nem ártana, ha nem csak közigazgatási reformok lennének, hanem egyéb, általános, mindent érintőek is.
Minden górcső alá lenne véve, ami benne foglaltatik a nemzetnek a ő szép testében.
Így az összes kollektív mondat, amit álmodból felkelve is. Ott dolgoznék a Kollektív Mondatügyi Hivatalban. Egy nap mit sem sejtve bemennék, és ott várna az asztalomon a Himnusz. Cirkalmas betűkkel lenne ám, ahogy illik, meg bazi szép sárga papír is. Könyökig meg lennék hatódva, és még a bajszomat is megpödörném, de addig azért nem mennék el, hogy azt mondjam, hogy ripityom. Árnyalatokat ismerő közhivatalnok lennék. Aztán felhívnám Emmácskát a Hazugságügyről, hogy ugyan ők küldték-e át. És akkor Emmácska mondaná is nekem, de úgy ám, hogy suttogva is egy kicsit, meg megszeppenve is egy kicsit, hogy igen, ő küldte át személyesen, de nem saját jószántából, mert neki amúgy sincsen olyanja, de Turul elvtárs szerint már nem tűr halasztást az ügy. Nem lehet tologatni a dolgot, most már be lett ígérve, hogy akkor most aztán minden tisztába lesz téve. Épülnek az emeletes autópályák, közvetlen Malév járat Etelközbe, ilyenek. És akkkor az osztályvezető, az Engelszné szólt neki, mármint Emmácskának, hogy tolja át az aktát nekem, és találjak benne valami megreformálni valót.
És én találnék is, úgy nekiesnék a Himnusznak, mint a balsors. Azt a mondtatot reformálnám meg, hogy itt már meg van minden bűnhődve, előre és hátra, vica és versa. És neki is látnék, mert ugye az világos, hogy a múlt az egyáltalán nincsen megbűnhődve, hiszen állandóan az van, hogy jelenidejűleg történik a bűnhődés, más se történik, de nekünk az se nagyon megy, nem fűlik hozzá a fogunk. Apáink vétkeiért vezekelni nincs bennünk hajlandóság. A jövő - amit egyébként javasolnék, hogy Úniósan is legyen hungarikummá nyílvánítva - az meg ott lenne felejtve Ázsiában. Igen, a kurva besenyők miatt olyan gyorsan kellett a csapatmozgásokat végezni, hogy ottfelejtődött, pont az. De ugyan ki is tudhatta akkor még, hogy kellhet az egyáltalán. Senki se mondta, mire kell, mire lehet használni, annyit lehetett tudni, hogy van, és nekünk ennyi elég volt. Akárcsak ma.
Nem mellékesen az se biztos, hogy az egyáltalán a miénk volt valaha is.
Ezért aztán úgy látnám jónak, hogy jobb ha meghúzom a Himnuszt. Viszont így meg nem volna ki az A/4-es terjedelem, ami azért egy valamire való ISO 9002-es Himnusztól elvárható lenne. Ezért aztán a következő sorokkal pótolnám az elaggott sorokat: "Az Országgyűlés elnöke szerint akár elkerülhetetlen is lehet egy
pártkongresszus. Bízik benne, hogy a Zuschlag-ügy elszigetelt jelenség." Picit döccenne a prozódia, nem mondom, de Bartók és Kodály országában elvárható lenne, hogy ez ne jelentsen gondot.
És ekkor átküldeném Emmácskának a javítást. De ezt is mondaná, hogy nem lesz ez jó, mert közben Turul elvtársat menesztették, és báró von Marx lett Hazugságügyi miniszter.
És akkor kezdhetném az egészet elölről.

Egy villamoson ülünk. Valamikor. Nyár van és kora este, nagy és nehéz szagos este, talán augusztus. Egy villamoson ülünk, anya meg én. Nem az én anyám, hanem az anya. A kanyaroknál egyszerre táncol az összes kapaszkodó, és mi is úgy biccentjük a fejünket, velük együtt. Mi vagyunk a vendégek. Tartunk. Valahonnan valahová. Anyám a fiát nézi, nem engem, hanem a fiút. A fiú pedig látja, hogy anya szép, a haja frissen ondolálva, arca tükröződik a szerelvény ablaküvegén, és az az ottani arc, ha lehet, még szebb mint a valóságos. Hosszú az út, és egyszer át is kell szállni a közvágóhídnál. Közben tél lesz, vacak betonváróban reszket az anya és a fiú, a hófelhők közül nézi őket a szentlélek. A fiú rugdossa a jégcsapokat egy villanyoszlopról, és közben elolvas egy odaragasztott hirdetést. Özv. Sóváry Elemér táncórákat ad. A vágóhídon marhák kontúrjai látszanak, szürke és fehér felhőket lehelnek, világít a szemük, ha elmegy egy autó. A fiú olyankor hunyorít. Aztán már megint egy villamoson ülnek, az anya és a fiú. A fiú az anya arcát nézi, és néz egy másik arcot is. Amelyik tükrözödik az ablakon, egybe is olvadna a kinti világgal, de az csak átrohan rajta.
Anya tükörarca szép, kissé kócos, de frissen van festve, újabban őszül.
Átrohan anya arcán a Fővárosi Húsipar, a Fegyver- és Gázkészülék Gyár, a XX. kerületi közkórház, egy postahivatal, az ismeretlen katona emlékműve és egy zöldséges bódé. És az anya hagyja, hogy ez rengeteg dolog átmasírozzon rajta. És akkor a fiú az egész út során először szól az anyához.
- Emlékszel, hogy a kanyar után mindig gázszag van?
- Igen.
Azelőtt, azóta sem beszéltek erről. De mindketten tudták ezután már mindig, hogy közösen fogják várni azt, hogy mi lesz a kanyar után. A gázszag lesz az a pont, amikor a legközelebb lesznek egymáshoz. Egymásra néztek ilyenkor, de soha sem beszéltek. Néha volt úgy, hogy elmosolyodtak.

Szertenézek és nem lelem. Bármennyire is meresztem - hol a seggem, hol a szemem -,  akkor se.  Pedig jól csak a seggével lát az ember, már annak okán is, hogy akkor van háttal. Az isten se érti, sőt, van az az érzésem, hogy ő se leli. Nem problémáznék én ezen, mert elfogadom, hogy lehet ilyen is, hogy természetszerűleg nincsen az a lelnivaló. De nem erre rendezkedtem be, hanem arra, hogy szertenézek és lelem. Akárki akármit mondott, mond és fog mondani. És nem is biztos, hogy szertenézést követő lelés esetén érteném, meg hogy mondanék valamit.
El van veszve az a lelnivaló, és én is el vagyok veszve abban az elveszettben.
Honkérdések gyötrenek, és szerintem ez magamra nézve is nevetséges. Másik lakás kéne, tágasabb, Etelközi panoráma, nyereg alatt puhított életérzés, finnek és ugorok megbonthatatlan nihilizmusa. Emese rosszat álmodott. Lazán, lazán, szerinte nem.

A rendszerváltás befejeződött. Végre. Honfitársaim, rókafiak, megérte a sok türelem, végre lehet kapni nitromangalicát.(A homárkrémleveshez meg remélem adnak  erőspistát)

Egyszer átkísértem egy vakot a zebrán. Amikor elbúcsúztunk azt mondta: viszlát! Ezt a nyelv tapintatlanságának fogtam fel.

A Muhar Feriben az volt a jó, ami egyben a rossz is. Az, hogy ő volt az utolsó. Minden tekintetben. Már mindenki bevezettette a gázt, ő nála volt egyedül sparhert. Politikai alapon.
Egy délután alatt képes volt elinni a nyugdíját. Látens tisztelet övezte emiatt. Az összes cipője olyan furcsán félre volt tapodva, hogy úgy tűnt, mintha azok a cipők igenis röhögnének. Ez persze nem bizonyítható. Szórólappal fűtött. Folyton elfeküdte a haját, úgy festett, mint egy nyugalmazott cirkuszi kakadu. Trágárul beszélt, és teliköpködte a Lenin teret slejmmel. Most már Kossuthnak hívják és pártsemleges park van benne. A Muhar Feri biztos meghalt azóta már, valahol a világban van vagy hat pár röhögős cipő.

...szimbolizmusa mindössze metaforikus volt...

azt az angyalos gecit nem tudom soha megjegyezni. Melyiket? Hát ezt mondom, hogy nem tudom megjegyezni. Még a címét sem. Valami angyal van benne, aki ezt azt csinál. És azt kell majd tényleg vizsgára? Igen, de nem jut eszembe a neve. Valami angyal vagy tündér eszik benne, meg alszik. A Bóbita? Az, hát a faszomba, ez sose jut az eszembe. Csak így tudom mondani, hogy vacsorázik, meg van benne valami malac is, de ha én azt kapom, akkor megmondom a tanárnak, hogy ne is strapáljuk magunkat.
És a vonatkupé neonja csak úgy vibrál az óvónőképzősök arcán.

én nem cserélnék senkivel, és mondjuk én magam se lennék

Nála mindig enni kell. Zsírosan főz, egyébként ízletesen. Ha szeret: etet. Ha utál: etet. Így fejezi ki magát. Etetéssel. Nem érdekli a kűlcsíny, csak a belsőre koncentrál. A pacal a kedvence. Képtelen megérteni, hogy létezik ember, aki szájába nem vesz ilyesmit.
Átalszik minden délutánt. Olyankor újrafogalmazódik minden. Este nyolcra már helyre is áll a rend, ugyanaz lesz ami volt. Hajnalban ébred és nyolcig a konyhában ül. A talp alatti részen ki van kopva a linóleum egy kis darabon. Ez az ő huszonéve tartó performansza. Van egy másik is, de az kevésbé sikerült.

ott ültem a Lunaparkban egy csészealjban, az a másik pedig a földön feküdt és habzott a szája

Minket nem érdekelt az, hogy termál vagy sima a vize. Egész délelőtt az elmúlt évek beli nőklapjákat ollóztam. Ő meg főzte a csírízt, és beletette valami kistálba. Montázst csináltunk, csak ő ezt nem tudta. Mert nem tudott semmi ilyet. Csak azt tudta, hogyan kell csinálni.
Aztán a ruhák közül kiszedte a 20 filléres félfamentest, és ragasztgattunk.
Ebédre túrós csuszát ettünk, meg vizet húztunk a félelmetes kútból, és elindultunk a strandra.
Amikor a Gyóni utcába értünk, mellette kellett maradnom, mert cigányok lakták. Nem tudta azt ő, hogy ez, amit mond, az rasszizmus, mert ő semmi ilyet nem tudott.
A strand utcájában aztán már előre szaladhattam. A Tökfilkó kocsma előtt volt egy csomó nadragulya, de sose mondta meg mit lehet kezdeni vele.

a rezsi a Magyarok istene...és mitagadás, volt is ebben valami

Nem mi vagyunk elveszve, hanem ez a város, és az is amiben benne van. Egy spirál és néha belénk sikít a centrifugális erő. Ha úgy akarom, akkor még szerencse, hogy halljuk.
Lesz mit agyongondolkodni.

Azért ez így már sokkal jobb. Így már sokkal elviselhetőbb az egész. Tudva, hogy magának Marx Károlynak is ilyenje volt, rögtön más megvilágításba kerül ez az egész. Az eldugott testrészek, azok. Biztos végleg összeomlottam volna, ha Arisztotelész, Montesquieu, Nietzsche, Tzara, Lenin vagy Csoszogi, az üreg suszter lenne a kórtestvérem. Most, hogy így kiderült, hogy mégis Marx az, akivel gennyazonosságban levedzem, megkönnyebbültem. Kábé úgy is érzem magam, ahogy ő érezheti magát ma. Sötétben tapogatózik a tudomány. Az is vigasz, hogy legalább ez a sötét az én sötétem. Nem vigasz ez persze, hazudás az egész. Majd az lesz, hogy mondok valamit, és persze azt fogom mondani, hogy nem én mondom, hanem mondatom. Kitalálok valami hülye nevet és a szájába adom, hogy mondja helyettem. Legyen ő a beteg, ne én.
Az endoszkópos doki tisztára úgy néz ki, mint aki pléjsztésönözik, a vastagbél kanyarulatainál még a fejét is billenti, nagy beleélést tanúsít, ha nehezen is, de beveszi a hajtűkanyart. Pedig nem is ettem már hajtűt ki tudja, mióta. Jövőre új verzióval jövök ki, és cd-n viszem magamhoz a cheat kódokat. Engedjétek hozzám az ügyeletet - hanyatlási félóra 10 percben.
A monitoron meg nézem, ahogy szellemvasutazok saját magamban. Utazás a gyomorszáj körül, kicsit olyan, mint Jósvafő, csak rózsaszínesebb és szerintem páradúsabb.
A testem csupa titok és izgalom, ahogy távoznak belőle a lélek gőzei - nincs a levedzésben vesztes, csak én.

Kékmókus és Gélzafír felkeltek egy derűs reggelen. Kékmókus egy nagyot, öntudatszagút böfögött. Szokása volt. Tenyerestalpast játszottak délelőttönként a pincelakásban, tíz nyert játszmáig ment a móka. Pontegyenlőség, testvériség. A frászmester néha abajgatta őket emiatt. Szuterén joguk, szokta volt mondani Gélzafír, kidugva fejét a pincelakás ablakán. Autognóm személyiségek vagyunk.
Ha elütötte a delet a nagyharang, elindultak az Ásókapa vendéglőbe, menzapauzázni.
Napos délutánokon elmentek a Majdnem szigetre és nézegették a vízen úszó manzárdteknőcöket. Kenyérbelet dobáltak nekik, hogy ne mondják folyton azt, hogy nyafi-nyafi.
Aztán megnyomtak egy gombot a padon, és lement a nap. Meghúztak egy kart, és feljött a hold.
Átmentek a folyón, fel a fiktív rámpán, a Tesógazdasági Hivatalnál jobbra, az Éva Butiknál meg balra, aztán az Álomadóssági Inézetnél meg egyenesen. Úgy értek haza, mint aki nagy, hosszú útra indul, de elalszik a készülködés közben. Mint amikor becsúsztatja a borotváját az ember a bőrönd aljára, és közben eltelik negyven év.

Árpádsávos jó reggelt. Kik maguk? Mink e? Maguk há'. Mink vagyunk a tüntetők. És mié' tüntetnek? Há' me' azt szeretnénk, hogy legyen munkaszüneti nap a taxisblokád.
A Tíbor az járt künn Amerikába, az is aszongya, ott is van olyan, hogy tákszidrájverszdéj, nekünk is kell. A valentindéj is hogy begyűrűzött ide a sok színes lufijával, na ugye. Munkásparasztértelmiségileg.
És mi a terv? Hogy mi e? Ja, amit csinálnak, az törvénysértő, hovatovább emberellenes. Hőte, de hát én is ember vagyok, és nehogy azt tessen hinni a közméltóságú báró zászlóselvtárs úrnak, hogy én a saját magam ellenében állom el a saját helyemet. Ádogálok itt, aztán utána mehetek is a műszakba, délutános vagyok. Há' maga dolgozik? Naná, majd állónap a zászlómat lengetem. Azt hiszi, abból élek?
Frászkarikát, építem a négyesmetrót, hűtöm a fúrópajzsot, ha felhevül. Négy ceglédi kannával. Egyedül én tudok ilyet az országban. Látja, maga is látszat alapján dönt, azt hiszi, hogy én a Béla meg a Tíbor nekimegyünk a törvénynek. De ez csak promóció, azt szeretnénk, ha az emberek a földalattival közlekednének. Menjenek a föld alá, oda, ahova valók. Majd megtetszik látni a közméltóságú báró zászlóselvtárs úrnak, hogy milyen beszívható lesz onnantól a levegő. Olyannyira, hogy tisztán ki fog rajzolódni a történelem ama íve, ami most még belelóg a szemünkbe.

Van, ami borzasztóan egyszerű. Például ilyen a szösz is. A szösz az olyan, hogy röpdös gondtalanul a légben, és majdnem mindig egy férfizakó vagy pulcsi, esetleg háromnegyedes kabát vállát választja ahhoz, hogy megpihenjen. Egy női blúz, vattakabát vagy pulóver erre valamiért alkalmatlan a számára. A szösz persze azt hiszi, hogy választásai esetlegesek, de látni való, hogy egyáltalán nem azok. Valójában a szösz egy aljas dög. A szösz lesújt. Ne üljünk fel a könnyedségének, a szösz gonoszabb, mint az országunk összes kórházi portása együttvéve. Normális férfi úgy fél tőle, mint egy normális liberális a turulmadártól. Amikor a szösz már kiválasztotta a vállat, és kimeríti a textilbe kapaszkodás minősített esetét, akkor ér oda a nő. Innentől két eset lehetséges:

1. A nő ismert, a találkozó hosszas egyeztetés utáni szárbaszökkenés módszerével foganatosítva, ismert köztéren történő sertepertéléses technikai elemek választékos alkalmazásával. A férfi alig várja, hogy elmondja, egész álló nap töprengett valamin, nem hagyta nyugodni a dolog, világnagy titkok közelébe akart dörgölözni, és lám, nem is volt ez hiábaság. Jutott valamire. A férfi nekilát, és ahogy mindig, hibát vét, elkalandozik, eszmefuttatásai elcikornyásodnak, nem jól ragadja meg a tényvalót.
Mondandója szétfolyik, unalmassá válik. A nő tekintete kapaszkodót keres, egy kicsit balra és egy kicsit le. A vállra.
A férfi nem sejti, hogy veszélyben van, a szösz mindig alattomosan támad. A nő hunyorogni kezd. Már-már fókuszál. És amikor a férfi ott tart, hogy: és ebből az következik egyenesen, hogy... Ekkor elindul a nő keze, és azt mondja - miközben megragadja a szöszt,  hüvelyk- és mutatóujj közt sodorgatva - , hogy aha. Azt hogy, aha, vagy méginkább ahha.

2. A nő nem ismert, csak összesodorta  vele a metró szele a férfit.  A Moszkva tértől kezdi el fixírozni. A férfi semerre néz, egyrészt mert metrón nem ismerkedik, csak feszeng, hogy olyan felületet találjon, ami nem reflektál. A Batthyány térnél látni lehet, hogy a nő már ideges. Az Astoriánál fantomszösztelenítő mozdulatokat tesz az ujjaival, a retikül takarásában. A férfi a Blaháig utazik, felefelé a lépcsőn eliszkol a szösz. Keresi a következő áldozatát. 

Az egész álló nap csak a szürkeség. Egymerő. Minden szürke már, az ég, a föld, ami közte van. Én is, a Veressné is, a bérszámfejtő a másodikról, az is szürke, pedig látszik rajta első ránézésre, noha asszony már vagy féltucat esztendeje, és meg is van asszonyosodva, itt ott ereszkedve, de látszik rajt', hogy hüvelyileg nem kínozza semmi nemű altáji péháérték elégtelenség, és még ő is úgy megvan szürkülve.
A hónaljam, a nyakhajlatom, a vállam, a cipőm, a gatyakorcom, a hajam, a tomporom: szürke.
Az udvaron a Majoros főmérnök elvtárs bambatekintetű, de bézsbe hajló Moszkvicsa is szürke, a visszapillantó tükrön a keresztre feszített Jézus, a kalaptartón a szent család három királyostól, jászolostól, az is az. A műszerfalon elterpeszkedik puhán a finom por, beeszi magát a hátsóülésre dobott fekete műbőrkalapba. Olyannyira szürkék vagyunk mi itt, hogy borúsabb napokon nem is látjuk egymást, csak a köszönésünk hallik néha, de az se jellemző, el vagyunk már szokva az elevenségtől. Nekünk már nem sokat jelent az, ha valami antropomorf. Nem téveszt már meg bennünket, amikor az emberség nem minőség, hanem inkább jelleg. Ha például az ember napközben sokat nyel be a szürkeségből, örül, ha a műszak végén odaáll a háromnegyedes sablon elé, felköhécsel egyet, nemhogy még köszöngessen. Mondjuk azt, a műszak végén külön elszámolja az Iharosné, de abba se sok a köszönet, annak már a szemére is ráment. Úgy néz olyankor az emberre, mint egy leselejtezett komód egy bontásra váró PIÉRT raktárban. Aztán azt viszik a festőüzembe, be a járásba, Szutyinkára, szilárdságoptimalizálás és törésteszt után.
A töréstesztet a részeges Rózsi meg az ura csinálja, kapnak két demizson kannás bort, aztán elkezdenek azon veszekedni, hogy mi hogy volt a múltban, de sose értenek egyet, és el is kezdik egymáshoz vagdosni a mintadarabokat, olyankor csak ragyog a Majoros főmérnök arca. A Rózsi meg az ura már kék és zöld, de a mintadarabokon meg még csak egy kis csorba sincsen.
Amúgy nem rossz, csak ez a fenenagy szürkeség ne lenne. Kapunk valami különlegesen kezelt tejet - állítólag fehérít, de nincs sok látszatja, legfeljebb a talpam világosodik ki vasárnapra, de azt meg úgy se látja a tisztelendő atya a misén, szóval közömbös. Tisztálkodásra meg valami hedendsóder sampont, hogy legalább a hajunkba ne ragadjon bele. A fiam elkéri, és azzal mos hajat, azt mondja, neki jobb, mert diszkószaga lesz tőle. Hát miféle beszéd ez.
Hétfőn szentigaz egy kicsit tovább kell bent maradni, mert akkor jön a heti cementszállítmány, portland, meg minden, de azért néha a Majoros főmérnök azt mondja: nyugodtan beleönthetünk két hobok perlitet, a németek úgyse veszik észre, legfeljebb át szól Szutyinkára, hogy vastagabb ecsettel hordják fel a Trinátot.
Egyszer volt egy olyan vállalati ankét, hogy a festő meg az öntő üzem megkapta a kultúr hátuljában a kertet, a gurítós tekepálya mellett. Akkor láttam először olyan kerti törpét, ami nem szürke. Odatették az asztal közepére, olyan volt, mint egy marcipán figura. Légykék kabátban.
Lyukat fúrt magával a szürkeségünkbe, istenöcsém - mondtam is ezt a Bogdán Magdának a festőrészlegből, de azt mondta, ne pimaszkodjak, ő férjes asszony, aztán elkezdte húzogatni az anyagában mintás, szürke jersey szoknyáját. Összesúg mögöttünk a kertitörpeüzem.

Pecsenyés Lajos - kisbeni zöldséges - eltitkolt gondolatai:

... hogy sütögetem e a pecsenyémet? Sütögetem. Miért, ki nem sütögeti? Naná, hogy. A pecsenyesütögetés az nem úgy van, hogy az ember akarja. Inkább csak valami formán az igénye, de hogy az akarat lenne az alapja, azt aligha hinném. Meg aztán valamivel ki kell tölteni háromnegyed évszázadnyi ürességet, na ugye. És akkor mi baj a pecsenyesütögetéssel. Miért azzal van pont baj, hogy konkrétan pecsenyesütögetés. Ki vallást alapít, ki zoknit stoppol. Tudom, mire megy ki a játék, ez ilyen morális kérdés most a Láp utcai piacon. Irigylik, hogy Forddal megyek a nagybanira. Mondva van: ember embernek Barkasa. Kérem, az élet nem mindenkinek fenékig aktívia. Kinek így, kinek úgy, hogy mit ne mondjak.
Szóval sütögetek. Most ne jöjjön nekem azzal, hogy a tűz, és hogy hajdan lopott volt a gyufa. Maguk folyton folyvást azzal foglalkoznak, hogy mi volt. Nem lopott a gyufa, van úgy, valami senkié és aztán valakié lesz. Így volt ezzel is, és az enyém lett.
Hogy mi? Hogy ha már pecsenyasütögetés így meg úgy, akkor miért az aranytojást tojó tyúkot? Kérem, én éhes vagyok, nem ornitológus. Tudom, hogy maguk is csüngenének az élet csecsén, csak nem fejlődtek ki magukban bizonyos reflexek, és ezt most rajtam kérik számon. Megvan a magam baja nekem is, teszem azt, savas vagyok. Tudják egyáltalán, mi az a sav? Fogalmuk sincs milyen az, amikor hajnalban arra ébrednek, hogy felböfögik az univerzumot és az a töménytelen időt, ami eddig volt és még csak eztán lesz, és kibuggyan a szájuk sarkán. A mindenség koszosfehér habja. Csak itt papolnak, fogalmuk sincsen arról, hogy az emberben mi lakik belül. A pecsenye legalább elnyomja azt a sok méla ízt.

Az a lényeg, hogy gyorsan és hosszan kell mondani. Harmincas etapok. Úgy, hogy peregjen az embernek a nyelve közben.  Jobbfarpofa,balfarpofa, egy levegővel hármat-négyet, de ki lehet, sőt ki kell tapasztalni. Légzéstechnikai alapon. Mint minden, ez is jobb, ha ketten játszák, olyankor az alsó szólam csak annyit mond: jobbfar, balfar és erre jön rá a fenti. Munka után, hanyatt fekve. Úgy a legjobb, de hason és stabil oldalfekvésben is ki lehet próbálni. "a mi keresztünk a hab a tortán..."

Volt a Máli néni. Egy testes cigányasszony. Második szomszéd. B L-ék helyére költözött be, akik az idől szavát meghalva mentek a panelba, bele az összkomfort kellős közepébe. És Máli nénit kaptuk helyete. Vele együtt Lajost a férjét, a valószerűtlenül sovány bányászt, akit utcán sosem lehet látni a barna svejcisapkája nélkül. Egy nap kétszer lehetett látni, egyszer amikor munkába ment, egyszer meg amikor hazajött. Kerékpárral járt és nagyon lassan tekerte a pedált, olyan volt kicsit mintha élvezné a mozdulatot, bár tekintete közönyről árulkodott, nem is az utat nézte, hanem valami nem létező pontot maga előtt. Keveset beszélt, mondták a szomszédok, hogy talán néma, de én egyszer a Máli néniék ablaka előtt hallottam, hogy azzt mondta egyszer, hogy az isten bassza meg. Lajos, amikor haza fele jött, akkor két klecnire rákalapácsolt egy ácskapcsot, és a bicikli csomagtartójára tette keresztben. Erre mondták azt, hogy bányász diplomata táska.
A Máli néni az első héten jött át először hozzánk, kis falkon kupakja volt a kezében és anyámtól kért némi wu2 sampont, nem sokat, csak egy hajmosásnyit. Aztán így ment ez minden vasár és ünnepnapokon. Máli néninek volt egy lánya. Bizton állíthatom, hogy az összes nők között akiket valaha láttam a legrondább. Mégis valami különös oknál fogva csak úgy dongtak körülötte az ivarérettek. Főleg akkor voltak a házvégében a legtöbben amikor alkonyodott. Máli néni pedig olyankor kikiabált az ablakon, hogy Iriiiiinke. És Irinke olyankor eldobta a cigarettát és haza ment.
Olynkor azt mondta a Máli néni még, hogy ez a lány nem bír a picsájával. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. NEm értettem mi dolga lehet egy kamaszodó lánynak önnön picsájával. Aztán tényleg Máli néninek lett igaza, mert egyszer az Iriiinke egyszer a kert végében töltött pásztoróra után úgy maradt. De ezt senki se tudhatta meg. Máli néni különös lebernyeges ruhákba öltöztette Iriinkét. Sokáig semmi nem változott. Vasár és ünnepnapokon jött, de már azt mondta nem kér drága wu2-t, tud ő ultrával is hajat mosni, hanem ha adnánk neki néhány darab savanyú ubrorkát azt nagyon megköszönné.

Egyszer azt mondta valaki, akkor amikor éppen messzire merészkedtem, hogy nekem hét olyanom lesz ami akkor a fejemen volt. Pukli amiből kénköves genny jön ki és fáj, rettenetesen fáj. Nem igen hittem én az ilyesmiben, egyrészt nem vagyok valami transzcendens, másrészt ha valamim fáj, akkor csak arra tudok figyelni, csak azt figyelem, hogy miként fáj, hogy miként közelít és hogyan megy el. Ám a dolog úgy áll, hogy most járok a hatodiknál, azaz hajlok arra, hogy egy még - ha akarom, ha nem - hátra van. Mindenhol belém kóstol a kórság, megharipdál, olykor nyammog. És aztán? Mi van aztán, ha meg lett a hetedik, aki én magam leszek? Aranyló aurám lesz és megüdvözülök, reggelente hajlongani kezdenek a fák és előre köszönnek, a békák kussba maradnak a csónaktalan csónakázó tó partján amikor a kórházba megyek, anyám ritkuló csontjai szempillanat alatt összesűrűsödnek, a bronhitiszével majd szélmalmokat hajtunk meg (európa meg van mentve), apa fejében az erek spontán kidugulnak és Tódi macskának elmúlnak a bibircsókok az ínyéről? Mindenki rám vár, rajtam a világom szeme, csak éppen én nem látom. Azt, hogy hova akar kilyukadni az ami bennem van és miért rajtam keresztül lyukad ki?

Mindenről le lehet szokni. Mindenről le is kell. Az írásról is, csak olyankor meg eszembe jut, hogy mindig az utolsó nap a legjobb. Akkor a legjobb amikor már szekrényeket elvitték és soha nem látott falszakaszok kelletik magukat a kongó szobában. Már csak az ágyak vannak és visszhangzik minden amit beszélünk, olyan erősen vagyunk jelen - még így utoljára - hogy beleremegnek a falak.
Tehát eltéveszteni se tudjuk azt, amikor mondani akarunk valamit. Olyan élesen ember nem érezheti saját jelenlétét, mint akkor. Abban a nagy ágyakkal feldíszített ürességben. És az utolsó estében még az is jó, hogy mire felébredünk van lesz abból ami volt és évtizedekből összetapadt paplanokkal lehet egész éjjel takarózni. Érezni ahogy rálapul hátra, vádlira, rüsztre az idő, és az akkor jó. Persze elromlik ahogy minden, megvacakul, de akkor ott abban az üres sötétben, ami hagyja magát kisajátítani akkor jó. Nézni a falat ott ahol valaha a szekrények álltak és világosabb ott most minden, látszik ahogy elrontotta a szobafestő a henger mintázatát.
És aztán reggel lesz és mi visszanézünk és ökölbe szorul mindenünk amink van, amink lesz még ezután. Viszlátot akarunk mondani, de csak az jön a szánkra, hogy változás. Azt mondjuk olyankor egyre, hogy változás. Olyankor lemondunk arról ami lehetett volna és beérjük azzal ami lesz.

Golyó és Pihe. És Bátor a kutya, akit a gazdája éppen hogy azért, mert gyáva. És Józsi is aki a  sertéstelep mindentudója, még akkor is az amikor vérereket rajzol a sört a retinája alá. Minden véreret elhiszek neki, még akkor is ha nem tudom az okait. És akkor ezt lehet venni valamiféle egésznek. És ahol van egész ott van rész is. Lehetsz te is, bárki lehet. Az ember mindig tanul, ha nem akar akkor is, és ez némileg árulás. Egy telerakott hűtőszekrény ami olyan gondosan van komponálva, hogy csak az romlik meg benne aminek meg kell romlania. Mennyei a háttérvilágítás.
Az ég meg folyton halványosul, olyan az egész, mint valami kozmikus visszaszámlálás. Becsukott szemem között számolok én is, jóleső semmit zubogtatok a számban, a tömésre váró jobb alsó akárhányas mellet. Tájjellegű még szájíz is. Az, hogy egyszer mindennek vége van az persze eszembe sem jut, én így csinálom az örökké valóságot. Olyan mint ha nem lennénk, és nem lenni jó.
Olyan fajta művésznek érezheti magát az ember, aki tudja már, hogy mindenre képes, még arra is hogy semmit ne csináljon és él vele. Hogy a semmit kezdje magával. A passzivítás a műve, egy végső mozdulatba merevedés. Az úgy maradás. Minden mozdulat ilyen: állás, nyugalom, egymásutániságuk figyelembe vétele okoz zavart - mozdulatnak véljük, belekáprázunk.
Bor, búza és békesség, az utóbbi azért csak módjával, mert azt hiszem az tunyít a legjobban.
Bolhák alapítanak rajtam kolóniákat, majorokat, szívják ki a vérem. Tehát még élek, beszélek ki magamból két vakarózás között.

Amikor este már nem bírom kinyitni a szemem az jó. Akkor van az utolsó körülnézés. Beleharapni abba a valamibe ami én vagyok és nem azért mert ízlik, hanem azért mert tudom, hogy el kell fogyasztanom. Megadás. Ilyenkor bele lehet hallgatni az időbe, mint egy sosem volt rádiójáték előzetesébe egy falióra révén. Bevág az utcáról a lámpafény, letörli a hengerelt falat. Újrarajzolja a bútorzat kontúrjait, átértelmez, segít most szokni a szokhatatlant. Megint beleharapok abba a valamibe ami én vagyok, nem az íz miatt, tudod, hanem a satöbbi, a járulékos.
Most jön a finis, az utolsó körök.
Tegnapi mondatok veszítik el tragikus hirtelenséggel az élüket, elolvadnak az óra tikktakkolásban, úgy ahogy az utolsó kávéban a mokkacukor. A kávéfőző krómján holdvilág pihen, nagyanyád fogsorán, egy metszett kristálypohárban apró buborékok bandáznak, megpihenve a peremeken. Ilyen itt nyaranta a pezsgés.
Két piros vájling között nagyot sóhajt egy habverő, összerezzenek a tojások a frigiderben, pattogzik a lavóron a zománc, sosem volt igazán fehér. Az ajtófélfában a szú a másik oldalára fordul, erjed az üvegben a csipkelekvár. Elbódítja a lombok suhogása az asztalfiókot, hangosan horkol a turmixgép, a fakanál, elájul a seprű cirokja.
Ilyenkor az egész világon már csak én vagyok egyedül ébren.

A legbensőbb szélsőségek. Törökülésben ugyan, de az első sorban egy koncerten. A halál faszán, de igaziból Belemagyarázni azt, hogy ami most van, illetve akkor volt, az egy kicsit belőlem is ki van szakadva, hogy részem volt, része vagyok. Máshogy: egy kicsit belőlem is kiszakítatott. A sok egyet akaró mindig gátja az egyirányú változásnak és ez emberi ésszel felfoghatatlan, érthetetlen és értelmetlen, mindenkor. A hallgatóság külön- külön autonómiák kiváncsisága, nyíltsága vagy nem nyíltsága, leginkább félelme. Nem csak a rossz oszt meg, a jó is. Talán még fájdalmasabb, hogy nincsenek útjai, nincsenek csatornái a jónak. Szubjektivítás van. Az is úgy, hogy viszonylagosságba itatva. Így sose lesz megvilágosodás, irányultság, megváltás, ahogy mondani lehetne. Így csak céltalan befogadás lesz és a végén sírás, de azt meg senki se bírja. Szóval, locsogni fogok. És akkor az van, hogy elviselhetetlennek érezhetem magam - egyfelől. És várom azt, hogy magammal is ellenkezve, de elviseljenek. Az ilyesmi mindig elhasznál. Semmi öröm nem jön belőlem ki. Ezt érzem hetek óta. Olyan vagyok mint egy gép. Pokolian el vagyok fáradva és olyan üres vagyok, hogy hét mennyország is elférne bennem. Ha idegenekre nézek, az jut eszembe, hogy semminek semmi értelme. Ha magamra, akkor még ennyi se.
És ez minden amit jelenpillanatban adni tudok.

Egy matróz vagyok. Az Ulászló 2. (néhai Vöcsök 1) hajón. Nem iszom vizet, csak bifiduszos rumot. A vasutasok se eszik meg a sínt. Nem sejtettem, hogy Csel e patak, aztán tessék. Három tenger mossa az önérzetem, vértől az óceánig. Ezt tévesen hiábavalóságnak értelmezem. Rozsdás mondatokat mélyesztek bele az iszapba. Keresem a gyökereimet. Tasmacska. Huba zmeg. Szundi, Morgó, Kuka, Álmos. Álmos én vagyok.

Amikor kinyitod a szemedet pont akkor oltod el a lámpát.

Az abszolút következetlenség az az amikor zsizsiket sugároz a tévé.

Lao Seb