Képzelj el. Képzeld el azt, hogy engem látsz. Na jó, tényleg nem egészen így gondoltam, ne képzeld el, hanem nézz ide. Azért kezdtem így, mert ha lehetséges volna hogy én te legyek, akkor nem biztos, hogy ezt az egészet meghallanám, vagy elakarnám képzelni. De gyere most vissza, ne kalandozz el, nézz ide. Most még rám. Igen, én vagyok az, igen most intek neked, az vagyok én, az vagyok aki integet egy történet szélén, aki széles mozdulatokat tesz, és tekergeti a nyakát, a szemem pedig remeg. És te, aki most rám tekintesz, abból a történetből nézel, aminek én most a szélén állok, te vagy ott a történetemben, én meg állok a szélén. Mint ahogy a szerényebb képességű futballjátékosok szoktak kupeszerdákon, esetleg szerelemcsütörtökökön. Tehát ott állok a történet partvonalán, idegen vagyok, nem is mondok semmit, úgy értem semmi szokatlant, vagy megszokhatatlant, jobbára a csend is rendhagyó, ami eltátott fejemből kigőzölög. Te meg ott a történetemben, a játéktérben, el lennél mondjuk tévedve. Nem találnád a kijáratot és én meg hülyén érezném magam, mert annak ideján nem képzeltem bele ajtót se, azt hittem, hogy ez olyan hely is lehet, ahonnan nem akarok majd messzire menni, és te az ott, aki messze vagy, neked sem megerőltető a maradás. Most elbizonytalanodtam, látod, a fejem is leszegtem - meg kell vallanom, nagy ijedtségemből kifolyólag fordulnék egy kicsit hogy valahogy máshogy, valami másik történetnek álljak a szélén és talán, hogy másik történetet képzeljek el. Kicsit odébb, de lényegében ugyanezt. A végén felparcellázom a világomat és majd jól nem lesz egy talpalatnyi szabad terület sem. Befogok szorulni, csapdába esek, ha ugyan már rég meg nem esett, és csak vigasztalgattam eddig magam. Aztán meg attól is tartok, mert mindez olyan rég történt, hogy nem emlékszem pontosan; lehet hogy mégis tettem valahova gondolatból ajtót. Ha így lenne, oltsd le a lámpát, fájna látnom azt ahogy így állok itt a semmi szélén.
2005. december 16., péntek
2005. december 15., csütörtök
Aki azt kérdezi, hogy ki ment meg engem? - az tudnivaló; menthetetlen. Ilyen és ehhez hasonló dolgok jártak az agyában, de úgy és annyira elfáradt a nap végére, hogy egy ízben arra lett figyelmes, hogy a szája szélén langyos nyál folyik ki lustán. Bele a világba. De hogy így esett, akkor már egy csapásra köze is lett hozzá, nem kevesebbhez és nem többhöz, a világhoz, ahhoz amit szubjekíve ő teremtett, de mindig és csak is mások által nyerhetett érvényt. Nyál mentén. Ezt a minőséget aztán meglehetős gyűlölte, ha arra gondolt, hogy ez igazából benne is létező, a beilleszkedés kényszerére gondolt, és kontrasztként elengedhetelennek tűnő dolgai szolgáltak, melyektől egyszerre szenvedett de úgyazon érzelmi potenciállal szerette is őket. Folyton lesben kellett állnia, mindúntalan azt hitte, hogy rá ragadoznak, persze valahol ő is ott volt a másodragadozók halmazában és így tovább. Nem nagyon fért a fejébe a győzés. Nem is nagyon volt érzéke hozzá, vágyni is csak áttételesen vágyott, amolyan sírva vígadásnak gondolta. Jelentéktelennek tűnő mondatokat tudott évekig a fejében hordani, néha megidézte őket, vagy egy idegen szájból hirtelen előbuggyantak, ha ne mtörődött velük. Ilyenkor mosolygott kifele, alig egy tucat ha tudta hogy akkor ő ott zokog. Elnézték neki. A ciklikusság, a hullámzás volt a mániája. Hosszúra nyúlt de poént nélkülöző viccs volt az egész létezése, aztán végül a halála is. Egy este, szédülten ment az utcán, kezét szétgombolt kabátja zsebeibe dugva, kissé megnyitva a kabátot, éppen hazafele sietetve, hajadonfőtt, éppen jól érezte magát, elképzelte a lakást, benne a fényeket, a hőmérssékletet, a páratartalmat, az ablakon átzuhanó látványt, kinti is benti zajokat, az ottlét mámorát és azt ahogy ez úgy kavarog benne, mint a fagylalt azokban a régi alumínium tégelyekben, a,it ha sokáig nézett szédülni kezdett (az anyja alzheimer kóros volt, az apja cukrász). Mire éppen elképzelt mindent, akkor ért egy kandeláber alá, ahol egy kilazult csavar okánl ráesett a karácsonyi dekoráció majd egy mázsás fémből való váza és agyonütötte. Másnap aztán úgy folytatódott minden ahogy addig, reggel fel kelt és azt kérdezte; ki ment meg engem?
2005. december 14., szerda
DÚS DADAIZMUSSAL ÁT MEG ÁTSZŐTT SZÜRREALISTA bejegyzés
(nemecsek-mix - michail archer version)
Köszönöm a méltató leveleket, a vicces megnyilvánulásokat, bölcseleteket, a kedves képcsatolmányokat és a vigaszempéhármakat, rosszabb esetben ágakat. Mindezek összessége azt bizonyítja, hogy érdemes vagyok, egom lufijába ömlő hidrogénmolekula csokornak hat mindez, mindjárt elszállok, na kiböktem végül. Persze a keveset is meg kell becsülni (ezt nem én mondom, de mondhatnám), de a soknak meg valami zsigeri mohóság okán mégis jobban lehet örülni. Tkp azon jár egyre az eszem, amit jobb pillanataimban leszarok. Ragyogó bejegyzéseim, olykor mély szellemiséget sugárzó bejegyzéseimet látva, nem lehet megállani, hogy ne jönne ama késztetés, a kapocs. Förtelmes kötekedő és remete mivoltom, hatalmas idegenségemet látva nem féltek elbizonytalanító erőmben és ezt köszönöm. Kijelentő mondataim ridegsége sem ijeszt, ezért meg külön hála jár, bonus post-al. Legyen.
"a mobilom akkuja egyre gyakrabban merül le, ezért arra gondoltam, hogy venni kéne egyet, de aztán meg az jutott az eszembe, hogy lesz valami izé koncert a valahol és ott kellene inni a haverokkal, és oda kellene némi lé, emi minket meghatároz, de kurván zavar a cigifüst, na és minden egyéb zavar ami rajtam kívü esik, azán azokkal, a másokkal megérteni egymást, mint meg nem értett, de utánozhatatlan formátumú tálentumok, meg verset írni, meg könnyedén venni mindent, szal hogy levan szarva az a kurva aksi meg ami túlmutatna rajta, mert hát mennyivel fontosabb vagyok én mindezeknél, meg amit magamból láttatni akarok vagy engedek az főleg, uram bocsá: sőtpláne. gyakorlatilag akkor is lojális leszek hozzád, ha mondjuk vért hugyozol is tőle, egyszemélye megmentősereg - némi élc elfér talán."
Így füstölgött az az erősnek kicsit sem mondható paraszt magában (hűmadenagyongyűlölömisérte) - de az is meglehet hogy csak unatkozott a semmilyen színű ég alatt, mert nem volt aki befesse, vagy éppen csak mást akart - a fényviszonyokat tekintve - (rövidebben: a kurva tél megkínoz én meg segítek neki, marha) amit akkor szeretett volna, ha nincs ez az eleve elrendelés, ami már majdnem olyan mint egy élethosszig tartó tanulságok nélküli lecke, és hát a tanár az meg sokkal gonoszabbnak hat most, mert szándék nevelődött, meg akarás. Pedig én mennyire nem tudok alapból akarni Aztán arra is gondolt, hogy megkérdezné, vár e még engem valami olyan, amire én is várok. Persze nem merte megkérdezni, igazából meg még elképzelni se nagyon. Beszari egy alak, szánom, hogy közöm van hozzá. Nem kár érte. De azért köszöni a bízást, a kitartást, meg mindent amit kapott vagy nem kapott. A blog nem vész el, csak hátralapul. Let here be rák.
(aztán még hármas tagolásasos is lett, hát asszem ez kurva pazar, közel a tökéletes)
De vége, vesemedence, mégis csak jobb mint ha kárpát volna, azzal valahogy kevésbé tudnék mit kezdeni, bár... Tegnap nagy hó esett, nem figyeltem, belém is esett, meg is maradt, rugaszkodom el a valóságtól, azt hiszem ezt láthatja aki rám néz és engedem neki. Én meg azt érzem, hogy inkább a valóságba van az én rugaszkodásom, tényleg azt érzem, de nyilván bolondság mindez. Ebben nem lehet kiigazodni sehogy, pedig úgy szeretnék. Tényleg.
Baljós a színezetem, kereszteslovag lehetek, vagymi, a vizeletem is négykeresztes az ünnepekre való tekintettel.
- Befogom a pofámat!!! - ez én voltam? kérdezném meg aztán, valakitől.
2005. december 12., hétfő
És aztán csupasz a képed, eltüntetted magadról itt felejtett majom voltod, felegyenesedve jársz kelsz, olykor a fáról is lemerészkedssz, nagy nekibátorodva bannánnal kínálod az alfanőstényeket, mint lojalitásod tanúbizonyságát.
Egy szóval, az egészbe lenni vágysz, és olyankor mindig elvágod magad, faciálisan menstruálsz. Fogjuk rá.
Egy szemet akart - ezt csak kölcsön - ami az övé is lehetne, és ha akadt aki adott, azt egy darabig szerette. A hátakat azokat gyűlölte, pedig többet látott mint arcot, később hajta növesztett, aztán szakállt meg bajszot. Volt valami amit igen gyakran mondogatott de a végén a fejéből kiesett, mert kába, arról beszélek ott ni, ott él két vesével egy széken mostan az sztk-ba.
2005. december 7., szerda
2005. december 6., kedd
2005. december 5., hétfő
Én egy ideje, elvesztettem minden kedvemet, bár nem tudom azt sem, hogy miért is bánom, ha nem jön méltató levél, esetleg egy mp, abból is a három. Isa három és igény vagyunk, másra is meg önmagunkra kijelentő mondat, de uszály is - mint ilyen tehetetlen, néha elmerjük képzelni; egy hajó majd a kikötőbe vontat. Ez a bajom, még össze sem csomagoltam rendesen, már is azon jár az eszem, hogy milyen az érkezés, aztán nehéz mégis csak megszokni, hogy a bőröndből redszerint hiányzik a fogkefe, a fésű meg a zokni. Az idő ezalatt mindvégig az izmokban dekkol, ernyed és várom mivel rukkol elő az a télutóember aki bennem lakik mióta üres hotelszobának tudom elképzelni magam. Amikor azt írom le: félek, nem kell valami rettenetes szerencsétlenségre gondolnom, olyan csak az is mint minden más, volni,vanni, lenni, a nem levés, vagy az elmúlás.
Higannyal mérhető lázam nincsen, bigyózok.
mint egy török basa,
keresem a balanszom,
bök a toilett kacsa.
2005. december 4., vasárnap
Most az mondogatom magamnak, hogy nyugi, hogy jajj most csak el ne kalandozz, mert aztán sose találsz vissza már ahhoz a magadhoz, amit úgy elgondoltál, jó rég egy végsősörön, mert hallgatni arany, de hát beszélni az meg igen is öröm, már hogy ha van kihez, lehetne neve is, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, esetleg Inez. A rontott szavak, meg a célbaértek, és még tétova hogyanokkal elkeveredve a sosem volt miértek. Na meg hogy van e olyan, ami hihető, hogy annak lenni mint náthának a (s)maciméz, és ahogy ez kinéz, nyüzüge szavakkal formálom a csenevész mondatokat, a magam képére, de rossz isten lennék, túl sokat gondolok a világ végére. Járok is oda sokat, a végére meg vissza, teagőznek kellene lennem, vagy annak aki főzi, annak aki issza. A fejemben ma párnacsata van, tollak szállnak, könnyűség. Minek is mondjam, reszketős derű, vagy csak a félelem maga, mit megszoktam én a féleszű.
2005. december 2., péntek
2005. december 1., csütörtök
És persze magamtól, attól ..., az az amitől a legjobban tartok, nem a levegőbe beszélek, én mondom ezt, a 84-es antismaci bajnok.
2005. november 29., kedd
Stílusgyakorlat gyászolóknak. Azt játszom, hogy 8 éves vagyok, fekete lakkcipőben a Hősök terén. Megtaláltál? Igen, az a legkisebb, igen, az aki pereccel integet. Paradoxon; a térdzoknim hófehér, persil nélkül, ez már abszolut. És rövid a nadrág, (de hosszú az élet), a kék, a gombos. És a napsütés meg a szél, ahogy játszik a véletlenszőke fejemen. Mellettem keresztanyám, virágmintás kosztümét látom és a vádliján az anyajegyet, a kézen gyűrűt, és gyönygyház körömlakkot. Aztán ég felé tartott sósperec, a legvégén pedig a nevetés. Teszünk egy félkört, Szt Istvántól Kossuth-ig, megyünk, magyaráz, államról, emberről, magyarokról. Az állam meg esik le. Tébolymatiné. Nekem. Hátunk mögött a hét pogány, felettük Gabriel, kényes ellenpontként. De nem vagyunk ellepontérzékenyek. Múlékonyak se nagyon. Még szerencse, hogy van az az oszlop, és rajta az az oxidálódott vagy koszlott angyalunk, ott fent. Még szerencse, hogy mi is vagyunk, de a legszerencsébb az az, hogy van az az idő. Hogy vannak, ezek az egymás után következő, de mégis csak megdermett pillananatok. Hogy van ez, ez a mi vágatlan változatunk.
Hazafelé eső, és bőrig ázás, aztán bundáskenyér és teaíz a szájban, végül dióbél. Aztán csak jön az este, hogy a szíveinket kerekre nyesse, kiszűrődő lárma a Balaton vendéglőből, villamosok kanyarzaja, ájulat. Lebegés a szétnyílós ágyon, beesek közé, ágyneműk, esti testek szaga. Onnan is kivesznek, paplanokba tesznek (mindjárt jönnek a törökök, szinte hallom Hunyadi ezt mondja). De most már az a hely is az enyém lett, bármikor visszamehetek. Van az a hely, az ágy résében, egy járat, összegyűrödött autóskártyák, kiesett matchbox kerekek, jobb sorsara érdemes pipázós sünik között bár, hihetetlen,de ott van az is, a Hősök tere.
Dolgaim közt teszek-veszek, rémnek látom a rémet, és kikísérek egy kísértetet. Tessék - látják, hogy ha ilyet látni lehet. Bennem jó sok akarat van, bár nem hiszek úgy az akaratban, mint az a sok hangos akaratlan. Volt egynéhány precedensem, ezért még feltudok böfögni, bőgni, de decensen, a gyomromból indul el, nem pang a szavam, így a hányados az a közös, nem pedig a nevező, és tán bánat ez (bár én nem így gondolom), de nem a hajó egy, hanem az evező.
2005. november 27., vasárnap
A Cs. Ő egy gyerek, fiúgyerek. Óvodás és vasgyúró. A középsőt koptatja, únja. Onnan ismerem, hogy az atyja próbál hardveres analfabétizmusomon enyhíteni. Ilyenkor a velem közös háztartásban élő komputerommal a hónom alatt érkezem (ez már majd egy edda dal kezdete is lehetne), ott a szakit magára hagyom, úgy sem értem és megyek Cs.-vel palacsintást játszani. E játékot magukat felnőttnek csak félig valló , de vállaltan ihlethiányos alakok találják ki, amikor a minden kötél is szakad. A lényeg csak annyi, hogy célszemély beugrik ágyba, a "a séf", ez esetben én, becsavarom a paplanba, ő kibújik, és elszalad, én pedig - idézem: "elszaladt a túró" felkiáltással borzolom a nehezen borzolhatót. A konzisztenciát, úgy a tizedik palacsinta környékén önkényesen változtatgatom, végső eleseredésemben, lássuk be: elkurvulva, hurkazsírt kiáltok, majd javaslom alternatívaként - mivel update vagyok Cs-ben, akár Norbi a a csibefalatokban - a várrajzolást. Cs hozza filctoll készletét, első látásra is világos, hogy a rostironok száma az ibolyán még innen, de a spektrumon minden bizonnyal túl van. Ez színtévesztésre hajlamosít. Demokratikus döntésünk eredménye ezüstvár, arany huszárokkal, egyúttal ügyesen kitérek a türkízkék irányából jövő kellemetlenkedő kérdéseinek nyilai elől.
Mivel olyan városban élünk, amiben egy szikra vár nincs, pedig az nem is lenne sok, a tőlünk 10km-re lévő, várban és történelmi emlékekben sokkal inkább gazdag T. adja alapját tüsténtkedésünknek, tóval és mindenestül, nádihegedúvel. CS javasolja, hogy rajzoljuk rá a vágóhídat is, és érdeklődik, hogy tudom e miről beszél. Nagyon helyesen, mondhatni felnőttesen bólintgatok. Mondja nekem, hogy nem érti ez az egész vágóhídasdit, mert hogy az voltaképpen a tó fölé nyúlik be. Hiányos ismereteim kalapjából próbálom előhúzni a nyulat, mint egy végletesen elcseszett falusi roadshow illuzionistája, ehhez még szerény állategészségügyi ismereteim adnak némi zamatot.
Gyakorlatiasan mondom el, tehén bemegy, hókon vágják, ami kell kampóra, ami nem a vízbe, eszik meg a halak, aztán ember kifogja a halat, megeszi, hogy legyen ereje egy újabb tehenet letaglózni, tökéletes riszájkling, érted CS? Érti. Megnyugszom.
De aztán meg az jön, hogy ott hány tehén halt meg már, úgy a világban és az időben? Abban, amit mi annak tekintünk akkor és ott. Emlékmű nincsen, tehát a mohácsi vész áldozatainál biztos lényegesen kevesebb. Tippelek: sok. Hiányos válaszommal beéri. Azt mondja erre, és hogy ez csak ott, azon az egy helyen, képzeljük el a világon milyen sok tehén halhatott meg, amióta világ a világ. Hát jah. Nem lehet leállítani, azzal jön, hogy az emberekre is mindez igaz. Aztán meg azt mondja, miközben a toll kupakját rágja, hogy ugye ez szomorú. Azt válaszolom, hogy még csinálok három palacsintát ha akarja, de többet nem. Fogalmam sincs miért jutott ez az eszembe, mert mindez több hónapja volt, arra emlékszem, hogy erre a mi közös időbkből az volt az érdekes hogy megmarad e, és azt is gondoltam, hogy persze, hogy megmarad. Azt meg nem mondanám, hogy miért, mert ha úgy veszem mellékes szál az, hogy a gyerekek okosak, a filctollak ezer színben pompáznak, a palacsinta iszonyat finom, a halál pedig mindezek ellenére, vagy tán épp ezért olyan szar, hogy szavunk se nagyon lehet/van rá. Vagy ha van, akkor abban rögtön az a törekvés, hogy megosszuk mással. Nem kezdeni valamit valamivel, nem azt mondom, hogy közösen jobb, de elviselhetőbb. ÉS még annyi, hogy nem szántam én ezt "szomorú" post-nak. Ellenkezőleg. Nem szántam semminek.
2005. november 25., péntek
Gondolj arra, hogy nem vagy, akkor valahogy közelebb leszel a valósághoz, de távolabb magadtól és mástól. Ki mondta, hogy nem lehet ilyet? Miért hitted el? Magadnak se.
Persze én nagyon is jól ismerlek, tudom ködös vágyaidat, vagy amiket annak nevezel, amelyek beilleszthetőek a valahovába, és a sehogy sem egybevágóakat is épp úgy. Tudom, hogy mit szeretnél, de nem tudom kimondani helyetted, ezért is mondom: nem kell semmit sem mondanod.
2005. november 24., csütörtök
El kellene tudni mondani, ahogy az erekben a vérrel elkeveredik az idő, és azt, hogy milyen érzés mindez, ahogy bennem, ismerem. Mondom magamnak. Lehet, hogy nem is szó, csak érthető sóhaj lenne ez, amit még magam sem értek igazán. Vagy egy, a lépcsőfordulóban felejtett köhintés, jelenidejű emlékhurut. Talán úgy van, hogy ami eztán lesz, én már valahogy arra is emlékezem, elfojtott indulatot érzek így, pimaszságom miatt.
Mondanom kellene valamit, és tudni, hogy az a mondat onnatól kezdve már: van. Bizonytalanul, botladozva, de hogy van, azt is jó lenne tudni kimondani. És azt, hogy temérdek időmmel nem tudok elszámolni, hogy a mellkasom luftballont rejt, abban pedig kolibri van és beszédes szárnyak. Repülés az van. Kicsinyke tér, az van. Csempe a francba, az van. Minden van, talán éppen attól ilyen pokolian elviselhetetlen néha? A hely szűke miatt?
Vagy ahogy a rendelkezésre álló légköbméter helytelenül van kitöltve. Olyan egy kicsit, mint ha fészket rakott volna bennem valami, csak remélni merem, hogy nem a fene az.
Fosztóképzők harmincadja.
Megrémít, hogy milyen könnyű is tudok lenni olykor. Most akkor melyik vagyok? Sok cukorral iszom a képzeletet. Ilyen. Vagyok.
Az észnél légy (11 óránál), aztat mondogatom magamnak.