2005. december 16., péntek

Képzelj el. Képzeld el azt, hogy engem látsz. Na jó, tényleg  nem egészen így gondoltam, ne képzeld el, hanem nézz ide. Azért kezdtem így, mert ha lehetséges volna hogy én te legyek, akkor nem biztos, hogy ezt az egészet meghallanám, vagy elakarnám képzelni. De gyere most vissza, ne kalandozz el, nézz ide. Most még rám. Igen, én vagyok az, igen most intek neked, az vagyok én, az vagyok aki integet egy történet szélén, aki széles mozdulatokat tesz, és tekergeti a nyakát, a szemem pedig remeg. És te, aki most rám tekintesz, abból a történetből nézel, aminek én most a szélén állok, te vagy ott a történetemben, én meg állok a szélén. Mint ahogy a szerényebb képességű futballjátékosok szoktak kupeszerdákon, esetleg szerelemcsütörtökökön. Tehát ott állok a történet partvonalán, idegen vagyok, nem is mondok semmit, úgy értem semmi szokatlant, vagy megszokhatatlant, jobbára a csend is rendhagyó, ami eltátott fejemből kigőzölög. Te meg ott a történetemben, a játéktérben, el lennél mondjuk tévedve. Nem találnád a kijáratot és én meg hülyén érezném magam, mert annak ideján nem képzeltem bele ajtót se, azt hittem, hogy ez olyan hely is lehet, ahonnan nem akarok majd messzire menni, és te az ott, aki messze vagy, neked sem megerőltető a maradás. Most elbizonytalanodtam, látod, a fejem is leszegtem - meg kell vallanom, nagy ijedtségemből kifolyólag fordulnék egy kicsit hogy valahogy máshogy, valami másik történetnek álljak a szélén és talán, hogy másik történetet képzeljek el. Kicsit odébb, de lényegében ugyanezt. A végén felparcellázom a világomat és majd jól nem lesz egy talpalatnyi szabad terület sem. Befogok szorulni, csapdába esek, ha ugyan már rég meg nem esett, és csak vigasztalgattam eddig magam. Aztán meg attól is tartok, mert mindez olyan rég történt, hogy nem emlékszem pontosan; lehet hogy mégis tettem valahova gondolatból ajtót. Ha így lenne, oltsd le a lámpát, fájna látnom azt ahogy így állok itt a semmi szélén.

2005. december 15., csütörtök

Aki azt kérdezi, hogy ki ment meg engem? - az tudnivaló; menthetetlen. Ilyen és ehhez hasonló dolgok jártak az agyában, de úgy és annyira elfáradt a nap végére, hogy egy ízben arra lett figyelmes, hogy a szája szélén langyos nyál folyik ki lustán. Bele a világba. De hogy így esett, akkor már egy csapásra köze is lett hozzá, nem kevesebbhez és nem többhöz, a világhoz, ahhoz amit szubjekíve ő teremtett, de mindig és csak is mások által nyerhetett érvényt. Nyál mentén. Ezt a minőséget aztán meglehetős gyűlölte, ha arra gondolt, hogy ez igazából benne is létező, a beilleszkedés kényszerére gondolt, és kontrasztként elengedhetelennek tűnő dolgai szolgáltak, melyektől egyszerre szenvedett de úgyazon érzelmi potenciállal szerette is őket. Folyton lesben kellett állnia, mindúntalan azt hitte, hogy rá ragadoznak, persze valahol ő is ott volt a másodragadozók halmazában és így tovább. Nem nagyon fért a fejébe a győzés. Nem is nagyon volt érzéke hozzá, vágyni is csak áttételesen vágyott, amolyan sírva vígadásnak gondolta. Jelentéktelennek tűnő mondatokat tudott évekig a fejében hordani, néha megidézte őket, vagy egy idegen szájból hirtelen előbuggyantak, ha ne mtörődött velük. Ilyenkor mosolygott kifele, alig egy tucat ha tudta hogy akkor ő ott zokog. Elnézték neki. A ciklikusság, a hullámzás volt a mániája. Hosszúra nyúlt de poént nélkülöző viccs volt az egész létezése, aztán végül a halála is. Egy este, szédülten ment az utcán, kezét szétgombolt kabátja zsebeibe dugva, kissé megnyitva a kabátot, éppen hazafele sietetve, hajadonfőtt, éppen jól érezte magát, elképzelte a lakást, benne a fényeket, a hőmérssékletet, a páratartalmat, az ablakon átzuhanó látványt, kinti is benti zajokat, az ottlét mámorát és azt ahogy ez úgy kavarog benne, mint a fagylalt azokban a régi alumínium tégelyekben, a,it ha sokáig nézett szédülni kezdett (az anyja alzheimer kóros volt, az apja cukrász). Mire éppen elképzelt mindent, akkor ért egy kandeláber alá, ahol egy kilazult csavar okánl ráesett a karácsonyi dekoráció majd egy mázsás fémből való váza és agyonütötte. Másnap aztán úgy folytatódott minden ahogy addig, reggel fel kelt és azt kérdezte; ki ment meg engem? 

2005. december 14., szerda

DÚS DADAIZMUSSAL ÁT MEG ÁTSZŐTT SZÜRREALISTA bejegyzés
(nemecsek-mix - michail archer version)

Köszönöm a méltató leveleket, a vicces megnyilvánulásokat, bölcseleteket, a kedves képcsatolmányokat és a vigaszempéhármakat, rosszabb esetben ágakat. Mindezek összessége azt bizonyítja, hogy érdemes vagyok, egom lufijába ömlő hidrogénmolekula csokornak hat mindez, mindjárt elszállok, na kiböktem végül. Persze a keveset is meg kell becsülni (ezt nem én mondom, de mondhatnám), de a soknak meg valami zsigeri mohóság okán mégis jobban lehet örülni. Tkp azon jár egyre az eszem, amit jobb pillanataimban leszarok. Ragyogó bejegyzéseim, olykor mély szellemiséget sugárzó bejegyzéseimet látva, nem lehet megállani, hogy ne jönne ama késztetés, a kapocs. Förtelmes kötekedő és remete mivoltom, hatalmas idegenségemet látva nem féltek elbizonytalanító erőmben és ezt köszönöm. Kijelentő mondataim ridegsége sem ijeszt, ezért meg külön hála jár, bonus post-al. Legyen.

"a mobilom akkuja egyre gyakrabban merül le, ezért arra gondoltam, hogy venni kéne egyet, de aztán meg az jutott az eszembe, hogy lesz valami izé koncert a valahol és ott kellene inni a haverokkal, és oda kellene némi lé, emi minket meghatároz, de kurván zavar a cigifüst, na és minden egyéb zavar ami rajtam kívü esik, azán azokkal, a másokkal megérteni egymást, mint meg nem értett, de utánozhatatlan formátumú tálentumok, meg verset írni, meg könnyedén venni mindent, szal hogy levan szarva az a kurva aksi meg ami túlmutatna rajta, mert hát mennyivel fontosabb vagyok én mindezeknél, meg amit magamból láttatni akarok vagy engedek az főleg, uram bocsá: sőtpláne. gyakorlatilag akkor is lojális leszek hozzád, ha mondjuk vért hugyozol is tőle, egyszemélye megmentősereg - némi élc elfér talán."

Így füstölgött az az erősnek kicsit sem mondható paraszt magában (hűmadenagyongyűlölömisérte) - de az is meglehet hogy csak unatkozott a semmilyen színű ég alatt, mert nem volt aki befesse, vagy éppen csak mást akart  - a fényviszonyokat tekintve - (rövidebben: a kurva tél megkínoz én meg segítek neki, marha) amit akkor szeretett volna, ha nincs ez az eleve elrendelés, ami már majdnem olyan mint egy élethosszig tartó tanulságok nélküli lecke, és hát a tanár az meg sokkal gonoszabbnak hat most, mert szándék nevelődött, meg akarás. Pedig én mennyire nem tudok alapból akarni Aztán arra is gondolt, hogy megkérdezné, vár e még engem valami olyan, amire én is várok. Persze nem merte megkérdezni, igazából meg még elképzelni se nagyon. Beszari egy alak, szánom, hogy közöm van hozzá. Nem kár érte. De azért köszöni a bízást, a kitartást, meg mindent amit kapott vagy nem kapott. A blog nem vész el, csak hátralapul. Let here be rák.

(aztán még hármas tagolásasos is lett, hát asszem ez kurva pazar, közel a tökéletes)

Van abban némi ártó tudatosság, hogy ott mindig koszosnak kell hatnia a csempéknek, és hiányosnak a lábazatnak. Én meg a valóságtól elemelkedett, bazi nagy szárnyas szívvel próbálok nem tudomást venni az egészről, lopva temetésem részleteit dolgozom ki az sztk váróban. Én is leülök egy narancssárga plasztikra, a többi közé, ám nem tudatosul bennem a valahova tartozás. Egy osztattal odéb a rákosok ülnek, horrorisztikus magánesszéikkel szórakoztatják magukat és a falka többi tagjait. Nem gondolok arra, hogy én most beteg volnék, (á ez nem igaz), de böszme nagy és egyben iránytalan akarat van bennem, hogy mindezt elmerjem gondolni. Aztán persze kígyózik ez az egész, ég annyi minden másra is gondolok, összeillesztgetem a jelent, ami megint egy kicsit szilánkosra van törve, és vagyok hozzá elég ostoba, hogy merjem feltételezni, nem csak nekem ragasztható össze. Az arcomra lehet írva minden, úgy indít az orvos, hogy ne féljek, semmi sem fog fájni - hát ha tudná, hogy most van ami, akkor rögtön küldene a kardiológiára és bebarangolhatnám az ispotály rejtett rendszereit is.
De vége, vesemedence, mégis csak jobb mint ha kárpát volna, azzal valahogy kevésbé tudnék mit kezdeni, bár... Tegnap nagy hó esett, nem figyeltem, belém is esett, meg is maradt, rugaszkodom el a valóságtól, azt hiszem ezt láthatja aki rám néz és engedem neki. Én meg azt érzem, hogy inkább a valóságba van az én rugaszkodásom, tényleg azt érzem, de nyilván bolondság mindez. Ebben nem lehet kiigazodni sehogy, pedig úgy szeretnék. Tényleg.
Sebtolvaj te olyan tragikus vagy. Azaz, az is tudsz lenni. Nagyon az. Úgy kezdődik, hogy felébredsz reggel. Általában véve piszlicsáré ügyekkel foglalkozol, de már ez a megfogalmazás is ütközés saját magadban, mert sem az "ügy"-et nem érzed helytállónak, hát még a jelzőt. Ma már nem az a tempó járja, hogy egyetlen mondaton napokat lehetne gondolkodni, félreérteni, vagymi. Lehet abban valami betegesség, hogy neked majd minden, ami körülötted van vagy a közeledbem, az ilyen részletgazdag fontossággal bír. Túl nő rajtad, silány Ikarusz, napot akartál, hát tessék, a naptejet meg majd a szél fújja ide mi? Összeütközöl magaddal, jót, jobbra cserélnél, de villog a vészlámpa: veszély, minden összrondíthatsz, nem bízhatsz magadban. Mindig lesz olyan helyzet, amiben a józan eszed úgy ellibben, mint valami könnyű szerető. Pavlovi reflexeid működnek, de leakarod rázni mint a bolhát magadról. A leghülyébb szó, rögtön a szeretlek után az (ezt ilyen mély nézéssel kell mondani, nem elröhögve), hogy hátha, de szerintem olyan a férfi ész, hogy alapból csalk a hátha van benne, aztán lelke rajta, hogy ehhez még miket szerez be. Ennyit a lelkedről. Ha van olyan okos meg szép, de nincs. Az is eszembe jut, hogy "ha majd bejön, kérdezzék meg", és az, hogy ennek a mondatnak nem is adhatna más hátteret, mint egy leszakadt redőny, olyan Hamlet-i értelemben vett "még minden jóra válhat ez", a káosz távoltartása mellett, valami más léte felett érzett öröm is. Kenetteljesen. ÉS nagyon összetetten. Megijedek a saját árnyákomtól, és elvárnám, hogy más ne tegye. Szegény ördög. Ma elképzeltél egy loccsanást is magadnak, zsebkendőket, zokogó hozzátartozókat, egyebek. Baromság. Meg aztán nem az. Mert hátha. Meg még az is, hogy mi az elégséges idő, mi az az apró dolog, hogy ne kéne azt érezned, hogy csaltál, hanem valami egyszer csak lenni mer, amit elgondoltál nagy nekibuzdulva, bártan,magadban.
Baljós a színezetem, kereszteslovag lehetek, vagymi, a vizeletem is négykeresztes az ünnepekre való tekintettel.
- Befogom a pofámat!!! - ez én voltam? kérdezném meg aztán, valakitől.

2005. december 12., hétfő

Borotválkozni elsősorban azért rossz, mert csak, és mégcsak nem is tanítják az iskolákban. A második indok az vészterhesebb, mert egy folytában valaki olyannak kell a képébe bámulni, akinek nem szívesen. Még magad előtt sem. Aztán hogy nem is az apróságok miatt, nem az istenkarmok ithagyott nyomai miatt, a legfőbb baj a belenézéssel van (ez nem keverendő a belelátással, a belátással aztán meg még kevésbé).
És aztán csupasz a képed, eltüntetted magadról itt felejtett majom voltod, felegyenesedve jársz kelsz, olykor a fáról is lemerészkedssz, nagy nekibátorodva bannánnal kínálod az alfanőstényeket, mint lojalitásod tanúbizonyságát.
Egy szóval, az egészbe lenni vágysz, és olyankor mindig elvágod magad, faciálisan menstruálsz. Fogjuk rá.
Elképzelek e valakit? Ahogy egy szagos reggelen felébred, az útját is a fényeknek, ahogy az arcára tévednek és ringatják nélkülem-helyettem telente. Elképzelem ahogy szívhatlan kabátban alszik, mert elbóbiskolt az este, aztán a szecessziós ívú hajakat, meg azt is ahogy rándul a teste. Elképzelek egy délutánt és rögtön bele egy utcát, de üresen, egy jelet a szájra, amit isten odafestett. Elképzelem, hogy nem vagyok vak, bár mindez a vakok kivátsága volna. Elképzelem, hogy nem képzelem el, inkább csak engem képzel el a lehetetlen. És tényleg... a tényleg pedig makacs dolog.
Mit tehet az aki mindjárt negyeven és gyűlölné magát, de az lehetetlen? Míg minden titkait a huncutok kilesték, ő elbújt aztán meg várta, hogy szeressék, de kellemetlenül is érze magát amióta rég véget ért ez a bújócskázós móka. Mert ez a beste hát este reggelt akart, reggel meg estét, telente nyarat, és sok részeg fecskét. Aztán még távcsőbe is képzelt egy véletlen testet, az égit, nehezen engedte el a dolgok könnyebik végit, de hát engesztelhetetlen volt ha senki se látta, a teljességről meg úgy vélte egy moly azt már jó régen kirágta. Mert hát az is volt, hogy fejében gyomokat nevelt, de jaj, ahol gyom van ott mindent belep egy lepkeraj.
Egy szemet akart - ezt csak kölcsön - ami az övé is lehetne, és ha akadt aki adott, azt egy darabig szerette. A hátakat azokat gyűlölte, pedig többet látott mint arcot, később hajta növesztett, aztán szakállt meg bajszot. Volt valami amit igen gyakran mondogatott de a végén a fejéből kiesett, mert kába, arról beszélek ott ni, ott él két vesével egy széken mostan az sztk-ba.

2005. december 7., szerda

Olykor megrémít, hogy hova is gondolok/gondoltam. Potenciálisan sehova, aktuálisan pedig nagyon is messze gondolok, ami nem is volna tán baj (mert minden bizonnyal úgy mondjuk ezt; alvásnélküli álmodás), de hát a gyakoriság az aggasztó tud lenni. És akkor vált a hovagondolás baljós színezetűre, amikor a könnyűség már majdnem... Hogy is? Mit is akartál mondani? Csak annyit, hogy nyavalyogsz, ha felpofoznak, csak is akkor térsz magadhoz, az élet alvás, és ha tényleg létezik olyan, hogy szerelem, az benne a légszomj, amire felébredhetsz hajnalonta. Hogy megkérdezd magad: akkor én most hova is gondolok? Izgatottan térképet keresel, gobostűkkel bejelölsz néhány rangos helyet, méricskélsz, viszonytasz, beled bújik néhány órára az ördög és te meg vagy olyan hülye, hogy összemosódj vele. Mint ha ezen múlna. Mint ha rajtad múlna. Egyáltalán múlik e valamin, vagy az egész valami véletlenjáték, és te meg itt eljátszod, hogy résztvevő vagy? Fájóan látszol e már ostobának egy olyan szemben ami történetsen nem a tied, de úgy gondolod el, hogy a tiéd is lehetne? Hogy te már mindent eltudsz képzelni, nos..., azt tudd meg hogy mese, ezzel ringatod, hol riogatod magad. Szerintem a "hol" nem volt, úgy értem, azt az ember mindig maga csinálja és van hogy kegyes pillanataiban képes is azt megteremteni. Megvagyok húzatva, ekkora szélben.
Én, ha orvoshoz készülődök már akkor is lepereg előttem az életem. Rövid és lassú tempójú filmet kell elképzelni ide. Lóbadzset. Itt nyom, ott szúr, mikor egy széken fecergsz. Az alhas alkot, gyarapít. A fürdőben egy törölköző és egy flakonnyi tusfürdő rámtámad. Ő bajuk, most a kukában. mentálHigéniai riszájkling. Na jó, győztem, és akkor mi van..., tudom, hogy nincs olyan, hogy győzés.

2005. december 6., kedd

...és azon a reggelen hangyák jöttek, bemásztak mindenhova, előszöt csak kívül a testet, aztán meg bele, át a gégén, egyre lejebb. A vesémbe láttak és rágni kezdtek. Azon a reggelen sehogy nem volt jó felébredni, nem volt miért. Útrakelni se. Az egyetlen vigasz az volt benne, hogy lehetett tudni, egyetlen zsibbadás sem tart öröké a markában. Általában semmi se tart, csak a törekvés van, amiről belátható beláthatatlansága. Ezek a hangyák azért, ha másra nem, de arra legalább jók, hogy elképzeld azokat, akik egy életen át ugyanazt a szót, mondatot szajkózzák, de hogy mit jelent, az se ők se senki nem tudja. Én se, uram bocsá' kimondtam, rávettek, vagy rávettem magam, képzelt könnyűségben. Azon a reggelen írt nekem a mikulás, mert nyüsszögtem neki, hogy én sose. Aztán mégis. Hebegés. Amikor hangyák rágnak, az olyan mint ha valakit vonathoz kísérnél, aztán pedig egy nem belátható kanyar jön, olyan amitől félni lehet. Kedélyvasút.

2005. december 5., hétfő

Én egy ideje, elvesztettem minden kedvemet, bár nem tudom azt sem, hogy miért is bánom, ha nem jön méltató levél, esetleg egy mp, abból is a három. Isa három és igény vagyunk, másra is meg önmagunkra kijelentő mondat, de uszály is - mint ilyen tehetetlen, néha elmerjük képzelni; egy hajó majd a kikötőbe vontat. Ez a bajom, még össze sem csomagoltam rendesen, már is azon jár az eszem, hogy milyen az érkezés, aztán nehéz mégis csak megszokni, hogy a bőröndből redszerint hiányzik a fogkefe, a fésű meg a zokni. Az idő ezalatt mindvégig az izmokban dekkol, ernyed és várom mivel rukkol elő az a télutóember aki bennem lakik mióta üres hotelszobának tudom elképzelni magam. Amikor azt írom le: félek, nem kell valami rettenetes szerencsétlenségre gondolnom, olyan csak az is mint minden más, volni,vanni, lenni, a nem levés, vagy az elmúlás.
Higannyal mérhető lázam nincsen, bigyózok.

Ülök fényes fajanszon
mint egy török basa,
keresem a balanszom,
bök a toilett kacsa.

2005. december 4., vasárnap

Most az mondogatom magamnak, hogy nyugi, hogy jajj most csak el ne kalandozz, mert aztán sose találsz vissza már ahhoz a magadhoz, amit úgy elgondoltál, jó rég egy végsősörön, mert hallgatni arany, de hát beszélni az meg igen is öröm, már hogy ha van kihez, lehetne neve is, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, esetleg Inez. A rontott szavak, meg a célbaértek, és még tétova hogyanokkal elkeveredve a sosem volt miértek. Na meg hogy van e olyan, ami hihető, hogy annak lenni mint náthának a (s)maciméz, és ahogy ez kinéz, nyüzüge szavakkal formálom a csenevész mondatokat, a magam képére, de rossz isten lennék, túl sokat gondolok a világ végére. Járok is oda sokat, a végére meg vissza, teagőznek kellene lennem, vagy annak aki főzi, annak aki issza. A fejemben ma párnacsata van, tollak szállnak, könnyűség. Minek is mondjam, reszketős derű, vagy csak a félelem maga, mit megszoktam én a féleszű.

2005. december 2., péntek

Amikor felfeslik az a valami, az amit nem is nagyon tudok megjegyezni se nevezni, szóval az amikor a mellkasodon elromlik a villámzár vagy a tépő és befúj a szél, szóval azt érzed olyankor, hogy az kissé égő, hogy bár nincs korpa a hajadon, de a szíved az meg (bazmeg) hajadon, nem csak a státuszod, ha pocsolya állja utad, nem szökkensz, hanem átúszod. Na meg hogy ilyen tájt olyan locspocs minden eszme, felsózod gyorsan érzékeidet, vágyaid karba tömörülnek, görögülnek, ismételnek, még önmagukba veszve. A fejekben, meg felhő nevelődik, és hisszük hogy véresen komoly, lámpát gyújtunk ,de félhomály van és nézzük, hogy mennyi buta moly, jött el most hozzánk, minket így megidézni, de aztán pedig a kába lét, vezeti belénk a halál kábelét.

2005. december 1., csütörtök

Attól tartok, hogy megilletödők, vagy is hát attól, hogy éppen szenvtelen - leszek, hogy kiderül az ha igen, vagy kiderül az, ha nem. Hanem attól is tartok, hogy kivétel vagyok, vagy, hogy én vagyok az átlag, hogy a minden majd semminek lát engem, vagy a belső semmim majd mindennek láttat. Tartok attól hogy kicsi vagyok , és attól is tartok ha óriás, hogy én lehetnék annak akárki, és amaz is lehetne nekem bárki más. Attól is tartok, hogy a szerepek, megpöckölik a szelepet, és kiszabadul a fránya Dzsin és nem kiséri majd madolin. Mert tartani  fog tőlem is minden dallam, meg moll akkord, és tart tőlem majd az a kéz, mely lesöpörhetné a port. Mert hát attól is tartok, hogy nem csak hogy leszek, hanem a por máris én vagyok, tartok attól, hogy megfonnyasztok valakit, mire ő, a hervadásba dob. Tartok még attól, hogy nem tartok eléggé mindezektől, attól hogy galamb is vagyok, aki megtanult enni a kezekből. De attól is tartok, hogy inkább veréb vagyok, vagy inkább csak cinke, de attól is tartok hogy akinek a kabátja lennék, annak nem igen lehetek az inge.
És persze magamtól, attól ..., az az amitől a legjobban tartok, nem a levegőbe beszélek, én mondom ezt, a 84-es antismaci bajnok.

2005. november 29., kedd

Stílusgyakorlat gyászolóknak. Azt játszom, hogy 8 éves vagyok, fekete lakkcipőben a Hősök terén. Megtaláltál? Igen, az a legkisebb, igen, az aki pereccel integet. Paradoxon; a térdzoknim hófehér, persil nélkül, ez már abszolut. És rövid a nadrág, (de hosszú az élet), a kék, a gombos. És a napsütés meg a szél, ahogy játszik a véletlenszőke fejemen. Mellettem keresztanyám, virágmintás kosztümét látom és a vádliján az anyajegyet, a kézen gyűrűt, és gyönygyház körömlakkot. Aztán ég felé tartott sósperec, a legvégén pedig a nevetés. Teszünk egy félkört, Szt Istvántól Kossuth-ig, megyünk, magyaráz, államról, emberről, magyarokról. Az állam meg esik le. Tébolymatiné. Nekem. Hátunk mögött a hét pogány, felettük Gabriel, kényes ellenpontként. De nem vagyunk ellepontérzékenyek. Múlékonyak se nagyon. Még szerencse, hogy van az az oszlop, és rajta az az oxidálódott vagy koszlott angyalunk, ott fent. Még szerencse, hogy mi is vagyunk, de a legszerencsébb az az, hogy van az az idő. Hogy vannak, ezek az egymás után következő, de mégis csak megdermett pillananatok. Hogy van ez, ez a mi vágatlan változatunk.
Hazafelé eső, és bőrig ázás, aztán bundáskenyér és teaíz a szájban, végül dióbél. Aztán csak jön az este, hogy a szíveinket kerekre nyesse, kiszűrődő lárma a Balaton vendéglőből, villamosok kanyarzaja, ájulat. Lebegés a szétnyílós ágyon, beesek közé, ágyneműk, esti testek szaga. Onnan is kivesznek, paplanokba tesznek (mindjárt jönnek a törökök, szinte hallom Hunyadi ezt mondja). De most már az a hely is az enyém lett, bármikor visszamehetek. Van az a hely, az ágy résében, egy járat, összegyűrödött autóskártyák, kiesett matchbox kerekek, jobb sorsara érdemes pipázós sünik között bár, hihetetlen,de ott van az is, a Hősök tere.

Dolgaim közt teszek-veszek, rémnek látom a rémet, és kikísérek egy kísértetet. Tessék - látják, hogy ha ilyet látni lehet. Bennem jó sok akarat van, bár nem hiszek úgy az akaratban, mint az a sok hangos akaratlan. Volt egynéhány precedensem, ezért még feltudok böfögni, bőgni, de decensen, a gyomromból indul el, nem pang a szavam, így a hányados az a közös, nem pedig a nevező, és tán bánat ez (bár én nem így gondolom), de nem a hajó egy, hanem az evező.

2005. november 27., vasárnap

A Cs. Ő egy gyerek, fiúgyerek. Óvodás és vasgyúró. A középsőt koptatja, únja. Onnan ismerem, hogy az atyja próbál hardveres analfabétizmusomon enyhíteni. Ilyenkor a velem közös háztartásban élő komputerommal a hónom alatt érkezem (ez már majd egy edda dal kezdete is lehetne), ott a szakit magára hagyom, úgy sem értem és megyek Cs.-vel palacsintást játszani. E játékot magukat felnőttnek csak félig valló , de vállaltan ihlethiányos alakok találják ki, amikor a minden kötél is szakad. A lényeg csak annyi, hogy célszemély beugrik ágyba, a "a séf", ez esetben én, becsavarom a paplanba, ő kibújik, és elszalad, én pedig - idézem: "elszaladt a túró" felkiáltással borzolom a nehezen borzolhatót. A konzisztenciát, úgy a tizedik palacsinta környékén önkényesen változtatgatom, végső eleseredésemben, lássuk be: elkurvulva, hurkazsírt kiáltok, majd javaslom alternatívaként - mivel update vagyok Cs-ben, akár Norbi a a csibefalatokban - a várrajzolást. Cs hozza filctoll készletét, első látásra is világos, hogy a rostironok száma az ibolyán még innen, de a spektrumon minden bizonnyal túl van. Ez színtévesztésre hajlamosít. Demokratikus döntésünk eredménye ezüstvár, arany huszárokkal, egyúttal ügyesen kitérek a türkízkék irányából jövő kellemetlenkedő kérdéseinek nyilai elől.
Mivel olyan városban élünk, amiben egy szikra vár nincs, pedig az nem is lenne sok, a tőlünk 10km-re lévő, várban és történelmi emlékekben sokkal inkább gazdag T. adja alapját tüsténtkedésünknek, tóval és mindenestül, nádihegedúvel. CS javasolja, hogy rajzoljuk rá a vágóhídat is, és érdeklődik, hogy tudom e miről beszél. Nagyon helyesen, mondhatni felnőttesen bólintgatok. Mondja nekem, hogy nem érti ez az egész vágóhídasdit, mert hogy az voltaképpen a tó fölé nyúlik be. Hiányos ismereteim kalapjából próbálom előhúzni a nyulat, mint egy végletesen elcseszett falusi roadshow illuzionistája, ehhez még szerény állategészségügyi ismereteim adnak némi zamatot.
Gyakorlatiasan mondom el, tehén bemegy, hókon vágják, ami kell kampóra, ami nem a vízbe, eszik meg a halak, aztán ember kifogja a halat, megeszi, hogy legyen ereje egy újabb tehenet letaglózni, tökéletes riszájkling, érted CS?  Érti. Megnyugszom.
De aztán meg az jön, hogy ott hány tehén halt meg már, úgy a világban és az időben? Abban, amit mi annak tekintünk akkor és ott. Emlékmű nincsen, tehát a mohácsi vész áldozatainál biztos lényegesen kevesebb. Tippelek: sok. Hiányos válaszommal beéri. Azt mondja erre, és hogy ez csak ott, azon az egy helyen, képzeljük el a világon milyen sok tehén halhatott meg, amióta világ a világ. Hát jah. Nem lehet leállítani, azzal jön, hogy az emberekre is mindez igaz. Aztán meg azt mondja, miközben a toll kupakját rágja, hogy ugye ez szomorú. Azt válaszolom, hogy még csinálok három palacsintát ha akarja, de többet nem. Fogalmam sincs miért jutott ez az eszembe, mert mindez több hónapja volt, arra emlékszem, hogy erre a mi közös időbkből az volt az érdekes hogy megmarad e, és azt is gondoltam, hogy persze, hogy megmarad. Azt meg nem mondanám, hogy miért, mert ha úgy veszem mellékes szál az, hogy a gyerekek okosak, a filctollak ezer színben pompáznak, a palacsinta iszonyat finom, a halál pedig mindezek ellenére, vagy tán épp ezért olyan szar, hogy szavunk se nagyon lehet/van rá. Vagy ha van, akkor abban rögtön az a törekvés, hogy megosszuk mással. Nem kezdeni valamit valamivel, nem azt mondom, hogy közösen jobb, de elviselhetőbb. ÉS még annyi, hogy nem szántam én ezt "szomorú" post-nak. Ellenkezőleg. Nem szántam semminek.

2005. november 25., péntek

El vagy te tévedve. Önrevízió kell neked, nem szabad kommunikációs csatorna. Se élet, se irodalom nincsen benned. Nem igazán van mit mondanod, szóval nem igen kellene erőltetned. Tudod, ami olyan hogy érdekel valakit, olyan nincsen. Olyan se nagyon ami téged, magadat érdekelne. Lázba vinne, vagy hozna. Tudod, ami után szokott lenni az a néhány másodperces szünet, mert az van, hogy csak az lehet, semmi más nem. De hát azt se lehet tudni, hogy miből mit hallasz ki. Most meg vagy ijedve? Hogy túl jól érzed magad? Jól hallom, hogy ezt mondod? Tedd múlt időbe, akkor még van esély arra, hogy ne hazudj magadnak. Nagy seggével rád ült a tél, ahogy magadba bugyolálva elgondolkodtál, már megint. Nem kell mondanod semmit.
Gondolj arra, hogy nem vagy, akkor valahogy közelebb leszel a valósághoz, de távolabb magadtól és mástól. Ki mondta, hogy nem lehet ilyet? Miért hitted el? Magadnak se.
Persze én nagyon is jól ismerlek, tudom ködös vágyaidat, vagy amiket annak nevezel, amelyek beilleszthetőek a valahovába, és a sehogy sem egybevágóakat is épp úgy. Tudom, hogy mit szeretnél, de nem tudom kimondani helyetted, ezért is mondom: nem kell semmit sem mondanod.

2005. november 24., csütörtök

Mondanom kell valamit. Nem, ez így nem lesz jó. Mondanom kellene tudni valamit. Azt kellene elmondanom, hogy nem tudom én azt a valamit, sehogy sem kimondani. Miattam nem, egyébként sem. Késztetésem van azt a valamit mondani. Ki. Na nem azért mert azt hinném, hogy jelentékeny volna, vagy fontos. Nem, csak azért mert nehéz bent tartani. Azt a szót, ami még nincs kitalálva bennem, de nem csapongás mégsem; megalapozottnak tekinteni a létét. Csak körvonalazva van. Az van sejtetve benne, hogy mi is az, amit seogy sem lehet. Hallgatnom kell erről, magamat hiába minek is bántsam.
El kellene tudni mondani, ahogy az erekben a vérrel elkeveredik az idő, és azt, hogy milyen érzés mindez, ahogy bennem, ismerem. Mondom magamnak. Lehet, hogy nem is szó, csak érthető sóhaj lenne ez, amit még magam sem értek igazán. Vagy egy, a lépcsőfordulóban felejtett köhintés, jelenidejű emlékhurut. Talán úgy van, hogy ami eztán lesz, én már valahogy arra is emlékezem, elfojtott indulatot érzek így, pimaszságom miatt.
Mondanom kellene valamit, és tudni, hogy az a mondat onnatól kezdve már: van. Bizonytalanul, botladozva, de hogy van, azt is jó lenne tudni kimondani. És azt, hogy temérdek időmmel nem tudok elszámolni, hogy a mellkasom luftballont rejt, abban pedig kolibri van és beszédes szárnyak. Repülés az van. Kicsinyke tér, az van. Csempe a francba, az van. Minden van, talán éppen attól ilyen pokolian elviselhetetlen néha? A hely szűke miatt?
Vagy ahogy a rendelkezésre álló légköbméter helytelenül van kitöltve. Olyan egy kicsit, mint ha fészket rakott volna bennem valami, csak remélni merem, hogy nem a fene az.
Sok minden most összegyúrva, a többi pedig eltörölve, homályba csal ami éles, a kéz bele esik az ölbe, egy pohár alján Dzsin vacog, kívántam már hármat, ami lényegében egy lett, ha elbukom majd jól magába fogad az önpusztító egylet.
A lehető legváratlanabb pillanatokban azon kapom magam, hogy magyar vagyok, e tény azonban kevésbé említésre méltó mint amaz, hogy mint ilyen: el vagyok kalandozva. Tkp, mint minden mondat után ez után is odabökhetném, hogy; már megint, de most aztán rettenetesen. Igazából kellene mardosnia az önvádnak, már megint. Hónaljfoglaló vagyok, hátra felé lövök és engem minden nyilam tegez, már majdhogy indok nélkül tökéletes tájkép, feszt az. Ahogy azon a domborművön az a negatív szemgolyó is. Vagy ahogy egy megilletődött lépés egy templomban, autentikus ateizmussal keveredve. Legelőmön - ha úgy akarom a fű kövér, bár a barmok a javát lelegelték, képzeletem pang, piacképtelen termék, olyan nyeklős-nyaklós, de nett marionett. Szeretem ahogy belém szivárog az ami történik, nem az amit így vagy úgy okoz, hanem maga, az egésznek a folyamata. Még akkor is így van, ha mindezeket nem értem, vagy esetleg nem is akarom érteni. Ebből egyenesen adódik, már mint, hogy el vagyok kalandozva, szóval, hogy ez által arra is kárhoztatva vagyok, hogy tudni véljem, mindig nem lehet kalandozni sem, se kint, se bent. Nem tudom pontosan, hogy mi az a mámor, de van amikor azt hiszem, szeretném tudni. Akkor meg úgy - persze, már megint - ahogy lehetetlen: szakadatlan.
Fosztóképzők harmincadja.
Van, hogy egész egyszerűen - minden különösebb ok nélkül azt tudom érezni; vagyok. Mondjuk azt is, hogy jól. Hogy ebben mennyi az önrész és mennyi a hitel, azt nehezen tudom megítélni. Megfejthetetlen egyenlet, ismeretlen okok. Inkább csak sejtések, belemagyarázásaim füzérei, elképzelt igazgyöngyök. De szépek. Előrehozott és testre szabott karácsony. Talán. Szabódom magamnak.
Megrémít, hogy milyen könnyű is tudok lenni olykor. Most akkor melyik vagyok? Sok cukorral iszom a képzeletet. Ilyen. Vagyok.
Az észnél légy (11 óránál), aztat mondogatom magamnak.